Kissé ideges voltam. Mégis mit akarhat? Megint szórakozik velem?
Már azon is meglepődtem, hogy tudja még a számomat.
Végül is felöltöztem megint, és elindultam. Anya kissé mérges volt, mert alig voltam otthon, de be kell ismernem, hogy a mai napom nagyon szeszélyes.
Az az öt perc, míg kiértem, egy örökkévalóságnak kellett volna tűnjön. De ehelyett egy pillanat alatt eltűnt. Már láttam messziről, hogy ott áll T.O.P, és rám vár.
Az ajkamba haraptam, és tovább sétáltam. Be kell valljam, féltem. Nem attól, hogy esetleg bánthat, mert ő nem bántana. Hanem attól, amit mondhat.
És ki is mondtam egy fontos dolgot - ő nem bánthat. Nem képes rá, nem tudom, miért. Talán azért, mert tényleg tetszek neki. Ezt magamnak is nagyon nehéz volt beismerni, de így van.
Amint ő is kiszúrt, elindult felém. Megálltam, és bevártam.
- Szia - köszöntem neki félénken.
- Szia. Gyere - fogta meg a kezem, és kezdett el maga után húzni. Egyáltalán nem fájt, már nem fogott olyan szorosan, mint régebben.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Majd meglátod - felelte egyszerűen.
Nagyon sokáig gyalogoltunk néma csendben. Ő sem szólalt meg, és én sem. Vártam rá, hogy elkezdje mondani azt, amit akart, de nem beszélt. Talán akkor fog, amikor odaérünk, ahová akarja.
Olyan szívesen kérdezősködtem volna, hogy hová megyünk, mit akar, miért akart velem találkozni, miért nem lehetett telefonban elmondani, miért van még meg neki a telefonszámom. És hogy tényleg ő szervezte-e azt a bulit.
De nem kérdeztem semmit.
Egy ház előtt fordultunk be, és mentünk beljebb. Előhúzta a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Végigráncigált az előszobán, a nappaliba. Nem volt időm szétnézni, mert rögtön leültetett a kanapéra, és előttem foglalt helyet, ráülve az asztalra.
- Mit szeretnél? - kérdeztem tőle, miután nem szólalt meg. Végig a tekintetemet fürkészte, és fogva tartotta. Nem engedte, hogy akár csak egy pillanatra is félre nézzek.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte. Nem értettem a kérdést.
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Nem is tudhatod. Én csináltam a bulit, de te valahogy megoldottad, hogy jól gyere ki belőle. Mindig, mindent el tudsz intézni egyedül. Miért nem látszódik rajtad? Mérgesnek kellene lenned rám, de te nem vagy az.
- Ó, ne hidd, hogy nem vagyok mérges. Csak sok a különbség kettőnk között. Én nem tudom úgy kiadni a mérgemet, hogy ordibálok veled, vagy fenyegetlek. - Pedig milyen szívesen tenném.
- Akkor ordibálj. Felhatalmazlak rá - dőlt hátrább.
- Te őrült vagy? Felhatalmazol arra, hogy ordibáljak? Mégis mit képzelsz magadról, hogy a szolgád vagyok? - néztem rá indulatosan.
- Ez az, már sínen vagyunk - suttogta mosolyogva.
- Mit akarsz ezzel elérni? Hogy utáljalak?
- Az már rég megtörtént.
- Akkor mit akarsz?
- Hogy egyedül maradj. Ne legyenek barátaid, és lásd összeomlani a világot. Azt akarom, hogy végtelenül szomorú legyél, és te magad is kétségbeess.
A szavai hallatán megütközve bámultam rá.
- Most akkor ki utál, kit? - kérdeztem szomorú mosollyal.
- Én nem utállak. Sajnos. Mindent megtettem pedig, hogy ne így legyen. A te hibád, hogy nem megy - nézett félre.
Most megtört. Elárulta magát, amire a legkevésbé sem számítottam.
- Neked... semmi érzéked a szerelemhez. Ha tényleg tetszenék, akkor aranyos bókokkal próbálnál meg elcsábítani, nem pedig még több fájdalmat okozni nekem.
- Ha már a fájdalomnál járunk, örültem, hogy a kis haverod összejött azzal a lánnyal. Erre én még csak nem is gondoltam, de rosszul esett neked, igaz?
Fájó pontra tapintott. És be kell ismernem, hogy ezzel elért mindent, amit akart. Kiborultam.
Felálltam, és félelmetesen rászegeztem a mutató ujjam.
- Ez már sok nekem! Nem tudom, mi célod volt azzal, hogy ide hívtál, és tudod mit? Nem is akarom tudni. Nem érdekelnek az érzéseid, amik szerintem nem is igazak. Csak hagyj békén, és felejts el!
- Nem tudod felfogni, hogy nem tudlak? - állt fel, és lépett teljesen elém. Mivel jóval magasabb volt, mint én, ezért fel kellett rá néznem. Megijesztett ez a gyengéd hangja, és elkerekedett szemekkel néztem rá.
Nem hagyta, hogy bármit is mondjak, mert megcsókolt. Megpróbáltam megütni, hogy hagyjon békén, de nem engedett. Lefogta mind a két kezemet, és a hátam mögé rakta. A fejemmel is próbáltam kalamolni, de csak azt értem el vele, hogy egy kezével fogta a kezeim, a másikkal pedig a fejemet fogta erősen.
- Azt hittem, könnyebb lesz. De miért is könnyítenéd meg a dolgomat? - suttogta az ajkaimba.
Hirtelen leesett. Az, hogy mit akar velem csinálni.
- Engedj el. Komolyan mondom. Nem akarok sikítozni, csak könyörögve kérlek, hogy engedj el - suttogtam. A könnyeim eleredtek, és lefelé néztem.
Egy pillanatra megállt, és azt hittem, hogy vége lesz. Csendben elenged, és ha nem is kér bocsánatot, tiszteletben tartja a kérésemet.
Hiú ábránd. Már ismerhettem volna.
A sors fintora, hogy pont ma gondoltam arra, hogy ő nem bántana. A frászt.
Rettenetesen fájt. Nem erőszakolt meg, de elég csúnya dolgokat csinált velem. Már sírógörcsöt kaptam, és a végén nem is tudtam sírni. Jobban mondva zokogtam, de nem jöttek könnyek.
Fél óra múlva elengedett, és kidobott a szobája elé a ruháimmal együtt. Szipogva öltöztem fel olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam, és próbáltam eliszkolni. Minden porcikám sajgott, de legjobban a szívem.
Kibotorkáltam a ház elé, és elindultam hazafelé. Amikor befordultam az utcánkba, rájöttem, hogy így nem mehetek haza. Ha anya meglát, rögtön levágja, hogy valami nagyon rossz történt, és akkor el kell neki mondanom, amit nem akarok. Így hát elindultam az utcánkban, de nem álltam meg a ház előtt. Már késő délután volt, kezdett sötétedni. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, de nem is érdekelt.
Leültem az egyik ház elé, felhúztam a térdeimet, és tovább sírtam. Nem lehet, hogy mindez megtörtént. Ez biztos csak egy rossz álom.
Valaki hirtelen jött, és rám terített valamit. Kinyitottam a szememet, és felmértem, hogy az csak egy pulcsi. Könnyes szemekkel néztem oldalra, és láttam, hogy az a fiú az, aki mindig feltűnik.
Most is. Gyenge mosollyal nézett rám, majd letörölte az arcomról a könnyeket. Meg kellett volna nyugodnom, de csak még jobban sírtam.
Aztán magához húzott, és átölelt. Örültem, hogy nem kérdezett semmit, sőt, meg sem szólalt. Talán tudta, hogy pont erre volt szükségem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettünk ott, de már nagyon sötét volt. Egyszer csak abbahagytam a sírást, és eltoltam magamtól.
- Köszönöm - mondtam, miközben letöröltem a könnyeimet. Akkor fogadtam meg, hogy soha többé nem fogok sírni mások előtt.
- Nincs mit - felelte.
Aztán hirtelen valami rám ugrott, amitől hanyatt estem, és elkezdte nyalogatni az arcomat. Biztos a kutyája. Elkezdett nevetni.
- Ya, mi ilyen vicces?
- Egy embert sem döntött még fel a kutyám, de téged már másodjára - mondta, és még mindig nevetett. Szúrósan ránéztem, de nem sokáig tartott.
Mosolyogva néztem a kutyára, és elkezdtem simogatni. A pici elfeküdt rajtam, és élvezte, hogy kényeztetem.
- Be kellene menned, a szüleid már biztos aggódnak - állt fel hirtelen. A kutyája is követte, leszállt rólam. Megpróbáltam felülni, de nyújtotta a kezét, amit aztán elfogadtam.
Ahogy felsegített, rettenetesen közel kerültem hozzá. Ahogy felnéztem, csak milliméterekre voltam tőle.
Azt hittem, ki fogja használni a helyzetet, de nem tette. Végül is, sokszor megtehette volna. De ő csak lehajolt, és adott egy puszit a homlokomra.
- Jó éjt, majd találkozunk a suliban - mondta mosolyogva, és elindult.
Most nem hagyhattam elmenni. Elé futottam, és ezzel megállásra késztettem. Megfogtam a kezét, és komolyan a szemébe néztem.
- Kérlek, áruld el a neved. Nagyon szeretném már tudni.
- Miért ennyire érdekes? - kérdezte féloldalas mosollyal. Rettenetesen szexi volt így.
- Mert nagyon érdekel, hogy ki az, aki ennyire kedves velem.
- Ez nem kedvesség, csak emberség.
- Nem, ez kedvesség, ne vitatkozz velem. Most pedig, ha nem mondod el a neved, én komolyan... - kezdtem bele, de nem engedte, hogy befejezzem.
- Yonghwa - vágott közbe mosolyogva.
Sehonnan nem volt ismerős, amiért rettenetesen elszégyelltem magam.
- Köszönöm - feleltem azért, és közelebb léptem hozzá. Lábujjhegyre álltam, és adtam egy puszit az arcára.
Amikor eltávolodtam, láttam, hogy visszafojtja a nevetését, aztán rám nézett.
- Én köszönöm - mondta, majd elengedte a kezemet, és elindult. Mosolyogva néztem utána, és úgy éreztem, végtelenül boldog vagyok.
Lehetséges lenne, hogy újra szerelmes vagyok? Remélem, ezúttal a jó emberbe szerettem bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése