Dangerous Game S2 - 5. rész

*Minyeong*
Péntek reggel sietősen készülődtem össze. Még soha nem keltem később, de pont ma jött el ez a nap. De amint elkészültem, lesiettem a nappaliba, és ott vártam meg Arit.
Az egyik reggel nagyon összekaptunk. Pedig csak annyit mondtam, hogy szerintem még két hétig bírják Yonghwával.
Most mi a gond azzal, hogy kimondom azt, amit gondolok? Míg egy iskolába jártak, könnyű lehetett a dolguk, de így már egyre csak nehezebb, és nehezebb lesz, és végül nem fogják tovább bírni. Nem hiszem, hogy ennyi idő alatt annyira erős kapcsolat alakult volna ki közöttük.
Ari letrappolt a lépcsőn, elköszönt az anyukájától, majd indult is. Szinte futnom kellett, hogy lépést tudjak vele tartani.
- Ne már, még mindig ilyen mérges vagy? - kérdeztem végül megtörve a csendet.
- Semmi közöd hozzá - vetette oda.
- Nyafizol itt, amiért kimondtam a véleményem...
- Figyelj - állt le egy pillanatra. - Csak tegyél úgy, mintha nem ismernél - mondta fojtott hangon. Láttam rajta, hogy a sírás környékezi meg.
Lehet, hogy fején találtam a szöget? Azért érintheti ilyen rosszul. Ezen a héten csak akkor találkoztak, amikor nálunk aludt a kisherceg. Azóta semmi.
Idegesen indult tovább, én pedig követtem.
A buszon, amikor elkezdett NiTae-vel beszélgetni, úgy tett, mint akinek semmi baja. Nem értettem...
Amint leszálltunk, szinte rögtön belefutottunk a Beast-es fiúkba. Kicsit már untam a társaságukat, bár GiKwanggal egy osztályba kerültem.
Sietősre fogtam a lépteimet, és bementem az iskolába. Ott pedig a tantermem felé vettem az irányt. Leültem, de szinte rögtön megtámadt a többi osztálytársam. Gondosan felépítettem itt is a népszerűségemet.
A nap lassan vánszorgott el. Iskola után a parkban vártam Jonghyunt.
- Szia - köszöntött mosolyogva, és magához húzott. Hátulról ölelt át, de én rögtön felé fordultam. A nyaka köré fontam a kezeimet, és megcsókoltam.
- Szia - köszöntem én is.
- Este akkor találkozunk? - kérdezte.
- Igen, elmegyek - bólintottam. A homlokát az enyémnek támasztotta, aminek nagyon örültem, mert imádtam a szemeit nézni, főleg ilyen közelről.
- Akkor jó - felelte, és újra megcsókolt.
- Most sietek, mert képes, és itt hagy - a fejemmel Ari felé intettem. Épp most lépett ki az iskolából, IU társaságában.
- Rendben - válaszolta, és elengedett. Adtam neki egy utolsó puszit, és siettem a lányok után. Nem az én stílusom volt mások után futni, és akkor meg is fogadtam, hogy többé nem is teszem.
- Sziasztok - köszöntem nekik.
- Szia - köszönt vissza azonnal IU.
Ari csak mormogott valamit az orra alatt.
- Miről beszélgettek? - kérdeztem.
- Csak arról, hogy idén mire számíthatunk az esti bulin. Te is jössz, igaz? - mondta IU kedvesen.
- Természetesen. Csak nem hagyhatom ki - vágtam rá. - Még akkor se, ha a drága látos unokatestvérem elfelejtette megemlíteni - néztem rá szúrósan.
- Ha jól emlékszem, azt mondtam reggel, hogy tegyél úgy, mintha nem is ismernél! - csattant fel mérgesen.
IU ijedten kapta rá a tekintetét.
- És ha nekem nincs kedvem?
- Akkor meg fogod bánni. Már nem vagyok olyan, mint régen - mondta fenyegetőzve.
- Bármit teszel, semmit nem fog érni - néztem rá nevetségesen. Pedig igenis sikerülne neki. De nem adhatom meg azt az örömet, hogy ezt megtudja.
- Majd meglátjuk - mosolyodott el hirtelen. Tényleg megváltozott.
Vállat vontam nem törődöm stílusban, és felszálltam az épp akkor érkező buszra. Teljesen máshol ültem le, mint a lányok, de nem zavart. Volt a buszon pár barátom, akikkel beszélgetni kezdtem.

*Ari*
Rettenetesen ideges voltam Minyeongra. Miért nem képes leszállni rólam?
IU-val azonban továbbra is beszélgettem. Kérdezte, hogy mi történt, mire csak témát váltottam. Nem volt kedvem róla beszélni. Amint hazaértem, levágódtam az ágyamra. Észre sem vettem, de egy kicsit elszundítottam. Mire kinyitottam a szemeimet, már nyolc óra volt. Szóval volt egy fél órám elkészülni, és egy újabb, hogy eljussak odáig.
Felvettem a ruhámat. Egy fehér rövid felsőt választottam, és hozzá egy pici farmer rövidnadrágot. Mindehhez a fekete magas sarkú csizmámat. Pont, mikor felvettem, csörgött a telefonom. Érte nyúltam, és meg sem nézve, hogy ki az, felvettem.
- Igen, tessék, itt Ari - szóltam bele.
- Szia. Vigyelek el? - kérdezte Yonghwa.
- Micsoda? Te is jössz? - kérdeztem vissza elképedve. Erről nem volt szó. De számomra nagyon kellemes fordulat volt.
- Mondjuk úgy, hogy benézek. De el tudlak vinni - felelte.
- Szuper. Mikorra tudnál idejönni?
- Tíz perc múlva ott vagyok.
- Rendben. Akkor látjuk egymást, szia - köszöntem el tőle, majd ő is letette. Az ágyamra dobtam a telefonom.
Felfogtam a hajam, és először a sminkemet csináltam meg. Utána a hajamat egyszerűen leengedve hagytam. Picit vasaltam rajta, de nem sokat.
Mikor teljesen elkészültem, felkaptam a táskámat, a pulcsimat, és indultam is le. Elköszöntem anyától, és kimentem a ház elé.
Kicsit lelkiismeret furdalásom volt azért, mert Minyeong-nak fogalma sem lehetett, hogy hol van az a hely. De majd megoldja... ha olyan okos, hogy mindent kitalál, akkor ez is menni fog neki.
Yonghwára nem sokáig kellett válni. Befordult a ház elé, én pedig mellé ültem.
- Dögös vagy - nézett végig rajtam, és halkan füttyentett. Én is végignéztem rajta, és szinte teljesen leesett az állam. A haját divatosan összekócolva hagyta, és egy fehér póló volt rajta, amit most egy fekete bőrdzseki takart. Egy fekete nadrágot vett. Összességében teljesen úgy nézett ki, mint egy földre szállt Adonisz.
- Ki beszél - suttogtam az ajkaiba, és egy puszit nyomtam a szájára.
Elindult, közben pedig beszélgetni kezdtünk. Sokáig nem tudtunk találkozni, aminek nem örültem, de most mindent bepótoltunk.
Mire odaértünk, már nagyon sokan hemzsegtek ott. Kiszálltunk, és kézen fogva indultunk be. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor IU-val jöttem először, mert Yonghwának is mindenki köszönt. Bár, már engem is ismertek, ezért egyszerre köszöntek mind a kettőnknek.
Bent, miután szétnéztem, kiszúrtam Rin, és odamentem hozzá. Épp a SHINee-val beszélgetett, IU társaságában.
- Sziasztok - köszöntünk Yonghwá-val.
- Sziasztok - köszöntek vissza szinte kórusban. A zenétől nem nagyon hallottam őket, de már megszoktam. A bárpulthoz mentünk, és ittunk valamit. Akkor csatlakozott hozzánk Min Ji és GiKwang. Ők hogy jöttek együtt?
Mire megkérdezhettem volna, egyre többen lettünk, és nem volt már rá alkalmam. Egy hatalmas bandát alkottunk, ahol mindenki jól érezte magát.
Észre sem vettem, csak úgy telt az idő. Néha mentünk táncolni, de amikor elfáradtunk, csak beszélgettünk. És egyre több alkohol fogyott...
Mindenki hangulata nagyon jó volt. Őrületes, hogy mennyit nevettünk.
- És most pedig az iskola táncos csapata, a Dangerius game! - kiáltott fel a DJ. Mi csak néztünk, mert erre nem számítottunk.
Aztán a tömeg kántálni kezdte a nevünket, és mire észbe kaptam, már középen álltunk. Összenéztünk, és egyeztettük a koreográfiát. Egy csajos számot nyomatott a DJ, ami nagyon jól ment nekünk.
Már pont kezdtem belelendülni, amikor megláttam Nana-t. Csak egy pillanat műve volt az egész. Megláttam a barna, ragyogó haját, de aztán el is tűnt. Rögtön leálltam. Az egész teremben, mindenki csak engem nézett, és életemben először lámpalázas voltam tánc közben.
Nem tudtam, hogyan is kellene reagálnom. Az egyik részem örült annak, hogy láthatom, mivel már nagyon régen találkoztunk. De a másik szinte ordított, hogy tépjem meg, mert beperelt minket. A barátait.
Nem is voltunk a barátai. Csak szórakozott velünk, mert úgy tartotta kedve.
Kiléptem a táncból, és próbáltam elvegyülni. Mondanom sem kell, egyáltalán nem ment. Mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám, amiért abbahagytam a táncot.
Kimentem a friss levegőre, ott legalább nem bámultak annyian. Meg is találtam Nana-t. Általában kedves lány vagyok, és ha józan lettem volna, csak odamentem volna hozzá nyugodtan megbeszélni ezt az egészet. De most szinte hajtott az alkohol, és kiabált bennem, hogy ez bosszúért kiált.

*Hyun-sil*
Értetlenül néztem a többiekre. Ari nélkül nem volt olyan a tánc, de azért végigtáncoltuk. Valami feszültség ott lebegett a levegőben, ami nekem nagyon nem tetszett. Mi történt Ari-val? Miért állt le?
A bárpulthoz mentünk, és mind csak egymást néztük.
- Mi történt? - kérdezte végül Rin.
- Biztos látott valamit - vonta meg a vállát Min Ji. A tekintetén azonban látszott, hogy ő is tudni szerette volna, hogy mi történt a mi leader-ünkkel.
- Lányok, mi történt? - jött oda Hyunseung, a többi fiúval együtt. Yonghwát azonban nem láttam.
- Nem tudjuk - felelte Minri.
Végül én indultam el. Ha csak állunk, és találgatunk, semmire sem jutunk. Bent sehol nem láttam Ari-t, de szerintem nem is maradt volna bent.
- Nézzük meg kint - állított meg DongWoon a csuklómnál fogva, és intett a fejével a bejáratra. Bólintottam, és elindultunk.
Nagyon meglepődtem, amikor nem engedte el a kezemet. Összefűzte az ujjainkat, és csak húzott maga után a hatalmas tömegben. Ők nem figyeltek ránk, csak tovább társalogtak.
Szinte rögtön elvörösödtem. Most ez jelent valamit?
Aztán elkönyveltem magamban annyival, hogy biztos csak nem akar szem elől veszíteni.
Kijutottunk, de továbbra sem engedte el a kezemet. Nem volt hideg, de meleg sem - mégis, nekem nagyon melegem lett. Mintha csak egy fűtőtest lett volna a szívemben elbújtatva. Nem is beszélve arról, hogy heves vágtába kezdett.
A hangokat hamar meghallottuk. Jobban mondva Ari dühös ordibálását. Bár, szerintem tíz kilóméteres körzetben bárki hallhatta, mivel olyan hangos volt.
- Mégis mit képzelsz magadról, mi? Komolyan azt hiszed, hogy megúszhatod ennyivel? Nem gondoltál arra, hogy kiderül? Megbíztunk benned, mindannyian! - Amikor befordultunk a sarkon, már láttam is őket.
Nana a falnak dőlt, és nyugodt pillantással hallgatta Ari-t, aki össze-vissza hadonászott.
- Nem akarok semmi meggondolatlant mondani rád, de...
- Akkor ne tedd. Senki nem kíváncsi a szövegedre - szólt közbe hűvösen Nana.
Ari egy pillanatra lefagyott. Megálltam én is, mert tudtam, mi fog következni. Ari szemében tűz lángolt fel, és még mielőtt bárki bármit tehetett volna, fenyegetően Nana felé indult el.
Ekkor szúrtam ki Yonghwát, aki pár méterrel hátrébb állt, és sasként figyelte a lányokat.
- Miért nem csinálsz semmit? - kérdeztem tőle hangosan. Rám nézett, és mosolyogva megcsóválta a fejét.
DongWoon sem akar mozdulni, tehát rajtam a sor. A két lány egymásnak esett, és ott ütötték egymást, ahol csak tudták.
Ari a cipőjével Nana sípcsontjába rúgott, mire Nana fájdalmasan felszisszent. Nem sokáig nyalogatta azonban a "sebeit", hanem rögtön támadásba lendült ő is. Emelte a tenyerét, és ha nem állítom meg, még két nap múlva is meglátszott volna Ari arcán a keze nyoma.
- Mit csináltok? - kérdeztem fennhangon.
- Semmi közöd, húzz el innen - vetette oda Nana, és kirántotta a kezét az enyémből.
- Nem fogok, és ezt most azonnal abbahagyjátok! - mondtam hangosan.
- Hyun-sil, kérlek, ebbe ne avatkozz bele - szólalt meg Ari higgadtnak tűnő hangon, azonban tudtam, hogy tombol benne az indulat.
- Ezt nem így kell megbeszélni! - jelentettem ki. Csak nekem van a helyén az eszem?
- Akkor hogy? Mégis, mit gondoltál, hogy egy ötórai kávé mellett leülök vele megbeszélni, hogy beperelte azt a csapatot, amiben ő is benne volt? Amiben a barátai vannak, és valakinek a jövője? - kérdezte. Az utolsó mondatot szinte kiáltotta.
A helyzet kezdett megint elmérgesedni.
- Egy iskolai tánccsapat senkinek sem a jövője.
- De a barátokon van a hangsúly! Nem emlékszel, hogy mennyire sokat voltunk együtt? - Ari hangja elcsendesedett, és ahogy ránéztem, láttam, hogy könnyek csillognak a szemében.
- Jó időtöltés volt. Ennyi. Neked is tovább kell lépned.
- Nem! Mi csináltuk meg, mi alapítottuk. És amíg lélegzek, addig nem lesz vége! Ha mi már nem is leszünk itt, a csapat szelleme tovább fog élni! - mondta halálosan komolyan Ari.
Ahogy néztem... úgy éreztem, én is elérzékenyülök. Ő teljesen komolyan vette a dolgát, és láttam rajta, hogy nagyon sok kevés dolog van, amit a csapat elé helyez. Amit tapasztaltam is, a próbák során.
- Elmentek máshová táncolni. Ennyi. Az, hogy ennek vége, nem a világ vége.
- Nana, te elfelejtetted, hogy ez nem csak egy csapat? Ez a mi csapatunk. Nem azért hoztuk létre, mert szórakozni akartunk a Big Banggel, vagy mert nem volt jobb dolgunk. Én ennek a csapatnak köszönhetem, hogy barátokat találtam! Nem fogom annyiban hagyni, hogy egy ilyen, mint te, csak úgy jöjjön, és elvegye tőlem. - A tekintet, amivel Nanára nézett, vérfagyasztó volt. Tudtam, hogy ő most teljesen elszánt, és bármit képes megtenni a csapatunkért.
- Jó. Engem nem érdekel. Sem a per, sem a kis játékotok - vonta meg a vállát Nana.
Kikerült minket, és elindult. Mindannyian néztük, ahogy könnyed, mégis magabiztos léptekkel halad egyre távolabb.
- Amúgy egy ribanc vagy. Ezért nem kellettél Jiyongnak sem - szólt utána Ari.
Ezt nem kellett volna...
Nana azonnal visszafordult, és a szemében gyilkos vágyat láttam. Tényleg ennyire szerette volna Jiyongot?
Azt hittem, visszajön, és azon nyomban megtépi Ari-t. De nem tette, hanem megfordult, és végleg eltűnt.
Ari-ra néztem, aki még mindig Nana hűlt helyét nézte, és nagyon mérges volt a pillantása.
Aztán a földre szegezte a tekintetét, és könnyek csorogtak végig az arcán.
Pont mondani akartam neki valami megnyugtatót, amikor Yonghwa lépett közbe. Átölelte Ari-t, aki készségesen bújt hozzá.
- Hazaviszem. Ti maradjatok nyugodtan, majd találkozunk - mondta Yonghwa. Bólintottam, és végignéztem, ahogy ők is pont arra mennek el, amerre Nana.
- Ezek az évnyitó bulik a legjobbak. De ilyet még soha nem láttam - szólalt meg Gikwang. Hátrafordultam, és láttam, hogy mindenki ott állt.
- Ti sem léptetek közbe? - kérdeztem hirtelen.
- Ha komolyabbra fordult volna a helyzet, Yonghwa úgyis cselekszik - vonta meg a vállát IU. Ennyire kiismerte volna?
Bár, volt abban ráció, hogy biztos nem engedte volna, hogy bántsák a barátnőjét.
Kint maradtunk, és beszélgettünk. Eleinte elég fojtott volt a légkör, és végül lassan, de biztosan kezdett mindenki felengedni.
- Min Ji, kérlek, hétfőn add oda a fizika házit - nézett az említettre kérlelve DooJoon.
- Itt a hétvége, hogy megcsináld! - mondta hülledezve Min Ji, mire mindenki nevetni kezdett.
- De tudod milyen gyorsan eltelik az a két nap... sőt, már nincs is annyi!
- De, igen. várjatok, mindjárt éjfél - vette elő a telefonját Rin.
- Kívánjunk! - mondta hirtelen ötlettől vezérelve Minri.
Mi, lányok, lehunytuk a szemünket azonnal.
- És.... éjfél! - mondta ki a végszót Rin.
Erősen lehunytam a szememet, és gondolkozni kezdtem, hogy mit is kívánhatnék. Aztán rögtön eszembe jutott a per.
Azt kívánom, hogy megnyerjük a pert, és minden rendben legyen~ mondtam magamban. Még egyszer el akartam ismételni, de valami megzavart. Jobban mondva valaki.
Az ajkait éreztem az enyémeken. Azonnal felpattantak a szemeim, és teljesen meglepődtem.

Read More

Dangerous Game S2 - 4. rész

Amint kinyitottam a szememet, egy alvó Yonghwát pillantottam meg. Rögtön elöntött a boldogság, és egy kicsit sütkéreztem benne. Hagytam, hogy átjárja a testemet, és örültem ennek. Hirtelen semmi nem tűnt olyan kuszának. Úgy éreztem, minden rendben.
De az álmodozásomat az ébresztőm zavarta meg. Az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és elnémítottam a telefonomat. Mire visszafordultam, Yonghwa szemei már nyitva voltak.
- Jó reggelt - suttogta.
- Hát jó, az egyszer biztos - feleltem. Odahajolt hozzám, és egy lágy csókot adott. - Egyébként neked is jó reggelt.
- Hát jó, az egyszer biztos - mondta, mire kuncogni kezdtem.
Felült, majd én is követtem a példáját. Kikeltem az ágyból, fogtam a ruhámat, és a fürdőben átöltöztem egy gyors fogmosás után.
Visszamentem a szobámba, és láttam, hogy Yonghwa a faliújságomat nézi. Az órarendem volt rajta, és sok-sok kép, amik a múltra emlékeztettek. Néhány már eléggé elavult, de sosincs időm leszedni őket.
- Ő ki? - kérdezte az egyik képre mutatva. Én voltam rajta, és egy európai származású fiú. A kamerába mosolyogtunk, én egy békejelet mutattam, ő pedig átölelt engem.
- Chris-nek hívják. A két évvel ezelőtti nyaralásunkon találkoztunk, amikor Amerikában voltunk - feleltem.
- Nem is tudtam, hogy ennyit utazgattok - mondta vigyorogva.
- Minden évben egy nyaralásra megyünk el külföldre. Egy ideig az unokatestvéremmel mentünk Japánba, de mióta már megromlott a kapcsolatunk, csak mi megyünk. Tavaly volt az első alkalom, hogy a kontinensen kívülre utaztunk.
- És ennyire összebarátkoztatok? - kérdezte.
- Nocsak, valaki féltékeny? - húzogattam fel-le a szemöldökömet, egy huncut mosoly kíséretében. Rögtön odalépett mellém, és átölelt.
- Nem tudom, kire céloz az úrhölgy - mondta vigyorogva, de láttam a szemében, hogy tényleg érdekli a dolog.
- De hogy a kérdésedre válaszoljak, igen. Nagyon sokat beszéltünk. A tengerparton szálltunk meg, az apartmanoknál, és ők laktak mellettünk. A környéken egyedül ő volt velem egyidős, és sokat voltam vele.
- Milyen nyelven beszéltetek?
- Angolul. Vagyis, próbáltunk - mondtam, és az emlékre nevetnem kellett. Sokszor inkább activytiztünk, mint beszélgettünk.
- Ő nem odavalósi volt akkor.
- Nem, Európából származik. Egyszer én is szeretnék oda eljutni - meséltem csillogó szemekkel. Annyira sok csodálatos ország van ott, többek között Olaszország, Spanyolország, Anglia, és engem még a hűvös Oroszország is érdekel.
- Hová szeretnél eljutni a legjobban? - kérdezte.
- Párizsba. Szeretnék a francia közönség előtt táncolni - mondtam el az egyik titkomat.
- Szép város - felelte, és elengedett. A hajába túrt, ami nagyon szexi mozdulat volt. A most-keltem séró rettenetesen jól állt neki.
Csak most néztem végig rajta - ugyanaz a ruha volt rajta, mint tegnap. Végül is, mi más lett volna? Ő sem tudta, és én sem, hogy itt fog aludni nálam.
- Már jártál ott? - kérdeztem.
- Igen - bólintott egyet, ezzel megerősítve az állítását. A táskájához lépett, és egyszerűen felkapta a vállára. Én az iskolai könyveimhez léptem, és elkezdtem bepakolni.
Az állam a földet verdeste. Yonghwa a világ másik felén is járt már.
- Mesélj róla - kértem kiskutya szemekkel.
- Jó nagy.
- Látom, beszédes kedvesben vagy - mondtam kuncogva.
Erre nem mondott semmit, csak a csípőmnél fogva magához rántott, és szenvedélyesen megcsókolt. Szóval neki sem beszélgetni van kedve.
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol vagyunk. Csak ketten voltunk, és a hatalmas, lángoló szenvedély a szívemben. Felugrottam, és a csípője köré fontam a lábaimat. Belemosolygott a csókba. Tartott engem, de előre lépett, így a hátam a falnak préselődött.
Mélyen a hajába túrtam, és a tincseivel kezdtem el játszani.
A gondolataim teljesen elkalandoztak, és csak körülötte forogtak.
Az ajtóm nyílását azonban mégis meghallottam a heves csókcsata közepette. Megszakítottam a csókot, és rémülten kaptam oda a fejem.
Minyeong állt ott, és csak nézett bennünket. Még pont elkaptam a csodálkozott pillantását, de rögtön megkeményítette az arcvonásait, és úgy viselkedett, mintha meg sem történt volna.
- Én, öhm... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.
- Lent megvárlak - felelte, sarkon fordult, és a következő pillanatban már csak az ajtó csapódását láttam.
- Ez ciki volt - sóhajtottam nagyot.
- Gondolom, ő volt Minyeong.
- Igen.
- Furcsa egy első találkozás volt - mondta nevetve, és lerakott. Olyan édesen kacagott, hogy nem tudtam megállni, én is eleresztettem egy mosolyt. Befejeztem a pakolást, és kézen fogva indultunk le.
Amikor már csak pár lépcsőfok volt, jutott eszembe, hogy apa lehet, hogy azt megengedte, hogy Yonghwa bemásszon az ablakomon (amit kétlek, szerintem csak zavarában viccelni próbált), de az biztos nem állt a "szerződésben", hogy itt is aludhat.
De a kocsit már biztos látta anya, szóval felesleges. Szóval bementünk a konyhába.
- Jó reggelt - köszönt nekünk rögtön anya. Minyeong az asztal mellett állt, és épp egy pohár narancslevet szürcsölt. Amint meglátott bennünket, rögtön lerakta.
- Jó reggelt - köszöntünk egyszerre Yonghwával. Egymásra néztünk, és szélesen elmosolyodtam.
- Ki kér reggelit? - kérdezte kedvesen anya.
Senki nem szólalt meg, anya pedig csak a fejét csóválta. Elbúcsúztunk tőle, aztán elindultunk.
Minyeong előre ment, én pedig még egy kicsit megálltam Yonghwa előtt.
- Biztos ne vigyelek el titeket?
- Nem kell, tényleg.
Átölelt, és egy gyors puszit nyomott az arcomra.
- Vigyázz magadra - suttogta, és elindult az autója felé.
Szinte megbabonázva néztem. Bár már egy ideje együtt vagyunk, de fogalmam sincs, hogy ő mit láthat bennem.
Még néztem volna egy ideig, de eszembe jutott, hogy a busz nem vár meg, ahogy Minyeong sem. Sarkon fordultam, és elkezdtem szaladni az unkatestvérem után.

*Min Ji*
- Jó reggelt, Roberto - ültem be az autóba, és mosolyogva köszöntem a sofőrnek.
- Jó reggelt kisasszony - köszönt vissza.
Roberto olasz volt, és eléggé érződött az akcentusa. De ezt is nagyon szerettem benne. Ahogyan azt is, hogy ő mindig aranyos volt velem, amit szinte kötelességemnek éreztem viszonozni. Az iskola előtt kirakott, aztán pedig indult is. Soha nem tudtam, hogy hová megy ilyenkor, vagy mit csinálhat, hisz neki csak az volt a dolga, hogy engem fuvarozzon.
Bementem az épületbe, és indultam volna a terem felé, de láttam, hogy a csapatunkból páran az aulában állnak, és sutyorogva beszélgetnek.
- Min Ji, gyere ide - intett nekem azonnal Minri, miután kiszúrt. Bólintottam, és elindultam feléjük. Amikor odaértem, mindannyian köszöntöttek.
A ki beszélgetésük arról szólt, hogy most pénteken lesz az évnyitó buli. Egy évben kétszer is van, most, mikor elkezdődik az iskola, és a nyári szünet után. Bár, fogalmam sincs, hogy azt miért nevezték évnyitó bulinak, de ha nekik jó, akkor rendben.
- Mindenki ott lesz. Min Ji, ugye te is jössz? - kérdezte Rin, és várakozón nézett rám. Eddig még soha nem mentem el, bár nem is hívtak olyan sokszor. Apám kapcsolatai miatt sokan megpróbáltak velem barátkozni, de őket hamar le is ráztam. Ezért ragadt rám ez a furcsa stílus.
- Hát, nem is tudom... - néztem félre. Még soha nem voltam egyetlen egy buliban sem.
- Muszáj jönnöd! Utána mind hozzám jöttök - mondta Hyun-sil.
- Oké - bólintottam végül.
- Hagyj békén! - kiáltotta valaki. Szinte mindenki odanézett, amin nem is lepődök meg. A hang tulajdonosa Ari volt, aki mérgesen caplatott végig az aulán, minket észre sem véve.
Oldalra billentettem a fejem, és úgy néztem a jelenetet. Egy szőke hajú lány követte, aki magában jól szórakozott a helyzeten.
Pontosan utánuk NiTae és a Beast-es fiúk jöttek. Értetlenül néztek Ari után, de ők már megláttak minket, ezért odajöttek.
- Mi történt? - kérdezte azonnal Rin.
- Mi sem tudjuk - felelte a vállát megvonva NiTae. - Csak beszélgettek, aztán ez lett - mutatott abba az irányba, ahol az imént vágtatott el Ari.
Követtem a pillantását, aztán visszanéztem a "kis" társaságunkra.
- Pénteken ugye számíthatunk rátok? - kérdezte GiKwang.
- Persze! - vágta rá azonnal Rin.
A beszélgetést azonban megzavarta a csengő, és mindenki ment a saját órájára.
- Min Ji, nincs matek házid? - kérdezte tőlem DongWoon. Eddig nem igazán tűnt fel, hogy osztálytársak vagyunk, de mióta már megismertem őket, egész sokat beszélünk. A Beastből egyébként még két fiúval is egy osztályba járunk, Hyunseunggal, és DooJoonnal.
- Van - feleltem.
Kis csend állt be, amit végül is DongWoon szakított meg.
- És oda is adod?
- Talán - vontam meg a vállaimat. Attól, hogy jó tanuló vagyok, még nem jelenti azt, hogy kénytelen vagyok mindenkinek odaadni a házi feladatomat.
Bementünk a terembe, és leültünk a helyeinkre. Az első óránk fizika volt, ami el is kezdődött, amint bejött a tanár. Szokásosan késett, de nem is volt ezzel semmi baj.

Read More

Killer World - Begin (JongHyun)

Idegesen csaptam az asztalra. Mérgemben esküszöm, puszta kézzel meg tudnék ölni egy kifejlett medvét is.
- Mi történt? - kérdezte unottan a szobatársam, MinAe.
- Csak nem sikerült ez a... - A mondatot inkább befejeztem, és nem folytattam. Nem szerettem csúnyán beszélni, és ezt a jó szokásomat most sem akarom elhagyni, akármilyen ideges is vagyok.
- A ZH? - kérdezett vissza.
- Igen. És ha nem lesz meg az elegendő kreditem, mehetek kapálni - mondtam sötéten.
- Biztos meg lesz - felelte biztatóan.
- Nem hiszem. - Nagyot sóhajtottam.
Felálltam, és kimentem a házunkból. Ideje, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet.
Az unokatestvérem, Lizzy sétált pontosan felém. Amikor legutóbb láttam, még természetes, barna haja volt, most pedig platina szőke lett. A haja lágyan omlott a vállára, és olyan magabiztosan tartott felém, mint egy modell.
Annyira lehengerelt a szépsége, hogy még a vizsgámról is megfeledkeztem. Csak néztem, aztán eszembe jutott, hogy nem is értem, hogyan lehetünk rokonok. Lizzy mindig is gyönyörű volt, töretlen, és hibátlan, én pedig koordinálatlan, ügyetlen, és szerencsétlen.
- Nana örülök, hogy látlak! - mondta egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Én is Lizzy. Engem kerestél? - Szinte azonnal rátértem a lényegre, ahogy szoktam.
- Igen. De ez a hely nem a legalkalmasabb, hogy elmondjam neked a szükséges információkat. Gyere - felelte titokzatosan.
Sarkon fordult, és hosszú lépteivel elindult. Nem tudtam mit tenni, követtem. Egy fekete Audi előtt állt meg, és be is szállt a vezető ülésre.
- Ülj be - intett fejével a mellette lévő ülésre. Megszeppenten bólintottam, és azt tettem, amit mondott.
Elindult, és néma csendben sokáig kocsikáztunk.
- Mi újság egyébként? - kérdezte végül, megtörve a csendet.
- Úgy néz ki, nem tudtam elég kreditet összeszedni, szóval fogalmam sincs, hogyan fogom tovább folytatni az egyetemet - sóhajtottam nagyot.
- Király - bólintott nagyot mosolyogva.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- Majd megtudod. - Gyorsan rám kacsintott, de utána már ismét az utat figyelte.
Egy raktárépületnél fékezett le. Kiszállt, és én is követtem a példáját. Elindult az épület belseje felé.
- Lizzy, mit keresünk itt? - kérdeztem kissé riadtan.
Frusztrálva nézett rám, mintha a kérdésemmel is hazudnék.
- Amit most mondok, szigorúan bizalmas. Úgy is fogalmazhatnánk, hogyha kikotyogod valakinek, meghalsz. Miket beszélek? Ha nem fogadod el az ajánlatomat, akkor is meghalsz - mondta mosolyogva. Lizzy akármilyen témáról beszélt, nem tudott nem aranyos lenni.
De a szavai megdöbbentettek.
- Te-tessék? - kérdeztem ismét. Egyre jobban megrémisztett. Ez a kietlen hely, a szavak, amik még mindig ott visszhangzottak a levegőben, és az unokatestvérem, aki teljesen ismeretlenné vált most számomra.
- Két féle képpen végződhet ez a kis találka. Az első, amit az előbb is említettem, hogy itt fog elérni a végzeted. A másik, hogy velem tartasz, és bemutatok neked egy világot, ami minden képzetedet felül múlja. - Olyan élvezettel mesélt, hogy azonnal tudni akartam.
- Mi az? - kérdeztem türelmetlenül.
- Nana, én egy bérgyilkos vagyok, és kellesz a csapatomba. Itt minden nap különleges, mert lehet, hogy az az utolsó. Meg kell becsülnöd, amid van, és rettenetes pontossággal kell végezned a munkád. A világon sok pénzes ember él, akiknek vannak ellenségei. A mi feladatunk, hogy végezzünk ezekkel az ellenségekkel.
A szavai először értelmetlenek voltak számomra. Már az első mondatnál lesokkolódtam, és alig értettem, hogy miről beszél.
Az én drága Lizzy-m, aki soha nem tudott volna ártani egy légynek sem, most arról beszél, hogy bérgyilkos lett?
- Mégis hogyan? - kérdeztem suttogva. Megrémültem attól a lánytól, aki előttem állt. Egyszer, régen ismertem, de már egyáltalán nem...
- Ezt hogy érted? Megkapod a nevet, megtalálod a rohadékot, és végzel vele. Meghúzod a ravaszt, és aztán már csak az van hátra, hogy átvedd a sok-sok pénzt - mondta.
- Nem erre értettem. Miért lettél... ilyen? - Nem tudtam a számra venni azt a szót.
- Gimnázium után találkoztam egy fiúval... ő vezetett bele ebbe az életbe. Én azonnal beleszerettem, és meglátod, te is szeretni fogod - felelte ragyogó arccal.
Régen én is arról álmodoztam, hogy szeretni fogom a munkámat. De nem ilyenről álmodoztam...
- Szóval, ha nem fogadom el az ajánlatod, meghalok - kötöttem ki.
Lizzy értetlenül pillantott rám.
- Reméltem, hogy nem ez lesz a válaszod - szólalt meg pár perc súlyos, néma csend után. Lehajolt, és a csizmája szárából kivett egy fegyvert.
Úgy állt előttem, mint egy angyal, aki most elhozza számomra a halált, a végzetes pihenést. Ahonnan már nem fogok tudni felébredni.
- Várj, nem mondtam, hogy azt választom - kiáltottam fel, mikor már rám szegezte azt a fegyvert.
- Nana, itt nincs olyan, hogy hitegeted az egyik társadat. Nyíltan kell kimondanod az igazat. Az én világomban mindenki mindenki ellen van, ezért kell megbecsülni a társainkat. Ha ezt választod, akkor nyolcan leszünk egy csapatban, és mindig számíthatunk egymásra - mondta.
Magam elé meredtem. Alig egy órája még azért voltam ideges, mert nem sikerült a ZH-m. Most pedig az én döntésemen múlik, hogy én halok meg, vagy én ölök meg másokat.
De belegondolva, piszkosul tetszett az a gondolat, hogy az emberek félnek tőlem. Mindig én voltam az, akit megvetettek az ügyetlensége miatt, és még ki is csúfoltak. Most talán azért adatott meg nekem ez a lehetőség, hogy revansot vegyek az emberiséggel szemben.
- Rendben, benne vagyok - bólintottam egy nagyot.
- Akkor a szabályok. A régi életedből senkivel nem tarthatod a kapcsolatot. Még a szüleiddel sem. Ha megteszed, ők válnak a gyenge pontoddá, és amint ezt megtalálják, nekik végük. A kettes számú szabály: nem lehetsz szerelmes. Ebben a munkában a szerelem mindenkinek balszerencsét hoz. Az egyetlen szerelmed a fegyvered lehet, amit mindig magadnál kell tartanod. Hármas számú szabály: egy hónapig kemény kiképzésen kell részt venned, hogy a fizikumodból kihozzuk a maximumot. Olyan pontossággal kell megtanulnod célozni, amire még a pilóták sem képesek. És az utolsó, legfontosabb szabály: nem érezhetsz. Az érzése halálosak, olyan, mintha kiírnád a homlokodra a gyenge pontodat. Ha érzel, nem tudod jól végezni a munkádat. Ez nem holmi éneklés, ahol anélkül nem tudsz érvényesülni. Pont az ellenkezője. Minél kevesebb érzés van benned, annál sikeresebb lehetsz - sorolta végig komolyan.
- Azt hiszem, mindet be tudom tartani.
- Ne hidd, hanem tudd. Legyél határozottabb, már le kell vetkőznöd ezt a kislányos éned. Bár, mi tagadás, álcának tökéletes.
- Mind menni fog - jelentettem ki, már magabiztosabban.
- Akkor gratulálok - felelte ragyogó mosollyal. Eltette a fegyverét, odarohant hozzám, és átölelt.
Az események olyan gyorsan pörögtek... alig tudtam elhinni, hogy mostantól gyilkos leszek. A kezemhez vér fog tapadni, de nem érezhetek emiatt bűntudatot.
Újra beültünk az autóba, de már más felé indultunk el. Elbúcsúztam az eddigi életemtől - a sok vizsgától, tanulástól, az egyetemi buja élettől, és a barátnőmtől, MinAe-től.
Nem gondolkodhattam azon, hogy mit fog gondolni. Mert ő már nem tartozik bele az életembe.
Lizzy nem beszélgetett, hagyta, hogy megemésszem az információkat.
Mellettünk csak úgy suhantak el az épületek, aztán már egyre ritkábbak lettek, míg végül teljesen el nem tűntek. Kivitt Seoul-ből. Aztán befordult egy kis útra, amit én észre sem vettem volna. A fák lombjaitól sötétség borult az útra, így alig lehetett látni, Lizzy mégis tudta, merre kell mennünk.
Újabb házakat lehetett látni. Ezek egyszerűek voltak, talán egyszer egy falu volt itt. Az utcák között egy kicsit kanyargott, aztán megállt az egyik ház előtt. Ahogy elnéztem, mindenhol ilyen típusú autók álltak - modernek, de mégis átlagosak. Nem lehetett őket megjegyezni, hacsak valaki nem nagy szakértő.
- Hol vagyunk? - kérdeztem.
- Ez a mi helyünk. Ne kószálj el, mindenhol bérgyilkosok laknak. Mivel még senki nem ismer téged, mindenki meg mer majd támadni. Ha nem akarsz meghalni, a házunkban maradsz - mondta.
Kicsit sokkolt a hír. Egy falu tele bérgyilkosokkal.
- De egymást miért nem ölitek meg? Hisz akkor több kuncsafthoz juthatnátok.
- Nana, most már te is közénk tartozol. De fogalmazzunk úgy, hogy abból semmi jó nem származna. A csapatok között is vannak kapcsolatok, így ha valaki a másikra támadna, egy pillanat alatt kettéválna a társaság, és valószínűleg a harmadik világháború törne ki. Hogy is fogalmaztál? Ja, igen, kuncsaft. Minden kuncsaftnak megvannak a maga favorizáltjai, így ők is hamar beszállnának ebbe a küzdelembe, arról nem is beszélve, hogy az egész világot átszövő kapcsolatrendszer alakult már ki.
A szavai - mint ma oly sokadjára - ismét megrémisztettek. Tehát itt szó lehet harmadik világháborúról?
Kiszálltunk, és sietve indultam el a ház felé. Megijedtem, ez nem kérdéses.
Azonban, mielőtt beérhettem volna a biztonságot nyújtó falak közé, valaki megszólalt.
- Lizzy, ez meg kicsoda? - kérdezte egy férfi.
- Az új tagunk. Az unokatestvérem, de eddig csak Amerikában vállalt el melókat. Most kértem fel, hogy csatlakozzon hozzánk - hazudott szemrebbenés nélkül Lizzy.
Mintha csak egy maszkot vennék fel, hirtelen teljesen megváltoztam. Feléjük fordultam, és magabiztosan dobtam hátra a hajamat.
Lizzy szemében meglepődést láttam, ami elmosolyodtam.
- Sziasztok, Nana vagyok - indultam el feléjük sziporkázó mosollyal az arcomon.
Két fiú állt velem szemben, az egyikük pedig igazán helyes volt.
- Jonghyun - nyújtott kezet az, amelyiküket helyesnek találtam.
- Minho - szólalt meg a másikuk is, és vele is kezet fogtam.
- Azért itt is jó melók vannak, nem csak Amerikában - mondta Jonghyun, mire rápillantottam.
- Azért nem hiszem, hogy hasonlítanának. Amerika igazán izgalmas kontinens, rengeteg lehetőséggel - feleltem, miközben felcsillant a szemem.
Úristen, ezt komolyan én mondtam? Még soha nem is jártam Amerikában.
- Majd egyszer összefuthatnánk, hogy mesélj ezekről a lehetőségekről - kacsintott rám Jonghyun. A szívem kihagyott egy dobbanásnyit, de továbbra is fent tartottam az álcámat.
Ez a két férfi előttem már bizonyára mind öltek. Mégis, ez a társalgás elég kellemesre sikeredett.
- Ne is próbálkozz, nincs esélyed - ragadta meg a karomat Lizzy, kinyújtotta a nyelvét, aztán elindultunk végre az ajtó felé.
Amint bezárult mögöttünk, a fal tövébe csúsztam le. A hevesen dobogó szívemre tettem a kezem, és szinte lihegtem.
- Ez bámulatosan jó alakítás volt. Mintha csak erre a pályára születtél volna - mondta nevetve Lizzy.
- Micsoda... meglepetés - Csak ennyit tudtam kinyögni.
Lizzy még jobban nevetni kezdett. A kabátját a fogasra akasztotta, és csizmában indult meg befelé. Felkászálódtam, és követtem.
Egy konyha szerű szobában találtam magam. Legalábbis az egyik része, ahol a hűtő állt, a tűzhely, és pult. A másik részében pedig egy jókora asztal terült el, körülötte székekkel. Gondolom ez volt az étkező rész.
Két lány ült a székeknél. Ugyanolyan lehengerlően néztek ki, mint Lizzy.
- Sziasztok - állt fel az egyikük mosolyogva.
- Sziasztok - köszöntünk egyszerre Lizzy-vel, mire kicsit kuncogni kezdtünk.
- Uee vagyok - nyújtott kezet az, aki felállt.
- Nana - mutatkoztam be. Két puszit adtunk egymásnak, miután kezet fogtunk.
- Én pedig Park Kahi - állt fel a másik lány is. Hihetetlenül éreztem magam, amikor megpusziltuk egymást. A karizmája teljesen lehengerelt.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket - mondtam.
- Mi is örülök, hogy a köreinkben vagy. Amikor felmerült, hogy kellene még egy ember, Lizzy rögtön téged ajánlott.
- Tényleg? - néztem az említettre.
- Ismerlek. Tudom, hogy tetszeni fog neked ez - mondta enyhe mosollyal.
- Nem tudom... - néztem egy kicsit félre. Kicsit új volt még ez nekem.
- Majd belerázódsz - szólalt meg Uee.
Szerintem csak arra gondolt, hogy mennyi ideig fog tartani a "beilleszkedés", de ez nem így van. Nem tudtam magam elképzelni, mint ahogy ők itt állnak mellettem. Mind szépségek, és félelmetesen magabiztosak a dolgukban.
- Láttátok volna milyet alakított az előbb Minho és Jonghyun előtt! Mint egy született profi! - mondta Lizzy.
- Komolyan? Sokaknak nehezen megy, míg ráéreznek, de ezek szerint neked ez azonnal sikerült. A színjáték a legfontosabb a szakmánkban. Elég egy árulkodó jel, és vagy a rendőrség visz el, vagy kivégeznek rögtön - válaszolta Kahi.
Szuper, jó tudni.
Lizzy megmutatta a szobámat. Nem tudtam sokáig szemügyre venni, mert a többiekkel is meg kellett ismerkednem. Egész éjszaka beszélgettünk, mert fontosnak tartották, hogy testvérekként tekintsek rájuk.
Valamennyire sikerült elérnem.
Hajnali három felé járhatott, amikor elmentünk lefeküdni. Ahogy a személytelen szobában feküdtem, rá kellett ébrednem, hogy most már tényleg vége az eddigi életemnek. És az, hogy ezentúl hogy alakul, csak rajtam múlik.
*2 hónap múlva*
Édesen kacagtam fel. A hangomban azonban semmi kedvesség nem volt, de félelem annál több.
- Édes kislány, biztos vagyok benne, hogy többet fizetek, ha nem ölsz meg - próbálkozott újra a férfi.
Már nem nevettem, sőt, untatott.
- Ez engem nem érdekel. Mondanám, hogy fogja be a pénzes pofikáját, de többé már úgyse fog tudni beszélni - szólaltam meg először, mióta itt vagyok.
A férfi az asztalánál ült, én pedig rajta. A lábamat a székébe akasztottam, hogy még véletlenül se tudjon menekülni.
- Édes kislány, kérem, ne tegye - mondta félve.
Az előttem ülő, szinte remegő dagadt férfire emeltem a tekintetem.
- Milyen nagyot téved. Az első: nem vagyok édes. A második: már kislány sem vagyok, de azt hittem, ezzel tisztában van. És a harmadik: mindegy, mennyire kérleli, végzek magával. És már nincs kedvem tovább halogatni - mondtam.
A pisztoly, amit eddig a halántékához szorítottam, csak megfenyítésre szolgált. Villámgyorsan a csizmámba raktam, és előhúztam onnan egy kést. A torkához emeltem.
- Nem tenném a helyedben - szólalt meg egy férfi mögülem. A fejemnél egy fegyvert éreztem meg.
- Milyen ironikus. Éppen most akarsz beszélni velem az Amerikai küldetéseimről? - kérdeztem csevegő hangon Jonghyuntól.
- Még emlékszel? - kérdezett vissza szintén csevegő hangnemben. Mintha nem is tartana a fejemhez egy pisztolyt.
Ha tudná... soha nem tudtam kiverni a fejemből. Ez volt az édes kis titkom, amit senkinek sem mondtam el.
- Két hónappal ezelőtt történt. Ez nem olyan vészes idő - vontam meg a vállaim.
- Igazán leköteleznél, ha leengednéd azt a kést - szólalt meg, valamivel keményebben.
A késem a helyén maradt, de a másik kezemmel hátravetettem a platinaszőke hajamat, és édeskésen rámosolyogtam.
- Nem tehetem, és ezt te is tudod - feleltem.
- Akkor most véged. Életben kell maradnia - válaszolta.
- Az ügyfeled? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Nem, információra van tőle szükségem - mondta. Ilyen dolgokat nem mondunk el a másiknak, ezért rögtön levágtam, hogy végezni fog velem.
Pillanatok alatt cselekedtem. A kést a másik kezembe dobtam, közben pedig a fentebb lévő lábammal kirúgtam Jonghyun kezéből a fegyvert. A szabad kezemmel megtámaszkodtam az asztalon, és már lendítettem is a másik lábamat, amivel arcon akartam rúgni.
Tudtam, hogy nem fog sikerülni. Mind a kettőnknek tökélyre vannak fejlesztve a reflexei, így azonnal elkapta a lábamat.
Nem tétováztam, fellöktem magam. A levegőben megfordultam, és a másik lábammal akartam megrúgni. A fegyvert eldobta a kezéből, és azzal védekezett.
Mielőtt még leestem volna az asztalra, mind a két kezem letettem, és azon támaszkodtam meg. Egy pillanatig úgy csináltam, mintha el akarnám húzni a lábam, de csak lendületet vettem, és minden erőmet beleadva rúgtam előre.
Számíthatott erre, mert úgy állt ott, mint egy szikla, akit lehetetlen volt megmozdítani.
Újabb taktikát kellett bevetnem. Másodpercek alatt tervek hada pörgött le a fejemben. Eddig a meglepetés erejét használtam ki, de ez gyorsan el fog múlni, és ha nem sietek, elmenekül a pasas.
Megcsavartam a testem, így Jonghyun kénytelen volt elengedni a lábam.
Kezen állásban átlendítettem a lábaimat az asztalon, ellöktem magam, és egy kecses ugrással a gazdag pasas mögött végeztem. A kezemet a nyakára raktam, és tudtuk, hogy elég egy mozdulat, és vége az életének.
- Ki a megbízód? - kérdeztem azonnal. A hangomban már semmi kedvesség nem volt.
- Engedd el - sziszegte.
- Ezt a kört elveszítetted. Mond el, hogy ki a megbízód!
- Mit érdekel?
- Mégis ki az, aki egymás ellen fordított minket? Tudnom kell, mielőtt végzek veletek.
- Azt hiszed, legyőzhetsz? Esélyed sincs ellenem.
- Ne viccelj. Amerikában megtanultam a leckét.
- Bámulatos, milyen szépen hazudsz. Még nem is jártál Amerikában.
Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg. De most nincs időm arra, hogy meglepődjek.
- Bámulatos, milyen hamar rájöttél. De elfelejted, hogy most az én kezemben van az irányítás.
- Shin HeeDong - vetette oda. Váratlanul ért a név.
- Ez... lehetetlen - suttogtam.
- Miért? Ő az ágyastársad? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában. Nincs idő arra, hogy ennek jelentőséget tulajdonítsak.
- Ő az én megbízóm is - feleltem.
Neki is megállt a vér az ereiben. Kihűlten bámultuk egymást, és nem tudtuk eldönteni, hogy mi legyen a következő lépés.
Súlyos percek teltek el. Tanácstalanul meredtünk egymásra.
- Van egy tervem. De segítened kell - szólaltam meg végül.
- Mi a garancia arra, hogy nem ölsz meg?
- Pont az, hogy te sem engem - feleltem.
- Mi lenne az?
- Elmondom, de először jussunk ki.
- Mi lesz vele? - Undorral nézett a félelemtől reszkető pasasra a kezeim között.
- Rá is szükségünk van.
- És így hogyan jussunk ki? Amint emberek közé kerül, rögtön ordibálni fog. - Túrt idegesen a hajába. Rettenetesen szexi mozdulat volt.
- Most jövök én - kacsintottam rá.
- Figyeljen rám - fordítottam magam felé a pasast. Rettegve nézett a szemeimbe. - Most innen szépen kisétálunk. Minden feltűnés nélkül. Ha bárki kérdezi, csak azt mondja, hogy kis friss levegőre van szüksége. Ha pedig valamit beköp, valami titkos jelzést ad le, esküszöm az egy élő Istenre, hogy nem éli meg a mai nap végét - mondtam. Rászoktam arra, amit Lizzy csinál. Mosolyogva beszélek komoly dolgokról. Ami jelen esetben ennek az esetlennek az élete.
- É-értettem - dadogta.
- Nem jó. Emberelje meg magát, vagy lábujj nélkül távozik ebből a szobából - mondtam keményen.
- Igenis! - felelte.
- Ez már jobban tetszik. - Megeresztettem egy enyhe mosolyt.
A férfit kettőnk közé állítottuk, és úgy indultunk el. Egy hatalmas rezidenciában voltunk, és nyugodtan sétáltunk keresztül a hosszú folyosókon. Amikor az előterembe értünk a recepciós megkérdezte, hogy hová megy a főnök.
- Csak levegőzöm egyet, édesem - felelte mézes-mázos hangon.
- Vigyázzon magára. A testőrei hol vannak? - kérdezte gyanakodva a nő. Az ajtó előtt a saját vérükben fekszenek holtan. 
Idegesítő volt ez a nő. De be van kamerázva az előterem, így csak bájosan mosolyogtam rá.
- Kis pihenőt adtam ki nekik. A pár nagyon fontos ügyfeleim, csak ránk tartozik a témánk - mondta szemrebbenés nélkül a pasas. Majdnem megtapsoltam, amiért így hárította az ügyet.
De az, hogy egy párnak nevezett minket, nem tetszett.
Kisétáltunk, aztán beültünk az autómba. Betapaszoltuk a pasas száját, és megkötöztük. A hátsó ülésre fektettem, aztán beszálltam előre, Jonghyun pedig mellém.
- Mi az a nagy terv? - kérdezte hirtelen.
- Poloska - szólaltam meg. Egy szó, mégis néma csendet vont maga után.
Egy kietlen utcában álltam meg. Kiszálltam, és kinyitottam a hátsó autót. Poloskát keresve kezdtem el tapogatni a pasas ruházatát. Levettem róla az inget, és undorodva néztem át.
- Lehet, nekem is be kellene poloskáznom magam, hogy ilyen szexi nők taperoljanak - szólalt meg Jonghyun piszkosul szexi mosollyal az arcán.
- Téged nem néznélek át, hanem rögtön végeznék veled - néztem a szemébe. A hazugság művésznője lettem, már hivatalosan is.
- Nem tudnál megölni. Túl helyes vagyok ahhoz.
- Vagy csak túl nagy az egód - sóhajtottam nagyot. Az ingjében nem találtam, ezért visszaadtam rá. A nadrágja következett.
Az alsónadrágján találtam egy kis mikrochippet, de az nem poloska volt, hanem nyomkövető.
- A fenébe - sziszegtem. Az említett tárgyat a földhöz vágtam, rögtön szét is tört.
Bevágódtam a vezető ülésre, és szédületes sebességgel indultam meg.
- Nyomkövető? - tért a lényegre Jonghyun.
- Fején találtad a szöget - feleltem idegesen. A műszerfal mutatta az egyre növekvő sebességet.
A város másik részébe két óra után álltam meg. Egy kietlen motel mellett.
Kiszálltam, ahogyan Jonghyun is.
- Kiveszek egy szobát. Elterelem a portás figyelmét, te addig juttasd be ezt a semmirekellőt - intettem a fejemmel a férfi felé.
- Tetszik, hogy így tudsz irányítani - mosolygott rám elismerően.
- Miután megcsodáltad a nyilvánvaló tehetségemet, szedd össze magad, és hajrá - vetettem oda, és elindultam befelé.
- Ki is az egód? - kérdezte még tőlem, de már nem fordultam hátra.
Ha tudnák a lányok, hogy mibe keveredtem...
Ez volt az ötödik küldetésem, és én így elszúrom. Ráadásul, egy szobán kell majd osztoznom egy másik bérgyilkossal. Aki nem mellesleg tetszik nekem.
Azonnal elszégyelltem magam. Miért nem tudtam leszámolni minden érzéssel? Talán azért, mert még soha nem találkoztam Jonghyunhoz hasonlóval.
- Jó estét, egy szobát szeretnék - mondtam elbűvölő mosollyal.
A recepciós egy férfi volt, aki a harmincas évei közepén járhatott. Megbabonázva bámult rám.
- Hány főre?
- Egyedül leszek, de egy két ágyas szobát szeretnék. Tudja, szeretem a teret - mondtam sokat sejtető hangleejtéssel.
Nagyot nyelt, aztán hátrafordult. Remegő kezekkel próbált egy kulcsért nyúlni.
Átugrottam a pulton, és mellette termettem. Elkerekedett szemekkel nézett rám. Mosolyogva néztem a szemeibe, közben pedig leakasztottam a kívánt kulcsot.
Azonban "véletlenül" leejtettem a kulcsot. Nagyon lassan hajoltam le, és nyúltam a kulcsért. De a hajam előre esett, és átdobtam a másik oldalra. A dekoltázsom tehát szabadon láthatóvá vált, és szinte biztos voltam abban, hogy a recepciós képtelen levenni rólam a szemét. Amint megfogtam a kulcsot, nagyon lassan kezdtem el felfelé hajolni. A lábamon is végighúztam a kezeimet, és szexin hátradobtam a hajam ismét.
Mielőtt bármit is tettem volna, a tekintetem oldalra villant, de nem láttam senkit, tehát bejutottak.
Visszafelé már nem ugrottam, hanem az asztalra ültem, és úgy raktam át a lábaimat. A recepciós továbbra sem tudott másra figyelni.
- Köszönöm - mondtam egy mosoly kíséretében, és elindultam a lépcső felé. A férfi csak makogott valamit.
Az első emeleten a fal mellett feküdt a megkötözött sonka, mellette pedig Jonghyun állt.
- Szép figyelemelterelés volt - mondta elismerő mosollyal.
- Ez a dolgom - vontam meg a vállam. Végigmentünk a folyosón. Kinyitottam a szobát, és bementünk. Az egyik ágyra fektettük a férfit. Jonghyun röviden a nyakára ütött, amitől rögtön elájult.
- Nos, hallgatom a terved - nézett rám várakozóan.
- Először mond el, hogy milyen információ kellett ettől a pasastól.
- Fegyverszállítmányok. Hajón érkeznek ide, és azt a hajót akarta elkötni HeeDong.
- De akkor miért küldött engem, hogy öljem meg? - kérdeztem elmélkedve. Ha Jonghyun késik egy kicsit, akkor nem tudja meg soha, melyik hajó kell neki. Túl nagy volt a rizikó, ezt nem engedhette meg magának, pusztán szórakozásból.
- Nem fegyver volt azon a hajón - pontosan egyszerre szólaltunk meg. Sokáig néztünk egymás szemébe.
Hirtelen megszűnt a külvilág - a milliárdos, aki az ágyon fekszik ájultan, és a másik milliárdos, aki mások életével szórakozik unalmában. Csak ő volt, és én.
Ugyanúgy reagáltunk - egyszerre léptünk egymás elé. A derekamra tette a kezét, és közelebb húzott magához, én pedig a nyaka köré fontam a kezeim. Lehajolt hozzám, és sürgető vággyal vette birtokba az ajkaimat. A csókunk szenvedélyesebb volt, mint amit valaha is tapasztaltam.
Itt minden nap különleges, mert lehet, hogy az az utolsó. - Lizzy szavai villantak be. Tényleg lehet, hogy ez az utolsó napom.
Úgy faltuk egymást, mintha ez lenne az egyetlen fontos dolog a világon. Aztán pontosan ugyanabban a pillanatban váltunk el, és hátráltunk egy-egy lépést. Félelmetes, hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk.
Hirtelen minden világos lett. Ismét Lizzy szavai jutottak eszembe: A csapatok között is vannak kapcsolatok, így ha valaki a másikra támadna, egy pillanat alatt kettéválna a társaság, és valószínűleg a harmadik világháború törne ki.
- Basszus, ez a fószer a háborút akarja kirobbantani! - mondtam elképedve.
- Mi? - nézett rám Jonghyun. Láttam a szemén, hogy ő még az előbbi csókunkban elveszett, és azóta nehezen találja meg magát.
- Lizzy mondta egyszer, ha két csapat egyszer össze különbözik, könnyen kitörhet a háború. És szerintem ezt akarja elérni HeeDong... - fejtettem ki neki.
Hirtelen szedte össze magát, és meredten bámult rám.
- Szerintem keressük fel azt az őrültet, és végezzünk vele - javasolta. Nekem is ez volt az első ötletem.
- Nem, az túl egyszer lenne. Egy háborút akart, és erre minket használt fel, mint valami eszközöket.
- Azok is vagyunk - szólt közbe. Igaza van... a gazdagok játékában mi csak eszközök vagyunk, a végrehajtók.
- De ez nem olyan. Szerintem, kergessük az őrületbe. Először végezzünk a családjával, és hagyjuk őt utoljára. Akkor megkérdezhetjük, hogy mit is akart ezzel elérni - feleltem végül.
- Jó ötlet. De ezzel itt mit csináljunk? - Undorral nézett a dagadt férfira, aki az ágyon még mindig ájultan feküdt.
- Engedjük el? - kérdezte végül, megtörve a beálló csendet.
- Milyen jó szívű vagy - mosolyogtam rá. A következő pillanatban már a kezemben volt a fegyver, és végeztem vele.
A vére lassan terjedt szét, beszennyezve ezzel a piszkos fehér ágyneműt.
- Te pedig kegyetlen - szólalt meg ismét.
- Ha elengedjük, csak szétkürtöli, hogy vadásznak rá, és mártírként állítja be magát. Csak mi szívjuk meg. Akik láttak már minket munka közben, ártalmasak ránk nézve - vontam meg a vállam.
Hirtelen kopogást hallottunk. Riadtan néztünk össze. Felálltam, kezemben a fegyveremmel, és lassan az ajtóhoz lopakodtam.
- Ki az? - kérdeztem fojtott hangon.
- Csak én vagyok az kisasszony. Furcsa hangot hallottam...- szólalt meg a recepciós. Nagyot sóhajtottam.
Elraktam a fegyverem, és szikrázó mosollyal nyitottam ajtót.
- Nem akartam megijeszteni, csak nekiestem az ágynak, aztán pedig a földre le. Tényleg nagyon sajnálom - hajoltam meg röviden előtte.
- Semmi baj, kis hölgyem. Mellesleg azt akartam megemlíteni, ha esetleg egyedül érzi magát, szívesen igénybe veheti a szolgáltatásaimat - mondta vigyorogva. Az első foga hiányzott, amitől hányingerem lett.
De a tény, hogy ő most komolyan meg akar fektetni... még undorítóbb volt, mint a büdös, hiányos fogazatú szája.
- Igazán aranyos gesztus volt magától, de attól tartok, el kell keserítsem. Nem vonzódom a férfiakhoz - mondtam színlelt megbánással a hangomban.
- Ohh. - Csak ennyit tudott kinyögni. Végül is, meg tudom érteni, mert egy olyan nő áll előtte, akihez foghatót még sosem látott, maximum a TV-ben, és közli vele, hogy homoszexuális. Szegény.
- Akkor nem is zavarnám tovább - makogta, és elhátrált. Az ajtót azonnal becsuktam, és visszamentem a háló részhez.
- Nekem nem úgy tűnt az előbb, hogy homó lennél - szólalt meg Jonghyun sejtelmesen vigyorogva.
- Nem is vagyok, de másképp nem lehet lerázni az ilyeneket - feleltem vállat vonva.
- Kár is lenne érted. - Közelebb jött hozzám, és a derekamra rakta a kezét.
- Nem teljesen mindegy? Nem lehetünk szerelmes. Ebben a munkában a szerelem mindenkinek balszerencsét hoz. Az egyetlen szerelmünk a fegyvered lehet, amit mindig magunknál kell tartani. - Szinte pontosan idéztem Lizzy szavait. Azok, amiket akkor mondott az elmémbe égtek, és soha nem fogom tudni őket onnan elzavarni.
- Ki beszél itt a szerelemről? Egy éjszaka nem szerelem - mondta vigyorogva.
A szemeibe néztem, és mély szenvedélyt láttam.
- Nem bújok ágyba az ellenségemmel - feleltem szárazon, és elhátráltam tőle. Milyen nehezemre esett...
- Ellenség? Éppen most készülünk végrehajtani egy közös akciót, tehát most nem vagyunk ellenségek.
- Az, hogy most közös munkánk van, csak érdek. Nem mi vállaltuk, csak elvégezzük. És egyébként, túl sok dolgot tudsz rólam - mondtam ugyanolyan közömbös hangon.
- Bevallom, kicsit nyomozgattam utánad - vonta meg a vállát.
- Miért? - vontam azonnal kérdőre.
- Egy dögös barnát hoz haza Lizzy, aki azt állítja, már rég a szakmában van... mást meg tudtál ezzel etetni, engem nem.De így visszagondolva, hihetetlen jó színésznő vagy.
- Nő vagyok, mit vártál? - kérdeztem, mire nevetni kezdett. Nagyon édes nevetése volt.
- Pontosan. Ti fogjátok romba dönteni a világot...
- Ezt jól látod - kacsintottam rá. - Most pedig el kell tüntetni ezt a hullát - néztem újra a mai áldozatom felé.
- Megcsinálom. A kis habtestednek biztos nehéz lenne - mondta szemtelenül vigyorogva.
- Azért azt ne felejtsd el, hogy ezzel a kis habtesttel győztelek le - szóltam rá. Muszáj, hogy mindig enyém legyen az utolsó szó.
- Akarsz még egy menetet? Biztosíthatlak, hogy most nem te fogsz nyerni - fordult azonnal felém. A becsületén biztos csorba esett, amiért egy nő legyőzte.
- Felőlem - vontam meg a vállam ismét. - Én fogok nyerni úgyis - néztem merészen a szemébe.
- Fegyvert le - mondta.
A csizmámba nyúltam, és kivettem mind a három pisztolyt, majd a sarokba dobtam. A felsőmben is volt egy kisebb, ami szintén ott végezte.
Jonghyun csak árgus szemekkel figyelte az összes mozdulatom.
- És te? - néztem rá, mert meg sem mozdult közben. Ő is az enyémek mellé dobta a fegyvereit.
- Minden? - kérdezte.
- Minden - bólintottam.
Egymással szemben álltunk, és mélyen a tekintetébe fúrtam a sajátom.
Szinte másodpercre pontosan mozdultunk. Én a kezemet a földre raktam, és egy jól irányozott rúgással kezdtem. A lábamat várhatóan megfogta, és már csavarta is ki. Vele fordultam, aztán a földre estem, de nem sokáig maradtam ott. Felrúgtam magam, és a csizmám sarka eltalálta az állát, ami azonnal vérezni kezdett. Az állkapcsát nem sikerült kiakasztanom. Míg a levegőben voltam, elkapta a csípőmet, és már vártam, hogy a földhöz vágjon, de nem tette. A lábammal leírtam egy kisebb kört, így a fejem felülre került. Úgy néztünk ki, mintha csak táncolnánk. A csípőmnél fogva tartott, a lábaim köré fonva. Felnézett rám, és megálltunk mind a ketten.
- Miért hagyod magad? - sziszegtem mérgesen.
- A kis habtested szétesne, ha a földhöz vágtalak volna - felelte egy vállrándítás kíséretében.
A szemembe nézett, és mintha csak egy szikra pattant volna, minden tűzben égett. A testem lángolt, ahogyan ő is. A nyaka köré fontam a kezeimet, és pont ugyanolyan hevességgel csókoltam meg, mint az előbb. Viszonozta, és egyre jobban bele lendültünk.
Térdre ereszkedett, aztán le is ült. Én az ölében foglaltam el a helyen továbbra is, és úgy csókoltuk a másikat, mintha nem lenne holnap.
A hátamra tette a kezét, és elkezdte lehámozni rólam a pólómat. Nem bántam, sőt, engedtem neki. Amikor levette rólam a pólómat, én is lekaptam az övét.
Fél óra múlva a padlón feküdtünk. A fejem Jonghyun felsőtestén nyugtattam, és hallgattam, ahogy édesen liheg.
- Basszus, ezt nem hiszem el - ültem fel hirtelen.
- Nyugi már, kettőnk között marad - szólalt meg, és ő is felült. Az ölébe húzott, és a nyakamat kezdte el csókolgatni.
Halkan felnyögtem, amit díjazott. Nehéz pilláim közül lenéztem rá, de csak a nyakát láttam. Azonnal elkerekedett a szemem, és élesen szívtam be a levegőt.
- Mi a baj? - Hátrább húzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
- A-a... nyakad - dadogtam.
Először csak elmosolyodott, aztán csendesen kuncogni kezdett, és végül már nyíltan nevetett.
- Mi az? - kérdeztem értetlenül.
- Még sosem láttalak elpirulni.
- Mintha olyan sokszor találkoztunk volna...
- De mi van a nyakammal? - megpróbálta megnézni, de mint senkinek, neki sem ment.
- Kiszívtam - suttogtam.
- És?
- Látom, nem izgatod magad az ilyen dolgokon.
- Miért tenném? Egy férfinak vannak szükségletei, és ezt a csapatom tagjai is tudják - mondta félvállról.
Hát persze... én is csak egy nő vagyok, a sok közül Egy újabb strigula, semmi több.
Elhúzódtam tőle, és elkezdtem felöltözni.
- Most mi a baj? - kérdezte értetlenül.
- Semmi. Ez ennyi volt. Most pedig tüntesd el a holttestet, addig pedig telefonálok - mondtam, miközben felvettem a nadrágom.
Mintha sóhajtott volna egyet, de nem voltam benne biztos, olyan halk volt. Ő is felöltözött. A fürdőszobába mentem, és Lizzy-t kezdtem el hívni.
- Szia, végeztél? Már nagyon várunk - szólt bele. Ma este lett volna a mozizós csajos esténk.
- Pont ezért hívlak. Ma nem tudok hazamenni. Sőt, nem tudom, mikor érek haza, szóval ne várjatok - mondtam.
- Nana, minden rendben? Valami gond van? - kérdezte aggódva.
- Gond az van rendesen. Éppen egy kitörni készülő háborút tussolok el.
- Egyedül? Azonnal odamegyünk mind! - mondta, és hallottam, ahogy felpattan. A háttérben Uee hangját hallottam, amint értetlenül kérdezi, hogy mi történt.
- Nem kell, nem egyedül vagyok.
- Nana, mond hogy nem egy férfival vagy...
- De, igen.
- Ki az? - A hangja ideges volt.
- Jonghyun. De megoldjuk ketten - tettem hozzá az utolsó mondatot.
- Ketten akartok megakadályozni egy háborút? Még mit nem! Mond, hogy hol találkozzunk - szögezte le. Tudtam, hogyha Lizzy ilyen hangon beszél, akkor hajthatatlan.
- Menni fog, ne aggódj. Majd hívlak - feleltem, és leraktam. Ha hagyom, hogy adakozzon, akkor tényleg kiszedi belőlem, hogy mire készülünk.
Kimentem a fürdőből, és láttam, hogy rajtam kívül senki sincs a szobában. Az ablak pedig nyitva volt, tehát arra következtettem, hogy ott oldotta meg Jonghyun.
A véres ágyneműt lehúztam, és kidobtam az ablakon. Előtte persze kinéztem, és az ablakunk alatt épp egy kuka volt. Gusztusos volt, mondhatom.
Az asztalra leraktam egy kevés pénzt, bár így is többet, mint kellett volna. Mióta az új munkámat végzem, már nem kellett semmit sem nélkülöznöm. Egy hónap alatt rettenetesen sokat kerestem.
És az első egy hónap? Hát az nehéz volt... felváltva edzettem a lányokkal, teljes kimerültségig. Volt, hogy ájultan estem össze pár edzés után. De megérte, mert most teljesen ura voltam a testemnek. Szerintük hihetetlen, hogy egy hónap alatt fel tudtam készülni. Talán tényleg ez volt a számomra rendeltetett szakma...
Az ablakon kiugrottam én is, és körbe néztem. Jonghyun épp akkor ért a sikátor végébe, és intett nekem, hogy mehetek. A lépteim hangosan visszhangzottak a sikátorban, és akkor örültem nagyon, hogy megtanultam járni. Azelőtt a magas sarkúkban csak csetlettem-botlottam, de mára már csak ilyen cipőkben járok.
Amikor Jonghyun mellé értem, láttam, hogy nagyon durva a sebe, amit én okoztam az állán. Abban a pillanatban csak az hajtott, hogy nyerjek, bármi áron, de most kicsit elszégyelltem magam.
- Induljunk - mondtam, és a kocsim felé vettük az irányt. Beszálltunk, én pedig az Alvilág felé vettem az irányt.
Talán Lizzy-nek nem jut eszébe, hogy ott keressen. Pedig információra volt szükségünk, mert anélkül semmit nem érünk.
Már éjfél felé járhatott, tehát pont időben voltunk. Ilyenkor kezd ott feléledni az élet.
Miután megérkeztünk, kiszálltunk, és lementünk a lépcsőn. Most nem fent volt dolgunk.
- Nana szívem, ne felejtsd el, hogy még lógsz egy partival - szólított meg Hyuna. A múltkor kártyáztunk, és én nyertem, ezért akar visszavágót.
- Soha nem felejteném el - feleltem, de már mentünk is tovább.
Egy kis házba mentünk, ott pedig még lentebb, be egy kis szobába. Mielőtt bementünk volna, kopogtam. Nagyon érzékeny ilyesmire az informátorunk.
- Bejöhettek - szólalt meg. Honnan tudta, hogy ketten vagyunk?
Benyitottam, aztán beléptünk. A cigi füst rögtön megcsapta az orromat, de nem törődtem vele. Egy kis asztal mögött ült Ő, akinek nem tudjuk a nevét, előtte pedig két szék.
Nem csodálom, hogy senkinek nem mondja el a nevét. Ő a legnagyobb informátor, így az élete folyamatos veszélyben van.
- Már vártalak titeket, és örülök, hogy egyben értetek ide. Azonban, mielőtt még bármit is kérdeznétek, tudjátok, nem szeretem kétszer elmondani az információimat. Az ember, akit ti kerestek, az Yang YoSeob - mondta.
- Ennyi? Nem mond többet? - kérdeztem.
- Az összes információ, amit tudni akartok annak a fiúnak a birtokában van.
- Honnan tudja, hogy nekünk HeeDong-ról kellenek információk?
- Milyen informátor lennék, ha ezt nem tudnám? - kérdezett vissza enyhe mosollyal az arcán. - Nagyon remélem, hogy sikerül megállítanotok még időben ezt a háborút. Nem csak ti voltatok ilyen helyzetben, de nektek van egy előnyötök: hogy ti voltatok az elsők. Ha elég gyorsan cselekedtek, ártatlan emberek vérének a kioltását úszhatjátok meg.
- Annyit nem tudna mondani, hogy kik vannak még felbérelve? - kérdeztem kicsit ijedten. Csak ne az én csapatomból valaki....
- Elmondhatnám, de mi abban az élvezet?
- Ne szórakozzon velem - álltam fel indulatosan. Jonghyun azonnal megfogta a karomat, és vissza akart húzni. Nem engedtem neki.
- Nem szórakozok kisasszony. Csak így izgalmasabb lesz a játék - felelte.
- Szóval magának ez nem szórakozás? - kérdeztem idegesen.
- Értékes pillanatokat veszít el ezzel kisasszony, aminek az unokatestvére fogja a kárát látni - felelte.
Te jó ég, Lizzy!
Nem mondtam semmit, csak azonnal kirohantam a szobából. Előkaptam a telefonom, és azonnal Lizzy-t hívtam.
Nem vette fel. Idegesen rohantam végig az Alvilág sötét sikátorain, minden embert megnézve. Hogy is néz ki YoSeob?
- Állj már meg! - Valaki karon ragadt, és visszahúzott.
- Nem, Jonghyun, most nincs erre idő! Lizzy élete forog kockán! - kiáltottam neki.
- Ha elkapkodod, azzal semmire nem megyünk, pont ezért nem akarta elmondani - csóválta meg a fejét.
- De sietnünk kell!
- Maradj itt - jelentette ki hirtelen. Mégis hogy tudnék egy helyben maradni?
Ellépett mellettem, és elkezdett futni. A tekintetemmel végig követtem minden mozgását. Egy vörös hajú fiú előtt állt meg.
Beszélgetésbe kezdtek, mire a fiú furcsa fintort vágott. Te jó ég, ő lenne YoSeob?
Azonnal odarohantam, hogy halljam, amiről beszélnek.
- Mondtam, hogy ne mozdulj - csóválta a fejét Jonghyun.
- Szóval? Mit tudsz Shin HeeDongról? - kérdeztem idegesen.
- Elég szegény volt, de úgy tűnik, megszedte magát. Volt egy lánya, akivel én végeztem. - A szemében fájdalom csillant, de most ez volt az a dolog, ami a legkevésbé érdekelt engem.
- Tovább?
- Egy felesége van, Shin Byul. A rokonai nem jelentősek, mert vagy meghaltak, vagy nem tartja velük a kapcsolatot.
- Hol laknak? - kérdeztem, miközben az idegeimen táncoltam.
Elmondta a címet, aztán rohantam is az autóm felé. Közben megpróbáltam újra hívni Lizzy-t, aki most sem vette fel.
- Ha idegből ölsz, az sosem tesz jót - mondta.
- Legyen. Amint végeztünk a feleségével, azonnal hozzá megyünk.
- És a megfigyelés?
- Milyen megfigyelés Jonghyun? Mások élete forog kockán. Ki tudja, lehet épp az egyik csapattársad áll szemben Lizzy-vel, és ők nem úgy reagálnak, mint mi. El tudod képzelni, hogy valamelyiküknek bántódása esik, esetleg mindkettejüknek? És akkor másokról ne is beszéljünk. Nincs idő olyan felesleges dolgokra, mint megfigyelés. Most lépünk... - vagy már túl késő lesz. De nem tudtam befejezni, mert Jonghyun hirtelen az államra rakta a kezét, magához húzott, és hevesen megcsókolt.
Olyan feldúlt állapotban voltam, ezért nem tudtam neki engedni. Pedig Isten látja lelkemet, mennyire kívántam.
- Nézd, erre most...
- Tényleg nincs idő, tudom. De ha nem nyugszol le, csak te látod a baját. És most az életed forog kockán - vágott közbe ismét.
Lehunytam a szememet, és nagy levegőt vettem.
- Rendben, lenyugodtam - suttogtam.
- Ez a beszéd. Most pedig indulhatunk megölni egy védtelen asszonyt - mondta vigyorogva.
A gázra tapostam, és már száguldottunk is.
Könnyű préda volt az asszony. Egy testőre volt, akit csak azért hagytunk életben, hogy közölje a drága férjecskével a fejleményeket.
A nő teste élettelenül hevert a földön, én pedig felette álltam. Hűvösen meredtem a testőrre, miközben a törött ablakon keresztül beérkező szél fújta meg a hajamat.
- Hívja fel HeeDongot, és hangosítsa ki! - parancsoltam rá. Jonghyun addig elengedte a karját, míg remegő kezekkel előhalászta a telefonját.
Pontosan úgy tett, ahogy mondtam. Két csöngés után felvette az említett személy a telefont.
- Mit akar, gyorsan mondja, mert fontos dolgom van - szólt bele idegesen HeeDong.
- Minden bérgyilkosnak fújjon visszavonulót, vagy a felesége látja kárát - szólaltam meg.
- Ki beszél? - kérdezte azonnal.
- Az egyik eszköz, a sok közül. De nem mondom még egyszer. Fújjon visszavonulót.
- Persze, azonnal. De kérem, ne bántsa - mondta remegő hangon.
- Hallani akarom. Biztos vagyok benne, hogy több telefonja is van.
- Máris - felelte.
Hallottam, amint egy kicsit pakolászik, aztán az újabb telefoncsörgést. Lizzy szólt bele.
- Igen, uram? - kérdezte.
- Már a kijelölt helyszínen van?
- Igen, tíz perc, és bejutok.
Visszafojtott lélegzettel vártam, mit mond erre HeeDong.
- Tökéletes. Kérem, precízen végezze a munkáját - mondta, és lerakta Lizzy-t.
- A jó kurva anyádat, te rohadék! - kiáltottam. Mi lett azzal, hogy én nem beszélek csúnyán?
Jonghyun vette kézbe az irányítást.
- Csak úgy mellékesen megemlítem, hogy a felesége már halott.
- Tudtam.
- Akkor azt is tudja, hogy maga a következő. Fél órát kap, hogy elrendezze az ügyet, aztán búcsú mondhat az életének - mondta. Soha nem féltem még ennyire. Bár csak a hangját hallhatta, én élőben is láttam. És rettenetesen félelmetes volt. Olyan hihetetlen, hogy azok az ajkak, amik ilyen ridegen képesek beszélni, néhány órája még a testemet barangolták be.
Beleremegtem az emlékbe. Nem, most sokkal fontosabb is van ennél.
- Kettéválunk - mondtam ki a szót. Közben rálőttem a testőrre, aki összeesett azonnal.
- Nem tudod, hol van Lizzy - felelte.
- Azt mondta, tíz perc múlva bent van. Te tíz perccel később érkeztél, gondolom ott is ugyanaz a szisztéma megy. Tehát húsz percem van megtalálni, neked pedig fél órád, hogy végezz azzal a fószerrel.
- Hová tűnt a csúnya beszéd? - kérdezte vigyorogva. Úgy tett, mintha nem épp egy kitörő háborút próbálnánk megakadályozni.
- A választ majd máskor elmondom.
- Ki tudja, lesz-e következő alkalom?
Amint kimondta a kérdést, hozzáléptem, és szenvedélyesen megcsókoltam. Újabb értékes perceket veszítek...
- Úgyis találkozunk még - suttogta az ajkaimba.
- Nem lehet tudni - feleltem.
Együtt rohantunk végig a nagy házon. A kezemben újra ott volt a telefon, és Lizzy-t tárcsáztam. Csodák csodájára most felvette.
- Nana, nem alkalmas, melóm van! - suttogta.
- Lizzy, ne menj be! Vagy menj ki, mit tudom én. De ott lesz egy másik bérgyilkos is, és azt akarják, hogy egymásnak ugorjatok. A megbízód a háborút akarja kirobbantani! - hadartam el egy szuszra.
- Nana, te miket beszélsz? - kérdezte értetlenül.
- Az előbb mondtam, hogy háborút akarnak. Vagy akar... mindegy. A lényeg: ne ölj meg senkit! - jelentettem ki keményen.
- Hiszek neked - mondta kissé bizonytalanul.
- Köszönöm. Menj haza, és értesíts mindenkit! Ha valakinek Shin HeeDongtól van küldetése, senki ne végezze el! - mondtam, és leraktam.
- Akkor egy kipipálva. Mehetünk együtt - szólalt meg Jonghyun mellettem.
- Igen, ez elintézve. Imádkozzunk, hogy másoknak sem esik baja.
- A lényeg, hogy te jól vagy - jelentette ki.
- Jonghyun, ez... - összeráncolt homlokkal fordultam felé.
- Majd megbeszéljük. Ne most - tette fel az egyik kezét.
Nagyot sóhajtottam, és tovább hajtottam. HeeDong most biztos a munkahelyén van, hisz ott érzi magát a legnagyobb biztonságban. Kamerák, sok biztonsági őr - de azzal nem számolt, hogy mi képzettek vagyunk.
Mondjuk, én még nagyon pályakezdőnek számítok. De nem foglalkoztam vele, csak tovább hajtottam.
A hatalmas üvegablakos épület előtt lefékeztem, és kipattantam a kocsiból. Jonghyun mellett léptünk be, és én rögtön a recepcióshoz léptem.
- Jó estét - szólaltam meg kedvesen.
- Jó estét. Már zárva vagyunk.
- Tudom, de mostanra lett megbeszélve a találkozónk Mr. Shinnel. Bent van még, igaz? - kérdezem elbűvölően.
A bájaim most nem hatottak, mert egy kis szöszi ült előttem. Mintha csak megérezte volna Jonghyun, mellém lépett.
- Elnézést kérünk, amiért ennyit késtünk. De azért nem végzetes hiba, igaz? - kérdezte villogó mosollyal. Engem teljesen levett a lábamról, és ahogy elnéztem, a kis szöszit is.
- Nem, dehogy, az irodájában van. A huszonharmadik emeleten, a 313-as - mondta szinte elbűvölve.
- Köszönjük - felelte Jonghyun, és elindultunk.
Beszálltunk a liftbe, és vártuk, míg felérünk. Jobban mondva elkészültünk. Tudtuk, hogy a kamerán keresztül látta, hogy mi jövünk. Mind a két kezembe fegyvert fogtam, ahogyan Jonghyun is.
- Gyere - szólított meg. Egy rugóra járt az agyunk. Felemelt, én pedig a lift tetején keresztül felmásztam. A fenekemnél fogva nyomott fel.
- Tetszett, mi? - kérdeztem csintalan mosollyal.
- Az nem kifejezés - felelte ugyanolyan vigyorral az arcán.
Felhúzta magát is, aztán visszaraktuk a lift tetejét. Hirtelen állt meg a lift, mi pedig vártunk.
- Itt nincs senki - szólalt meg valaki.
- Biztos? Beszálltak abba a liftbe, akkor ki is kell jönniük - mondta valaki idegesen, és szerintem egy adóvevőn keresztül beszélhettek.
- Lehet, a másikba szálltak be - mondta ismét az, aki minket várt.
Hallottuk, hogy elfordult, és ekkor lendültünk akcióba. Lekaptam újra a tetőt, Jonghyun a csípőmnél fogott meg, és úgy hajoltam ki. Fejjel lefelé voltam, és pontosan céloztam. Csak egy apró hangot lehetett hallani, aztán a méretes ember puffanását.
Leugrottam, aztán Jonghyun is követett. Két ember futását hallottuk. Azonnal cselekedett Jonghyun, mind a kettővel végzett.
Három áldozat, és eddig semmi bajunk. Maradjon is így az átlag.
Végigosontunk a folyosón, több emberrel már nem találkoztunk. Két oldalról álltunk meg a 313-as szoba mellett.
Kérdőn nézett rám, mire én csak bólintottam.
A lábával berúgta az ajtót, és vártunk. De semmi nem történt. A kezével mutatta, hogy ő megy előre, én pedig ismét bólintottam. Benézett, aztán gyorsan vissza. De ismét semmit. Lehet, hogy nincs is bent senki?
Jonghyun ment elől, én pedig követtem. Egy hatalmas irodában találtuk magunkat, de senki nem volt ott.
- Nincs itt senki? Elmenekült volna? - kérdeztem meg.
Ezután pedig az események felgyorsultak, és alig tudtam követni őket. A testem magától cselekedett.
Egy lövést hallottam, aztán Jonghyun összeesett. Egy másodperc töredékééig elkerekedett szemekkel néztem rá, aztán a testem kapcsolt azonnal. Hátrafordultam, és ott ült a sarokban egy férfi, aki remegve nézett a pisztolyt szorongató kezére. Ez a nyegle alak akar háborút kirobbantani?
A lábába lőttem kettőt, amitől kiesett a kezéből a fegyver.
Odaléptem elé, és a pólójánál fogva rángattam fel. A sokktól szinte elájult, de visszaráztam belé az életet - szó szerint.
- Miért akart háborút? - vontam kérdőre.
- Bosszúból - sziszegte.
- Rossz válasz - feleltem, és fejbe lőttem. Élettelenül esett össze, én pedig ott is hagytam. Visszasiettem Jonghyunhoz.
- Hol sérültél meg? - kérdeztem, miközben a kezemet a vállára raktam.
- A combom - felelte, és láttam rajta, hogy nagyon sok erő kell ahhoz, hogy tartsa magát.
- Gyere - húztam a kezét a vállamra. Engedelmeskedett, aztán teljsen súlyával rám nehezedett. Nehezen tántorogtam el az asztalig. Egy pillantás alatt lesepertem mindent róla, és Jonghyunt fektettem rá. Felszisszent, ezért tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem.
Hátulról fúródott bele a golyó. A szerencse, hogy nem túl mélyre.
- Ezt most innen kiszedem - jelentettem ki, és elindultam a késemet fertőtleníteni.
- Micsoda? - kérdezte ijedten.
- Nyugi, részt vettem egy elsősegély tanfolyamon még az egyetemen. Nem tudom megkockáztatni azt, hogy nem halsz-e meg vérveszteségben, míg eljutunk a kórházig - mondtam mereven.
Végeztem a fertőtlenítéssel, és a földről felszedtem egy papírt.
- Tudom, hogy nagy kérés, de ha lehet, ne nagyon ficánkolj - mondtam.
- Rendben - sóhajtotta.
Mielőtt hozzákezdtem volna, eltéptem a nadrágját. Az egyik kezemmel lefogtam a combját, a másik kezemben pedig a kés volt. Meglepően gyorsan végeztem, mivel végig meg sem mozdult. Fogalmam sincs, hogy tud ennyi önerőt tanúsítani.
A papírra raktam a golyót. Egy darabot téptem le a felsőmből, és szorosan a lábára kötöttem.
- Most már kibírja a kórházig. Csak azt kell kitalálni, hogy milyen fedősztorit adjunk be - mondtam nagyot sóhajtva.
- Vigyél az Alvilágba. Ott vannak orvosok, akik el tudják látni a sebemet - felelte.
- De lehet, hogy....
- Nem kérdés volt. Kijelentettem - mondta.
Egy aprót bólintottam, és feltápászkodott. Átkarolta a vállamat, és úgy kezdtünk el kifelé bicegni.
Amint leértünk, a recepciós csajszi rémülten futott felénk, de ez volt az utolsó, amit láthatott ezen a világon.
- Hogyan csinálod? - kérdezte Jonghyun, amikor beültettem az autómba.
- Ezt hogy érted? Megkapod a nevet, megtalálod a rohadékot, és végzel vele - feleltem egyszerűen. Ismét Lizzy szavai.
A sors fintorán csak nevetett egyet. Gyorsan indítottam be az autót, és már száguldottam is az Alvilág felé. Még szerencse, hogy ilyen gyorsulásra képes a kicsike.
Az Alvilág előtt leparkoltam. Jonghyunt támogatva mentünk be a gyengélkedőnek kialakított részre. Míg Jonghyun bent volt, én csak kint vártam.
Kahi viharzott be, teljesen feldúlt állapotban.
- Nana, Lizzy eltűnt! - mondta komolyan.
- Tessék? - álltam fel.
- Felhívott, hogy mondjam meg mindenkinek, hogy a Shin HeeDongtól kapott küldetéseket senki ne hajtsa végre. Aztán azt mondta, jön haza. De nincs sehol! - Idegesen túrt bele a hajába.
Leroskadtam a székbe.
A mai napom olyan hosszú volt, és mégsem ért még véget.
Nem tudtam, mit tegyek. Hagyjam itt Jonghyun-t, és fussak ismét Lizzy után, vagy hagyatkozzak az unokatestvérembe vetett bizalmamra, és bízzak benne, hogy még él?
Egy ember van, aki biztosan tudja.
- Kahi, maradj itt, én öt perc múlva itt vagyok - jelentettem ki, és rohantam újra az informátor felé.
Kopogás nélkül rontottam be, amit csak egy enyhe mosollyal díjazott.
- Köszöntöm újra a köreimben, Miss Nana. Örülök, hogy elvégezte a küldetését, gratulálok - mondta.
- Nem kérem a felesleges kerítést. Hol van Lizzy?
- Az unokatestvére biztos kezekben van, ne féljen - felelte titokzatos mosollyal.
És nekem ennyi elég is volt. Ha Lizzy biztonságban, akkor minden a legnagyobb rendjén van.
Visszamentem a váróterembe, és megnyugtattam Kahi-t.
- Végre egy jó hír - sóhajtott nagyot.
- Igen, én is így gondolom.
- De mi történt pontosan? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel.
- Majd mindent elmesélek. De menj haza nyugodtan, majd én is megyek - feleltem enyhe mosollyal.
Fáradtnak éreztem magam... mint aki már egy hete nem aludt egy percet sem.
- Végeztünk - jött ki az "orvos", mellette pedig Jonghyun egy mankóval a kezében.
- Köszönöm.
- Haza tudja vinni? - kérdezte tőlem az az ember.
- Igen - bólintottam.
- Akkor további szép estét - mondta, és visszament a rendelőjébe.
Jonghyunnal kibicegtünk a kocsimhoz, aztán elindultam hazafelé. Végre...
Megnyugvás töltött el, amikor az ismerős házak tűntek fel.
- Melyik a tiétek? - kérdeztem tőle.
- Hárommal a tiétek után - felelte kurtán. Most mi történt? Nem értem.
- Mit mondott az orvos?
- Igazad van. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy együtt legyünk. Az a mi szakmánkban veszélyes - jelentette ki hirtelen.
- Rendben. Akkor nem ismerjük egymást - feleltem szárazon.
Ezért nem is akartam vele lefeküdni. Mert így tényleg fáj...
- Legalábbis a felszínen - mondta.
- Tessék? - kérdeztem.
- Jó, a srácok megtudhatják - mondta ismét tovább. Most már tényleg semmit nem értettem.
- Igazán leköteleznél, ha úgy beszélnél, hogy én is értem.
- Titokban fogjuk tartani. A srácok nálunk úgyis észre fogják venni, ahogy a te csapatodban is. De ők nem mondják el senkinek. Ha titokban tartjuk, senkinek nem esik baja - villantott rám egy vigyort, amit annyira szerettem.
Ekkor fékeztem le a házuk előtt, és azonnal megcsókoltam. Ugyanolyan hévvel viszonozta.

Nana az elején

Nana, miután szőke lett

_____________________

Nem tudom, mennyien ismeritek, de Nana az After School tagja, ahogyan Lizzy is, és a többi lány is. Remélem tetszett, és a véleményeket írjátok le :)

Read More

Dangerous Game S2 - 3. rész

Idegességemben semmire sem tudtam figyelni.
- Tudom, hogy lefoglalnak a saját problémáid, de igazán figyelhetnél rám is - szólalt meg Minyeong.
- Az előbb még el akartad terelni magadról a figyelmet.
- Nem, azt nem akartam, hogy Jonghyunról kérdezz. De kedves lenne tőled, ha megkérdeznéd, hogy milyen volt a mai napom.
- Rendben. Milyen volt a mai napod? - kérdeztem nagyot sóhajtva. Erre van most a legkevesebb időm.
- Igazad van, hagyjuk. Inkább hívd fel a lányokat, és mondd meg nekik, hogy jöjjenek át hozzánk. Minél hamarabb túl leszel ezen, annál jobb - mondta.
Érdekes, milyen de ja vum volt. Mert bár Nana eltávozott, mégis a szelleme itt maradt. Egy újabb flegma csajjal kell szembe néznem, aki ráadásul nálunk lakik.
De mégis úgy érzem, a kettő nagyon különbözik. Nana-val bár sokat veszekedtünk, mégis barátok voltunk. Minyeongról ezt nem mondhatom el. Benne nem tudok bízni.
Ahogy most már Nana-ban sem. Tehát ez volt az, amit azon az estén Jiyonggal beszéltek. Gonosz egy banya...
- Igazad van - feleltem végül.
- Nekem mindig igazam van - vágta rá. Csak egy enyhe mosolyt engedtem meg magamnak. Elküldtem mindenkinek az SMS-t, és pont raktam volna el a telefonom, amikor csörögni kezdett. A kijelzőn Yonghwa neve állt.
- Szia - szóltam bele gondterhelten.
- Szia. Valami baj van?
- Baj az van rendesen. De ez nem telefontéma... mikor tudunk találkozni?
- Ezért is hívtalak. Csak most tudtak elengedni. Sajnálom, hogy reggel nem mehettem érted, de ki sem látszunk a munka alól. Két napig még stúdiózunk, utána pedig megyünk forgatni.
- Forgatni?
- Igen, az első MV-nket vesszük fel.
- A nap első jó híre. Gratulálok - mondtam mosolyogva.
- Nagyon sajnálom, hogy most nem lehetek ott melletted...
- Ne izgasd magad ezen. Te már felnőtt férfi vagy, akinek dolgoznia kell. Majd valamikor összefutunk - mondtam.
Belül kicsit elszomorodtam. Még csak alig vagyunk egy hónaposak, ilyenkor az úgynevezett mézesheteinket kellene eltölteni. De mint mondtam, neki már munkája van. Ahogy egyszer nekem is lesz.
- Most rohannom kell. Majd még beszélünk, szeretlek - hadarta el. A háttérből Jungshin hangját hallottam ki.
- Én is, szia - válaszoltam, és leraktuk.
- Milyen nyálas - szólalt meg Minyeong.
- Nem, nem az! - ripakodtam rá. Engem becsmérelhet bármikor, de a kapcsolatomat nem.
- Nocsak - nézett rám, miközben felcsillant a szeme.
Elgondolkoztam, hogy mennyit változott. Minyeong régen nem volt sovány, ami azt illeti, oviban kis gömböcnek csúfolták. De általános suliban elkezdett aerobikozni, és lefogyott. Akkor még nagyon aranyos, kedves lány volt.
Most pedig egy kész díva áll mellettem.
- Mit nézel? - kérdezte.
- Semmit - ráztam meg a fejem.
A telefonom ismét rezegni kezdett, egyesével küldték a lányok az üzenetet, hogy sietnek.
Mire odaértünk, Rin már a kapuban várt minket. Két puszival köszöntem neki.
- Rin, ő itt Minyeong az unokatestvérem. Minyeong, ő Rin, az egyik legjobb barátnőm - mutattam be őket egymásnak.
- Helló - vetette oda Minyeong.
- Öhm, szia - köszönt Rin megszeppenten. Nem szokta meg, hogy így viselkednek vele.
Bementünk, aztán fel a szobámba. Minyeong is jött, ami kicsit meglepett. Azt hittem, nem érdekli a mi problémánk.
Fél óra múlva már mindenki ott volt.
- Akkor, rossz hírt kell közölnöm - kezdtem bele.
- Hallgatunk - mondta Hyun-sil.
- Nana egy másik tánccsoportban is benne volt. Vagy van, nem is tudom. A lényeg, hogy mivel Nana is hozzátett a koreográfiáinkhoz, bepereltek minket. És ha ők nyerik a pert, végre a Dangerous Game-nek - mondtam ki.
A szobában néma csend uralkodott el. Mindenkinek leesett az álla.
- Én erről nem is tudtam - szólalt meg először Rin.
- Ahogy senki sem.
- Én valamicskét sejtettem, de nem voltam benne biztos - mondta MinRi.
- Most nem is ez a lényeg. Mihez kezdjünk? Holnap fog velem beszélni az igazgató...
- Gondolom, átadja a levelet. De valahonnan ügyvédet kell találnunk - mondta Hyun-sil.
- Apán tud szerezni egyet, és akkor bomba biztos, hogy megnyerjük a pert - szólalt meg először MinJi.
Meglepetten néztem rá.
- Most mi az? Szeretek itt táncolni - vonta meg a vállát MinJi.
Csoportos ölelést tartottunk. Megcsillant a fény, amit mindannyian meg akartunk ragadni.
Egyszer MinRi mondta, hogyha nekünk el is kell ballagnunk, a Dangerous Game fent fog maradni, mert mindig jönnek újabb tagok. Valamit elkezdtünk, és nem engedhetjük, hogy így érjen véget.
- Az rendben van, hogy jó ügyvédet találtok. De mit fogtok mondani? Észérvek nélkül nem állhattok ki - mondta Minyeong, mint az ünneprontó.
- Igaza van - bólogatott MinJi.
- Ötlet? - vetettem fel.
Újabb néma csend telepedett ránk. Mindenki lázasan törte a fejét.
- A legegyszerűbb nem jut eszetekbe - csóválta a fejét Minyeong.
- Mi lenne az?
- Ő nem avatott be titeket, ez pedig az  hibája. Egy említést sem tett rá. Ha tett is, a szó elszáll, az írás megmarad. Veletek is alá kellett volna íratnia egy papírt. Ez pedig mivel nem történt meg, jogilag az ő hibája - fejtette ki.
Nem értettem, most miért ilyen kedves. Persze csak a maga módján.
- Igazad van! - kiáltott fel Rin.
- Szuper. Akkor holnap találkozunk - állt fel MinJi, ahogyan a többiek is. Gondolom nekik is volt dolguk, de örültem, hogy mind meg tudták oldani, hogy idejöjjenek.
Kikísértem őket, aztán visszamentem a szobámba, ahol Minyeong fogadott.
- Miért nem rendezkedsz be a saját szobádba? - kérdeztem.
Nem válaszolt, hanem tovább nézett ki az ablakon. Úgy nézett ki, mint aki teljesen más galaxisban jár.
- Minyeong? - szólaltam meg ismét, mire felkapta a fejét.
- Bocsi, csak elbambultam - rázta meg a fejét. Egy kis pillanatra olyannak tűnt, mint régen.
- Segítsek kipakolni? - kérdeztem kedvesen.
- Aha, az jó lenne - vetette oda lenézően. Isten hozott ismét a köreimben...
Átsétáltunk a szobájába, ahol már ott állt a két hatalmas bőröndje.
- Ez mind a tiéd? - kérdeztem elképedve.
- Mégis mit hittél, hogy a mikulásé? - kérdezett vissza rögtön.
- Bocs - csóváltam meg a fejemet.
A dobozokkal kezdtük. Én a földre ültem le, és kezdtem el kiszedni a dolgokat. Odaadtam Minyeongnak, aki a szoba különböző részein helyezte el azokat.
Nem beszéltünk, csak csendben ültem, ő pedig pakolászott.
- Nem hallgatunk valamit? - vetettem fel végül.
- Jó ötlet - bólintott egyet.
Az egyik dobozhoz lépett, és kivette belőle a rádióját. Igazából inkább mondanám hifinek.. Beüzemelte, majd be is kapcsolta.
A zene azonnal megtöltötte a szobát, mi pedig kicsit felengedtünk.
- Ez honnan van? - kérdeztem, amikor átadtam neki egy hógömböt.
- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Az egyik barátom vette nekem, még tavaly előtt.
- Barát-barát, vagy csak sima barát? - kérdeztem vissza. Érdekelni kezdett, hogy ki tudott ilyen szép ajándékot venni az én öntelt unokatestvéremnek.
- Shinnek hívták. A nyári szünetben Japánba mentünk el nyaralni, ahogy szoktuk.
Rögtön tudtam, hogy a hiroshimai nyaralásról beszél. Mikor még kicsik voltunk, mindig együtt mentünk.
- Ott találkoztam Shinnel, amikor este lementem a partra. Utána sokat beszéltünk, és az indulásunk napján ezt adta - mondta mosolyogva.
- Ez nagyon aranyos. De miért nem találkoztatok tavaly is?
- Nem tudom, nem jött el - vonta meg a vállát. A tekintetében egy kis szomorúságot láttam, de rögtön el is tűnt.
- Neked pedig gondolom ez az első kapcsolatod - jelentette ki.
- Kivételesen nem talált. Elsőben volt egy két hetes kapcsolatom.
- Micsoda? Neked?
- Ez gonosz volt - suttogtam, mire nevetni kezdett.
Megragadtam az egyik párnát, és hozzávágtam. A nevetése rögtön abba maradt, és dühösen meredt rám. Most én kezdtem el nevetni.
Két percben belül átvarázsoltuk a szobát, és két hadi sarc állt egymással szemben. Párnákat gyűjtöttünk, és úgy kezdtünk el játszani, mint a gyerekek.
Nagyon sokat nevettünk, és egy picit úgy éreztem magam, mintha egy időgépbe szálltunk volna be, és több, mint tíz évet utaztunk volna vissza.
Két óra múlva mind a ketten a földön feküdtünk, és lihegve mosolyogtunk.
- Csak hogy tudd, ez még nem ért véget. Nem győztél le - szólalt meg.
- Oké, feladom, te győztél - fordultam oldalra nevetve.
- Mindig én győzök! - húzta fel az orrát, mire még jobban nevetni kezdtünk.
- Örülök azért, hogy itt vagyok. És köszi a sok segítséget - szólaltam meg.
Mintha hideg vízzel öntötték volna le, azonnal felült.
- Ezt ne szokd meg. Csak azért segítettem, mert nem volt jobb dolgom. De már most megmondom neked, hogy én mindig a saját érdekeimet nézem először - mondta ridegen.
- És én nem is arra céloztam, hogy máskor is elvárom a segítséget. Pont fordítva. Az adósod vagyok - ültem fel én is.
Az előbbi nevetésünk, a vidám légkör hirtelen eltűnt, és újra a fagyosság maradt ott nekünk. Ez már sosem fog megváltozni?
- Rendben, ezt nem felejtem el. És most be kellene fejeznünk a pakolást - kászálódott fel. Követtem a példáját.
Egy óra múlva már nagyjából elkészültünk, csak apróbb simítások voltak hátra.
A rádió pedig a Super Junior Sorry Sorry dalát adta le. Nem tudtam megállni, annyira szerettem ezt a táncot, hogy rögtön táncolni kezdtem.
Minyeong pedig az ágyára állt, és egy rögtönzött mikrofonnal a kezében (távirányító) énekelni kezdett. Rettenetesen jó csapat voltunk.
Miután véget ért a szám, megint nevettünk egy kicsit. Megcsináltuk amit kellett, utána pedig visszamentem a szobámba.
Kicsit tanultam, de aztán elmentem zuhanyozni. Mikor visszaértem a szobámba, Yonghwa ott ült az ágyamon.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem suttogva. A szemem teljesen elkerekedett, és nem tudtam mit tenni.
- Most ért véget a munka. Apukád engedélyt adott rá, hogy évente egyszer bemásszak az ablakodon - mondta vigyorogva.
- Te őrült vagy - kezdtem el felé sétálni. Amint elé értem, a derekamra tette a kezét, és az ölébe húzott.
Szenvedélyesen csókolt meg.
- Hiányoztál - suttogta az ajkaimba, megszakítva ezzel a csókot.
- Te is nekem - vágtam rá azonnal, mire elmosolyodott.
- Holnap elviszlek az iskolába, ígérem.
- Aludj itt - szólaltam meg hirtelen.
- Ari... jó ötletnek tartod ezt? - kérdezett vissza.
- Még annál is jobbnak - feleltem, és megcsókoltam. Hátradőlt, és kicsit oldalra fordultunk. Egy vonalban voltak a szemeink.
- A fenébe - szitkozódtam.
- Mi az?
- Elfelejtettem, hogy holnap az unokatestvéremmel kell iskolába mennem...
- Nem baj, elviszem őt is.
- Nem, azt majd talán egyszer később.
- Miért, nem mersz bemutatni neki?
- Pont fordítva. Addig örülj, amíg nem ismered - feleltem kissé nevetve.
Erre nem mondott semmit, csak elmosolyodott, és újra megcsókolt.
Egy ideig kiélveztük a pillanatot, de aztán lefeküdtünk. Mind a kettőnkre ráfért az alvás, nagyon hosszú napot zártunk.

Read More

Dangerous Game S2 - 2. rész

Mielőtt bármit is elkezdenék, nagyon szépen köszönöm a 3000 feletti megtekintést <3 remélem, ugyanúgy fogjátok továbbra is olvasni ezt a ficit, és továbbra is véleményeztek :DD ~ a művésznő

A reggeli hangulatom nem volt a legtökéletesebb. Bár a tegnap este nagyon jót tett a hangulatomnak, most mégis úgy ébredtem, mint a savanyú tök. És ha eszembe jut, hogy ma fog beköltözni Minyeong, még rosszabbul érzem magam.
Azzal hitegettem magam, hogy fogok tudni adni neki még egy esélyt. Mert már nem voltam rá mérges amiatt a fiú miatt, de amiket utána tett...
Megráztam a fejem, és kivertem ezeket a fejemből. Lehet, hogy kedves lesz.
Kikeltem az ágyból, és felöltöztem. Elköszöntem anyáéktól, és már indultam is kifelé.
De senki nem várt rám a ház előtt. Meglepetten néztem körbe, de a fekete autót sehol sem láttam. Előkaptam a telefonom, de nem érkezett üzenetem. Öt percig álltam, és vártam rá, de miután rájöttem, hogy ez felesleges, elindultam a buszmegállóba. Közben újra az órámra pillantottam - és még egy teljes percem volt, hogy elérjem a buszt. Tiszta erőmből kezdtem el futni, amit a magas sarkú cipőm eléggé akadályozott.
Az utolsó pillanatban tudtam felszállni, és hangosan fújtam ki a levegőt.
- Nicsak, téged erre is látni? - kérdezte NiTae mosolyogva.
- Most ez így alakult - vontam meg a vállam. - Egyébként milyen volt tegnap? - kérdeztem tőle.
- Csak a szokásos. Beszélgettünk, nevettünk, és hülyéskedtünk. De nem maradtál le semmi fontosról. De ti hogy éreztétek magatokat?
- Nem mentünk el. Feltűnt egy csini európai lány, én pedig hazarohantam...
- Komolyan? De legalább utánad ment?
- Persze - bólintottam egy nagyot.
- De tényleg nem tudod, hogy ma reggel miért nem jött érted? - kérdezte.
- Tényleg. Nem írt se üzenetet, se semmit. Biztos meg van rá a maga oka - feleltem mosolyogva.
- Ühüm - válaszolta, és kinézett az ablakon.
Ez volt az első eset, hogy csendben utaztunk. Mindig találunk valami témát, de ma reggel úgy éreztem, hogy egyikünk sem akart beszélgetni. Mikor leszálltunk a buszról, még mindig csendben sétálgattunk.
- Lányok, várjatok! - kiáltott utánunk "valaki", mire mind a ketten hátrafordultunk.
- Szia - köszöntünk Hyun-silnek egyszerre NiTae-val.
- Sziasztok - hajolt meg egy picit előttünk.
- Nem is tudtam, hogy te is erre jársz iskolába - mondtam kicsit meglepetten, de mégis mosolyogva.
- Tegnap pedig mondtam... ja, tényleg, te nem voltál ott.
- Igen, sajnálom. De most már ezt is tudjuk - feleltem.
NiTae csendben kullogott mellettünk, és egyre inkább úgy éreztem, hogy van valami baj. De nem mertem rákérdezni, mert tudtam, hogy majd úgyis el fogja mondani, ha komolyabbra fordul. Nem szerettem, ha ilyen, de nem erőltethetem rá a társaságom.
Amikor csatlakoztak hozzánk a Beast-es fiúk, kissé feloldódott a légkör. Nevetve jöttek mellettünk, mint mindig.
- Milyen végzősnek lenni? - kérdeztem mosolyogva GiKwangtól.
- Mondanám, hogy nagyon jó, de azon kívül, hogy mi vagyunk a legidősebbek, szívás az egész. Sokat kell tanulni, érettségizni kell majd, és még sorolhatnám...
- De azért fel fogtok lépni az iskolai versenyen, nem? - kérdeztem rá, bár az szerencsére még messzebb volt.
- Nem tudom. Emlékszel még a tavaszi fesztiválra, ahol mi is felléptünk?
- Sosem fogom tudni elfelejteni - feleltem mosolyogva.
- Ott megtalált minket egy koreai cég. És le szeretne minket szerződtetni. Ha pedig összejön, akkor nem hiszem... - fejtette ki.
Leesett az állam. Szinte az összes ismerősömnek összejönnek a dolgok. Hihetetlen.
- És melyik cég az? - kérdeztem tovább.
- A CUBE - válaszolta.
- Azta! - tátottam el a számat. A CUBE hihetetlenül híres cég. Bár, mi tagadás, a fiúk is nagyon tehetségesek, megérdemlik.
Miután beértünk a suliba, mindenki a saját terme felé vette az irányt. Én matekkal kezdtem, aminek nagyon örültem. Nem volt a kedvenc tárgyam, de az énekóránál jobb volt.
Azonban a várt tanár helyett az osztályfőnökünk libegett be. A többiek felvidulva, én pedig értetlenül meredtem rá.
- Csak az órarendeteket szeretném kiosztani, de utána már sietek is - szólalt meg mosolyogva. Már tudtam, hogy ez csak egy álarc - és be kell ismernem, percről percre jobban zavart.
Miután kiosztotta a lapokat, tényleg elbúcsúzott, és utána jött be a matek tanárunk. Nem kímélt minket, már az első órán három oldalt kellett írni a füzetbe.
A következő órám az épület másik szárnyában volt.
- Ari, ma délután lesz próbátok? - kérdezte IU, miközben elindultunk a folyosón.
- Nem, az első héten nem lesz. A következő héttől kezdjük el - feleltem mosolyogva.
- Az ott... nem az unokatestvéred? - kérdezte IU kicsit furcsa hangon. Arra néztem, amerre ő is, és enyhén lesokkolt, amit láttam.
Minyeong éppen alig látszott, mert valaki teljesen lekötötte. Egymást falták, és szinte rögtön elkerekedett a szemem, amikor leesett, hogy kivel is smárol éppen.
A SHINee Jonghyunjával.
Megpróbáltam eltekinteni attól, hogy mennyire nem szimpatikus nekem az unokatestvérem, és be kellett ismernem magamnak, hogy nagyon összepasszoltak.
IU-val csak egy pillanatra álltunk meg, nekem mégis hosszú, súlyos óráknak tűntek. Amikor elindultunk, felütötte bennem a fejét az irigység. Minyeong mindig, mindent megszerez, amit csak akar, és ehhez alig kell megmozdítania akár a kisujját.
A többi óra kínkeserves lassúsággal akart eltelni. Alig hittem el, amikor végre kicsengettek az utolsó óráról. Nagyot sóhajtottam, és a vállamra kanyarítva a táskámat elindultam kifelé. Azonban az aulában Minyeonggal találtam szembe magamat.
- Drága unokatestvérem, ma együtt kell hazamennünk - szólalt meg azon a furcsa hangján.
- Szuper - sóhajtottam ismét egy nagyot. Minden vágyam ez volt...
Erre kivételesen nem mondott semmit, hanem kettesben indultunk ki az iskolából. A tekintetemmel szokásossal a barátomat kerestem, de sehol nem találtam.
Biztos csak a munka miatt. Hisz ő már nem egy diák, mint én, hanem egy hivatásos zenész. Kicsit irigyeltem, de sajnos hiányzott is.
- Ms. Kang, várjon egy kicsit! - kiáltott utánam egy tanár. Az udvar közepén jártunk, amikor én megfordultam. A titkárnő igyekezett felém.
- Tessék? - kérdeztem meglepetten.
- Holnap kérem jelenjen meg nagyszünetben az igazgatói irodában - mondta.
- Rendben. De szabad tudnom miért? - érdeklődtem. Kicsit meglepődtem.
- Azt majd holnap megtudja, amikor az igazgató úr elmondja. Most pedig további kellemes délutánt.
- Viszont látásra - köszöntem neki, de szerintem nem hallotta, mert már rohant is vissza az iskolába.
- Vajon mit akarhat? - kérdeztem magamtól, figyelmen kívül hagyva Minyeongot.
- Csak te nem tudsz róla? - szólalt meg nevetve.
- Miről? - kérdezte azonnal vissza.
- Be fognak titeket perelni - felelte még jobban nevetve.
- Tessék? - Az állam a földet súrolta. Ez biztos csak egy vicc....
- Halálosan komolyan mondom. Az egyik volt csapattársad, hogy is hívják? Ja, igen, Nana. Na ő, egy másik iskolában volt tánctanár. És az az iskola beperelt titeket, mert elloptátok a táncosát - magyarázta. Az idegesítő kuncogása még mindig megmaradt.
- De hát előtte a Big Bang táncosa volt! Őket miért nem perelik be?
- Ari, ennyire hülye te sem lehetsz. Az egyik, hogy ők már leszerződtek egy nagyon híres cégnél, tehát a pert biztos ők nyernék. Másrészt pedig, kötöttek egy megállapodást. Nana csak főtáncos, de a koreográfiába nem szólhat bele.
- Honnan tudsz te ennyit?
- Hihetetlen, hogy most mondom el, hogy elárultak téged, ráadásul egy közeli személy, de te ezen akadsz fent. Jellemző végül is...
- Minyeong, nem viccelek. Ezek nem publikus adatok, honnan tudod?
- Mondjuk úgy, hogy megvannak az ismerőseim.
- Minyeong, soha, semmit nem kértem tőled. Vagyis legutoljára egy homokozólapátot kértem, de az is több, mint egy évtizeddel ezelőtt volt. Mondd el, nagyon szépen kérlek.
- Rendben, ha ennyire tudni akarod. Nyáron, a Big Bang elkezdte a felvételeit, én pedig ráénekeltem az egyik albumukra, mint háttérénekes. Ennyi a nagy sztori.
- És egy háttérénekesnek elmondanak ilyesmit? - vontam fel a szemöldököm.
- Jó, elképzelhető, hogy valamelyikükkel volt viszonyom...
- Melyikükkel? - kérdeztem ijedten.
- Seungrival, ha ennyire érdekel - vonta meg a vállát. Kifújtam a bent tartott levegőt.
- Oké. De ha már itt járunk, most mi van Jonghyunnal? - tértem rá a lényegre.
- Nem rád tartozik. Foglalkozz inkább azzal, hogy még mindig rászedtek téged, és meg kellene nyerned a pert, ha meg akarod tartani a bandádat - vetette oda, és gyorsított. Előttem szállt fel a buszra, én pedig követtem.
Igaza van. Nem hittem, hogy Nana képes lenne ilyesmire. Valami van a háttérben...
De Minyeong utolsó mondata megrémisztett. Mi történik, ha vége a csapatunknak? Vége lehet egyáltalán a Dangerous Game-nek? Szinte történelmi csodát vittünk véghez, és ennyi lenne? Egy per miatt kénytelenek lennénk abbahagyni?
Rettenetesen kétségbeestem. A csapatom... a barátaim... mit fognak mindehhez szólni?

Read More