Régen aludtam már ilyen jól. Sosem voltam rossz alvó, de most olyan édes álmaim voltak, mint még soha. Magára az álomra nem emlékszem, de azt tudom, hogy nagyon boldog voltam benne.
És mesés érzés volt úgy felébredni, hogy még csak most kezdődik az igazi álom. Eddig minden olyan kusza volt, de most minden a helyére zökkent, amiért rettenetesen hálás voltam.
Sajnos túl sokat filóztam, ezért már késésben is voltam. Gyorsan összekaptam magam, persze sokat időztem a kinézetemmel. Ha megint találkozok Yonghwával, akkor tökéletesen akarok kinézni.
A reggelimet csak a kezembe fogtam, és már rohantam is ki. Nem néztem az órát, de tuti, hogy mindjárt itt lesz a busz.
De amint kiléptem a házból, rájöttem, hogy én ma nem fogok buszozni. Az ajkamba haraptam, és előre mentem.
Már lehúzta az ablakot, és egy félelmetesen aranyos mosollyal köszöntött.
- Elvihetem kisasszony? - kérdezte pimaszul.
- Igen, köszönöm. Bár nem emlékszem, hogy ilyen koránra rendeltem a taxit - néztem az órámra játékosan.
- Ami azt illeti, maga van késésben - felelte Yongwa.
- Tényleg! - estem ki a szerepemből, és bevágódtam mellé.
- Mielőtt indulnánk... - szólalt meg, de nem fejezte be, ezért ránéztem. Már közelebb is hajolt hozzám, és azonnal megcsókolt. Próbáltam nem belemosolyogni, de nem jött össze.
Miattam csak egy puszi lett belőle, amit nagyon sajnáltam.
Yonghwa elfojtotta a nevetését, és a helyére hajolt. Beindította a járműt, és elindultunk.
- Mi a neve? - kérdeztem.
- Minek? - kérdezte értetlen pillantással. Nem nézett rám, hanem az utat figyelte.
- Hát az autódnak! Ne mondd, hogy még nincs neve - mondtam szinte elképedve.
- Bocsi - válaszolta nevetve. Egyszer ez a nevetés fog a sírba vinni.
- Nincs bocsánat!
- Esetleg ki szeretnél szállni, mert egy névtelen autóban utazol?
- Nem, itt tökéletes! - vágtam rá, mire még jobban nevetni kezdett.
A zsebemben elkezdett rezegni a telefonom, ezért rögtön előkaptam. NiTae írt egy SMS-t.
" Hol vagy? El fogsz késni..."
Elmosolyodtam, mert én erről teljesen elfeledkeztem.
" A fuvarom a ház előtt várt rám" - írtam neki vissza.
Nem vártam meg a válaszát, hanem rögtön elraktam a telefonom a zsebembe. Ahogy felnéztem, azt vettem észre, hogy megállt az autó. Vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, de rá kellett jönnöm, hogy már az iskola parkolójában vagyunk.
- Nem szeretnél kiszállni? - kérdezte, és éreztem, hogy csak kevés választja el attól, hogy elröhögje magát. Ennyire vicces lennék?
- De, igen, csak... én... ühm... mindegy - böktem ki végül, és kiszálltam. Megvártam, míg ő is végez, aztán együtt mentünk be az iskolába. Azt hittem, hogy csak egymás mellett fogunk sétálni, azt tettetve, hogy nemrég találkoztunk, de ő azonnal összekulcsolta a kezeinket.
Elkerekedett szemekkel néztem le, és meg kellett állapítanom, hogy rettenetesen összepasszolnak a kezeink. Miken gondolkozok? A szerelem tényleg elveszi az ember eszét.
Míg az udvaron vágtunk át, az ott álló diákok közül mindenki minket nézett, mintha valami hírességek lennénk. Elpirulva hajtottam le a fejem.
- Zavar? - kérdezte Yonghwa hirtelen.
- Dehogy! - kaptam fel a fejem azonnal.
Nem mondott erre semmit, csak mosolyogva nézett maga elé. Az aulában érve megálltunk.
- Nekem arra lesz órám - mutattam a B szárny felé.
- Nekem meg pont nem. Majd látjuk egymást. Próba után várjalak meg? - kérdezte kedvesen.
- Nem muszáj! Nyugodtan hazamehetsz! - feleltem.
- Szóval látni sem akarsz, értem - mondta komolyan, de a szemén láttam, hogy ő roppant jól szórakozik rajtam.
- Tudod, hogy nem erre céloztam - feleltem duzzogva.
- Persze, hogy tudom - szólalt meg, és közelebb hajolt hozzám. Egy puszit adott a számra, aztán elindult a terme felé.
Én pedig csak álltam ott, mint egy baba, és meredten bámultam magam elé. Szóval ilyen egy kapcsolat, amikor a két fél szereti egymást.
- Ari? Ari! Huhúú - lengette valaki a kezét előttem. Megráztam a fejem, és aztán oldalra néztem.
- Oo, Rin, szia - néztem rá hatalmas mosollyal az arcomon.
- Neked is szia. Mi volt ez az előbb? Te és a szupersztár Yonghwa? Sok-sok mesélni valód van - mondta komolyan.
Bólintottam. Megbeszéltük, hogy a következő szünetben találkozunk a termek előtt, aztán elindultam én is az osztálytermünk felé. Miért kell szinte minden nap énekkel kezdeni? Ráadásul a tegnapi után nem is akarok soha többé énekelni.
T.O.P jött velem szemben a folyosón, és nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be neki.
- Köszönöm a tegnapit. De nem tudtál mindent elrontani - mondtam olyan hangerővel, hogy biztos voltam abban, hogy meghallja.
- Nem értem, miről beszélsz - nézett rám lenézően, de láttam a tekintetében, hogy igenis tudja.
- Ilyen mértéktelenül gonosz emberrel még nem találkoztam, mint te. Tudod jól, hogy mennyire utálok énekelni, és mégis ezt teszed! - fakadtam ki.
- Miért kell mindenért engem okolni?
- Oké, játsszuk el, hogy elhiszem neked, hogy nem tudod, mi történt. De azért illik megemlítenem, hogy most boldogabb vagyok, mint valaha, ami félig neked is köszönhető.
Sőt, ha jobban belegondolok, teljesen. Ha aznap nem hív fel magához, és nem kényszerít arra, hogy kielégítsem, akkor nem találkozok utána még egyszer Yonghwával. És ha tegnap nem kezdek el bőgni, mint egy kisgyerek, akkor lehet, nem is békülünk ki, és nem jövünk össze. Szóval még hálásnak is kellene lennem - gondoltam végig magamban. De ezt soha nem fogom kimondani hangosan neki.
- Mire célzol? - kérdezte azonnal.
- Én és Yonghwa járunk, aminek nagyon örülök. - Végig a szemébe néztem. Amit pedig ott láttam, meglepett. Mintha szomorú lett volna.
Nem, egy szívtelen ember nem lehet szomorú.
- Undorító - bökte oda.
- Micsoda? - kérdeztem szinte sikítva. Szerintem igenis aranyos. De tudhattam volna, hogy csak arra megy, hogy kiboruljak megint.
Szorosan megfogta a csuklómat, és maga után húzott.
- Hé, nekem órám lesz! - kiabáltam neki, de meg sem hallotta. Levitt a pincébe, és ugyanott álltunk meg, ahol először megcsókolt.
Ó, ne, megint kényszeríteni akar valamire? Azt már nem!
- Tabi, eszedbe ne jusson - sziszegtem neki félelmetesen.
- Hogy hívtál? - villant rám a tekintete. Már megint megriadtam tőle, pedig azt hittem, hogy ezt már elfelejthetem.
- Tabi - mondtam ki, és rögtön meg is bántam. Miért nem tudok lakatot tenni a számra?
Ami az igazat illeti, rettenetesen féltem. A lábam remegett, a szívem pedig a torkomban dobogott. Egyszerre keveredett bennem az idegesség és a félelem, ami rettenetes páros volt. Akkor mégis hogy tudok ilyen magabiztossággal beszélni?
- Te nem hívhatsz így - most ő sziszegett nekem.
- Nem kérdezem meg, hogy mi lesz, csak azt akarom, hogy elengedj. Ennek már semmi értelme.
- Akarod, mi? - kérdezte cinikusan vigyorogva.
A fenébe, olyan szót használtam megint, ami tiltólistán van.
Az arcomba hajolt, de még nem csókolt meg. Az illata bódító volt, és szinte rögtön elnehezedett a szemhéjam. Utáltam ezért.
Pontosan olyan, mint a kukacos alma. Kívülről csillogó, gyönyörű és elragadó, de belül olyan rohadt, hogy ha valaki ezt felfedezi, undorodni fog tőle.
És ezekben a pillanatokban sajnos csak a csillogást láttam. De már rég nem volt rám olyan hatással, mint régebben. Nekem már van egy Adoniszom, akihez senki nem érhet fel.
- Igen, akarom - feleltem neki végül. Hosszú csend állt be, és szemeztünk. Nem mertem pislogni, mert az azt jelenti, hogy veszítek. És még soha életemben nem akartam ennyire nyerni, még akkor sem, amikor az iskolai tehetségkutató volt.
- Hm, de fi~nom az al~ma - énekelgette valaki. Rögtön oldalra kaptam a fejem, és segélykérően néztem abba az irányba. Már be is szívtam a levegőt a tüdőmbe, és szóljak neki, de Tempo befogta a számat.
Nem maradtam tétlen, mert nem fog még egyszer errefelé járni senki. Az egyik lábammal hatalmasat dobbantottam, a másikka pedig Tabi lábára ugrottam. Fájdalmasan felszisszent, ami nagyon hangosnak hallatszódott ebben a csendben.
- Omo, van itt valaki? - kérdezte a fiú. Beleharaptam Tabi kezébe, aki rögtön el is vette azt.
- Igen, igen, kérlek gyere ide! - mondtam hangosabban.
- Hívogat egy lány... - szólalt meg, de nem jött közelebb.
- És azt kéri, hogy gyere ide. Ha idejössz, és segítesz neki, akkor... - nem tudtam befejezni, mert T.O.P megint befogat a számat.
- Húzz el innen Minhyuk - mondta síri hangon.
- Ó, csak nem T.O.P az? - kérdezte.
- Igen, és azt mondtam, hogy húzz el innen - ismételte meg magát.
A fiú vállat vont, és tovább ment. Ezt nem hiszem el.
Esküszöm, ha nem halok meg itt és most, akkor küzdősportot fogok tanulni.
- Na ide figyelj. Két lehetőséged van, jól fontold meg, hogy melyiket választod - suttogta a fülembe. A közelsége megint zavarni kezdett.
- Az első: az, hogy bármit megteszel, amit kérek, és akkor nem foglak bántani. - Mi számít neki bántásnak?! Már az érintése is irritál... - A második pedig, hogy szakítasz azzal az idiótával. És akkor békén foglak hagyni - mondta.
Elkerekedett a szemem. Most komolyan azt mondta, amire én gondoltam? Olyan utálatot éreztem, mint még soha.
Az első választás, hogy Yonghwa mellett maradok, de akkor végig bántani fog. Ami meg fog látszani rajtam, és még mielőtt meghalok, rá fog jönni, de akkor csalódik bennem, és vége is lesz. A második, hogy én vetek véget ennek, és akkor megúszom minden sérülés nélkül.
Reggel még azt hittem, hogy minden tökéletes. Milyen rég is volt már a reggel... mikor még boldog voltam.
A szemembe könnyek gyűltek, és mivel nem engedte, hogy letöröljem, előtte kezdtem el sírni. Nem zokogtam, meg sem mozdultam, csak egymás után ömlöttek a könnyeim.
Amikor úgy érezte, hogy képes vagyok válaszolni, elvette a szám elől a kezét.
- Na? Mit mondasz? - kérdezte türelmetlenül.
- A második - szipogtam.
- Helyes döntés - felelte, és elment.
Még hallottam a becsengőt, de ilyen állapotban képtelen lettem volna bemenni órára. Lecsúsztam a fal mentén, és ismét sírni kezdtem. Úgy tűnik, erről szól számomra az élet.
Döntést kellett hoznom, amit rettenetesen megbántam. De most már lényegtelen...
Egy futó pillanatra gondoltam arra, hogy elmondhatnám Yonghwának, de azzal nem sokra mennék. Ő nem lehet ott mindig mellettem, amit meg is értek. Attól, hogy a barátom, nem ruházhatok rá minden problémát.
Kicsengőkor felálltam, és kimentem a WC-be. Megigazítottam a sminkemet, és a hajamat, aztán egy enyhe mosolyt varázsoltam az arcomra. Ha ügyes vagyok, akkor senki nem jön rá.
A következő termünk felé vettem az irányt. Csendben leültem a padomba, és mélyen a gondolataimba merültem.
- Ari, mizujs? Hogy sikerült a tegnapi fellépés? - kérdezte IU mosolyogva.
Újra mosolyt erőltettem az arcomra, és elmondtam neki mindent. A végénél azonban majdnem megtörtem, és sírni kezdtem, de szerencsére sikerült megállnom. Teljesen fapofával mondtam el neki a Yonghwás dolgot is.
Ő sem mosolygott, és akkor még naivan azt hittem, hogy azért, mert átérzi, hogy mi történt velem. De ennyire ne szaladjunk előre.
Elmondtam neki, hogy mi történt az első órában, amikor már elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Nem akarlak megbántani, de jobb is, hogy szakítani fogsz Yonghwával. Nem igazán illetek össze - mondta a végén.
Nem akartam hinni a fülemnek. Nem voltam beképzelt, de még soha nem láttam olyan párt, akik jobban összeillettek volna, mint mi. Teljesen kiegészítettük egymást.
- Miért?
- Még nem is ismered. És hidd el nekem, ő nem mindig olyan kedves, mint azt mutatja - felelte titokzatosan.
- IU, te ismered?
- Igen, tavaly... hát... nem is tudom, hogy mondjam... - kezdett bele. Láttam rajta, hogy nem akar róla beszélni, ezért közbeszóltam.
- Nem kell semmit mondanod. Ha azt mondod, szerinted ez a helyes, akkor elhiszem - mondtam, és gyengéden elmosolyodtam. Mire is jók a barátnők?
Attól, hogy elmondhattam valakinek, nem lett jobb kedvem. Az összes órán úgy ültem, mint egy sült hal. Csak meredtem magam elé, ami lassan már mindenkinek kezdett feltűnni.
Aztán eljött a kritikus pillanat. Az órák vége, amikor Yonghwa várni fog rám az aulában. Remegő kezekkel mentem le az aulába. Hogy ne lássa, karba tettem a kezeit. Próbáltam elrejteni a könnyeimet, és valamennyire sikerült is. Meggyőzőnek kell lennem.
- Szia - köszöntött mosolyogva, és már ölelt is volna meg, de elhúzódtam tőle. - Valami baj van? - kérdezte értetlenül.
- Igen. Nem is ismerjük még egymást, és azt hiszem, nem jó ötlet, hogy együtt vagyunk - szólaltam meg. Próbáltam minél hamarabb túl lenni rajta.
- Most azt akarod, hogy szakítsunk? - nézett rám kétesen.
- Igen - mondtam ki, de nagyon remegett a hangom.
- Ari, történt valami? - kérdezte.
Ha tudnád, hogy mennyi minden...
- Csak beszélgettem a barátnőimmel, és azt mondták, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad. Én pedig nem akarok egy kétszínűvel együtt lenni - mondtam ki. A szavaim rettenetesen fájtak nekem, és újra sírni akartam.
És ami még rosszabb - ahogy kimondtam, éreztem, hogy az egész csak hazugság.
- Igen? És kik voltak azok a barátnők? - kérdezte rögtön. Idegesnek tűnt.
- Semmi közöd hozzá - motyogtam, és a padlóra néztem.
- Rendben. Ha ezt akarod, hát legyen! - mondta ki idegesen, és elviharzott.
Utána néztem, és kibuggyantak a könnyeim. Már nem tudtam tovább tartani magam.
Talán csak akkor érezheti az ember igazán szomorúnak magát, amikor megtapasztalta a legnagyobb boldogságot. Yonghwával olyan boldog voltam, mint még soha. És most olyan mocskosul érzem magam, amiért hazudtam, neki.
Talán megérdemlem. Biztos csak most nem jut eszembe olyan dolog, ami miatt ekkora fájdalmat kellett okoznia a világnak.
A szívem akkor darabokra hullott. Valahogy visszatámolyogtam a folyosóra, ahol szerencsére nem volt senki, és újra leroskadtam. A telefonom csörgött a zsebemben, és észbe kaptam.
Lehet, hogy most nem vagyok a helyzet magaslatán - ami azt illeti egy szakadékba estem éppen bele, és még mindig zuhanok - de a csapat a legfontosabb. Nem hagyhatom őket ott, csak azért, mert nem vagyok jól.
Felálltam, újra a WC-be mentem, rendbe hoztam magam, és a kis termünk felé mentem. Napközben itt szoktak próbálni a színészetisek, de suli utánra sikerült megszereznünk.
- Megjöttem, bocsi a késésért - nyitottam be. A táskámat ledobtam a sarokba a többieké mellé.
- Semmi baj, merre voltál? - kérdezte Rin.
- Szakítottam Yonghwával - mondtam ki. Mindent megtettem, hogy ne sírjam el magam még egyszer.
- Ti jártatok? - kérdezte Minri.
- Még egy teljes napja sem, de mindegy, már vége. Kérlek, ne beszéljünk erről. Akkor ma táncoljunk a... - mondtam volna tovább, de Nana közbevágott.
- I will forgot you. Persze az átdolgozásra. - Ezzel valamit mondott, amit mindenki értett, rajtam kívül.
Egy lassabb szám volt, gyönyörű mondandóval. Nagyon kedves volt Nana-tól, amiért ezt ajánlotta fel. Lassabb mozdulatokat csináltunk, ami nekem nagyon tetszettek. Hirtelen mintha mindenki rám hangolódott volna. Valószínűleg azért, mert mindenkivel történt már ilyesmi.
Próbáltam ezzel a tánccal mindent lezárni, de hülye lettem volna, ha elhiszem, hogy ez sikerülhet. Ahhoz túlságosan is belé szerettem.
Próba után már sötét volt, és úgy mentem haza. Lassan sétálgattam a sötétben, és rettenetesen örültem, amikor elkezdett megint havazni. Minden fehérbe burkolózott megint.
A buszmegállóban vártam, amikor valaki hirtelen megfogta a kezem. Nagyon gyengéd volt, ezért meglepetten fordultam hátra, de rögtön elkerekedtek a szemeim.
- Mit keresel itt? - kérdeztem suttogva.
- Tudod te azt jól... - felelte, és megcsókolt. A könnyek lassan, az arcomat felperzselve folytak le az arcomon.
 |
| Minhyuk (CN Blue) |
Erre táncoltak a lányok, ami eredetileg CN Blue szám, csak ezt most Park Shin Hye énekli :D
___________________
Na, akkor elmondom, hogy még pár fejezet van hátra (kevesebb, mint 10) és vége az első évadnak. Természetesen folytatni fogom, a második évad pedig dupla ennyi rész lesz majd, mert ott egy új, egész tanévet fogok leírni. Bocsánatot kell kérnem azoktól a szereplőktől, akik nem sokat szerepeltek eddig ebben az évadban, de a második évadban kibontakozhatnak.
Egyébként ha már itt járunk, három évadot tervezek, mert a gimi utánt már nem írnám le. Persze ezek már nagyon távoli tervek ~ azért köszön azoknak, akik olvassák, és remélem tetszik :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése