Dangerous Game 11. rész

A másnapi reggelem fényesen kezdődött. Nagyon boldog voltam, amiért sikerült mindent elrendezni. Plusz ma csütörtök, szóval semmi dolgom nem lesz délután. Vagyis ha nem számítjuk a pénteki ének házit (szolmizálás). De pont ezzel nem akartam elrontani a reggelemet.

Miután megreggeliztem, rohantam a buszmegálló felé, hogy le ne késsem megint a buszt. Szerencsére sikerült elérnem, így még jobb volt a reggelem. NiTae mosolyogva köszöntött.

- Szia, mizu? - kérdezte.

- Semmi különös. Vagyis… - suttogva meséltem el neki mindent, ami tegnap történt. Nagyon örült a sikereimnek.

Még jó, hogy nem mondom el senkinek, ugye? Mindenesetre azért bíztam benne, hogy nem adja tovább, és ezt az orrára is kötöttem. Megígérte, hogy hamarabb fog havazni a pokolban, minthogy bárkinek is elmondaná.

Amikor Tempo felszállt a buszra, sunnyogva bújtam el. Elviekben még nem tudhat semmiről, mivel reméltem, hogy a lányok ma fogják nekik elmondani élőben. De akkor is… be kell vallanom, féltem tőle.

Aztán NiTae-vel úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtettem. Nevetve szálltunk le a buszról, és indultunk el a suli felé.

- Kang! - hallottam magam mögül az ingerült hangot. A fenébe…

- Igen? - fordultam felé magabiztosan. Tempo idegesen közelített felém, miközben felém mutatott.

- Mégis hogy képzeled? - suttogta. A szeme szikrákat szórt.

- Nem tudom, miről beszélsz - feleltem halálosan nyugodtan. Közben pedig belül remegtem, mint a kocsonya.

- Elloptad a táncosainkat! - sziszegte. Beért minket, és szinte a képembe mászott.

- Miből gondolod, hogy én voltam?

- Mégis ki más lett volna? Csak te vagy képes ilyen…

- Gyerünk, mondd ki! - mosolyogtam rá gúnyosan.

- Ti meg mit csináltok? - jött oda YoSeob is. Helyes kérdés: ő mit csinál itt?

- Semmit. Nem vesztegetem egy ilyen jelentéktelen pondróra az időmet - állt hátrébb Tempo, és indult volna el. De a számat nem tudtam tartani.

- A bejáratnál vigyázz, hogyha a nem tudnál bemenni, az az egód miatt van. Egy kicsit túl nagy - mondtam, mire mérgesen visszafordult.

Na, attól a tekintettől megijedtem. Mintha egy tajtékzó őrült rohant volna felém, feltett szándéka pedig, hogy egy felismerhető porcikám se maradjon. Talán át kellett volna gondolnom, még mielőtt még megszólalok.

- Mire készülsz? - állt az útjába egy szőke hajú srác. Nyugodt hangnemben kérdezte, szinte suttogott, mégis mindenki hallotta. Ő pont olyan volt, mint Nana: ha akartál se volna tudtál volna más felé nézni.

- Kinyírom - morogta Tempo. Gondolhattam volna…

- Inkább menjünk be - felelte a másik, és elkezdte a suli felé húzni.

- Hát ez meleg volt - suttogta NiTae.

- Szerintem is - bólintottam. Még nem tudtam megmozdulni, a lábam teljesen a földbe gyökerezett.

- Miért a legnagyobbakkal kezdesz ki rögtön? - kérdezte YoSeob.

- Mert - vontam meg a vállam, és a suli bejáratához mentem én is. Tempot és a másik srácot nem láttam. Mindenesetre kerülni fogom őket…

Az aulában viszont Nana várt rám.

- Hallom, szítod a káoszt - mosolygott rám.

- Valahogy úgy - feleltem.

- De tudnod kell, hogy a következő szünetre már mindenki tudni fog rólunk. Bár nem úgy ismerem a srácokat, hogy mindenféle rosszat kezdenének el terjeszteni, de azért jó lesz vigyázni. Imádnak pletykálni a diákok - mondta.

- Értem - bólintottam egyet.

- Ja igen, és még ma délután el kellene kezdeni a próbát. Majd kiválasztjuk a számot, és utána el is kezdhetnénk a koreográfiát. Rettenetesen le vagyunk maradva… - konstatálta. Ismét csak bólogatni tudtam. - Akkor én megyek is órára. Szia - köszönt el, és indult.

Én is betántorogtam a termünkbe, és leültem a padomhoz. Egy szempillantás alatt elterjedt a reggeli "kis" vitánk, és mindenki erről kérdezett. Leginkább megpróbáltam lerázni őket, mert nem volt kedvem erről beszélni. Még mindig rémisztőnek találtam, ahogyan akkor megindult felém T.O.P.

Ma csak hat órám volt, míg a többieknek hét. A galérián ültem le, és egyedül olvasgattam a lyukas órámban. Aztán a telefonomon kezdtem el hallgatni a zenéket, hátha találok valami jót.

- Nocsak, most egyedül vagy - szólalt meg előlem egy cinikus hang, mire riadtan kaptam fel a pillantásom.

Hát persze, hogy Seunghyun volt az…

- Igen, mint látod, csak ketten vagyunk itt - mondtam halálosan nyugodtan.

- Nem félsz? - kérdezte sunyin mosolyogva. Hajajj, miért érzem úgy, hogy a mai napom a gyengélkedőn fog véget érni?

- Miért félnék?

- Érdekes vagy - méregetett. Furcsa volt, ahogyan végigpásztázott a tekintete. Szinte beleremegtem, ami furcsa volt számomra. Mégis, megkeményítettem magamat, és rezzenéstelenül tűrtem.

- Hát, attól függ, milyen szempontból nézzük - vontam meg a vállamat.

- Kövess - jelentette ki hirtelen.

- Nem - mondtam hűvösen. Még csak az hiányzik…

- Ha nem jössz, akkor garantálom, hogy még jobban meg fogod szívni - nézett a szemembe. Átható, barna szemeitől megijedtem. Szóval felálltam, és követtem. Lementünk a ruhatárba, ami az aula alatt volt. Ott egy kis rejtett folyosóra vitt, ahol senki nem volt. Eddig nekem is elkerülte a figyelmem, de most már félni kezdtem.

Két méterre állt meg tőlem. Aztán elkezdett felém közelíteni. Eleinte hátrálni próbáltam, de nem sikerült. A fal és közé kerültem, mivel a két karjával mellettem támaszkodott meg a falon, így elzárva minden menekülési útvonalamat. Riadtan néztem a szemeibe.

- Na, most már félsz - jelentette ki. Nem mondod? Ha tudnád, hogy eddig is mennyire féltem.

Arcával elkezdett felém közelíteni. Akkor esett le, hogy nem megverni akar, hanem valami sokkal rosszabb.
Semmi esélyem nem maradt. Az órák a felénél jártak, így senki nem jöhetett erre. De ha jött is volna, biztos nem vesz minket észre. Plusz, ha megmukkantam volna, még durvábbat kaptam volna.

Na, innen hogy fogok kijutni…

Halálra vagyok ítélve. Pedig ma még táncolni akartam… és olyan szépen indult a reggelem. De most mégis mit tehetnék?