Dangerous Game 30. rész

Indul a visszaszámlálás. Már csak két hónap van, és mindenki gőzerővel tanul.
Nekem is nehéz dolgom van, mert három tantárgyból kétesre állok, ezért jól kell teljesítenem. A próbák egyre nehezebbek, mindenki a legjobbat akarja nyújtani.
Min Ji apukája beszervezett nekünk egy fellépést. Pont arra a napra, amikor énekből kell felelnem. Előre elterveztem magamban, hogy minden tökéletes legyen. Órák után a tanárnőnek énekelni fogok, a többiek előre mennek, én pedig ahogy csak tudok, sietek utánuk. Egy szabadtéri helyszínen lesz, egy fesztivál keretei között. Előtte lévő nap pedig főpróba. Az is húzós lesz, mert  az csütörtökre esik, nekem pedig akkor Jiyonggal van órám.
Szerencsére vele még nem találkoztam, de kicsit félek ettől az egésztől. Yonghwa előtt könnyedén tudtam énekelni, de Jiyong... nos, ő teljesen más, mint Yonghwa. Egy lapon se lehet őket említeni.
A hétvégén tanulással telt, most nem volt időm másra. Kicsit örültem is neki, mert mindig volt valami, ami lefoglalta a gondolataimat.
Hétfőn pedig elérkezett az első órám Jiyonggal. Az órák után elköszöntem a lányoktól, és elindultam a kiválasztott terem felé. Amikor benyitottam, ő még nem volt ott.
Leraktam az első padra a cuccomat, felültem a padra, és vártam. Tíz perc után meguntam, és elővettem a telefonomat. Amikor húsz perc is eltelt, kezdett bennem felbukkanni az a gondolat, hogy lehet, hogy átver, és el sem jön.
De végszóra betoppant.
- Szia, bocsi a késésért  - magyarázkodott.
- Semmi baj - feleltem egy vállvonás kíséretében.
- Akkor az elején tisztázzunk pár dolgot. Az éneklés legalján vagy, igaz? - Nem volt bántó a kérdése, csak érdeklődött.
- Ami azt illeti, egy teljes skálát ki tudok már énekelni tisztán... - Legalábbis a múltkor még ki tudtam.
- Szuper. Két óra alatt nem művelhetünk csodát, de csak abban rejlik a titka, hogy egy egyszerű dalt kell kiválasztanunk. Nem kell hatalmas magasságokban, vagy rémesen mélyen énekelned, de mégis meg tudod mutatni a szerencsédet.
- Van ilyen dal? - kérdeztem félve.
- Hát persze.
- Mi az?
- Azt majd később. Először énekeljünk be - mondta, és leült a zongora mellé. Én mellé álltam, és vártam, hogy elkezdje.
- Megmutatom, hogyan kell - szólalt meg ismét. Lejátszott három hangot, aztán énekelt. Újabb három hang, és egy hanggal fentebb lépett az éneklésben.
- Menni fog? - kérdezte, és rám nézett.
- Persze, de nagy kérés lenne, hogy segíts nekem? - néztem rá szinte könyörögve.
- Dehogy - felelte nevetve.
Újra leütötte azokat a hangokat, de ezúttal már együtt énekeltünk.
Be kell ismernem magamnak, hogy jól szólt együtt a hangunk. Bár kissé remegve énekeltem, mégis tiszta volt.
- Rendben, ez jó volt, de a következőnél bátrabban. Ha kell, hunyd le a szemed, és képzeld azt, hogy egyedül vagy a szobádban - adta az instrukciót. Bólintottam, és amikor zongorázott, én lehunytam a szemeim.
Ez már tényleg jobban sikerült. Most nem álltunk meg, hanem mentünk tovább. Fél óra múlva már teljesen készen voltunk a beénekléssel. Azért tartott ennyi ideig, mert Jiyong megvárta, míg az összes hangot ki tudom énekelni. Nagyon jó tanár volt, nem siettetett, és folyamatosan biztatott, hogy sikerülni fog.
- Akkor most, énekelj nekem valamit - fordult felém.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mégis mit?
- Csak válassz egy dalt, amit szeretsz - mondta mosolyogva.
Kicsit félre néztem, és lázasan gondolkozni kezdtem. Egy dal, amit szeretek. Ami egyszerű, nem komplikált.
Végül egy G.NA számra esett a választásom. Nem volt olyan könnyű, mint azt én szerettem volna. De miközben énekeltem, jól éreztem magam.
Életemben először okozott örömet az éneklés. Amint Jiyong felismerte a dalt, bekapcsolódott zongorával, ami rettenetesen megkönnyítette a helyzetemet.
Behunyt szemekkel énekeltem, és próbáltam ismét mindent beleadni. A dal lassabb volt, és könnyen tudtam tartani az ütemet, egyszer sem estem ki belőle. Bár, mivel táncos voltam, ez egyáltalán nem esett nehezemre. Inkább a hangok tisztasága... némelyik hang olyan hamis volt, hogy az még nekem is feltűnt. De ezekben az esetekben csak elmosolyodtam, és folytattam tovább.
Egyébként a dal teljes mértékben rám illet. Vagyis a helyzetemre. Végig, miközben énekeltem, Yonghwára gondoltam.
Ez pedig nem jó. Ha így haladok, soha nem fogom tudni elfelejteni.
A szám végén picit felfelé néztem, hogy ne kezdjek el sírni.
- Ez nagyon jó választás volt. A tanárnőnek tetszeni fog, de még egy kicsit csiszolni kell rajta - szólalt meg Ji.
- Mi? - néztem rá értetlenül.
- Amikor bejöttem, nem tudtam, hogy mit fogsz énekelni. Tudtam, hogy valami egyszerűt akarsz választani, de nem akartam rád erőltetni semmit. Így te választottad ki magadnak a tökéletes dalt, tudtodon kívül. Gratulálok - mondta mosolyogva.
Én ezt nem hiszem el. Miért nem lesz ez a fiú tanár? Hatalmas tehetsége van hozzá. De végül is, ha csak tanár lesz, el is pazarolná a tehetségét. De hihetetlen, hogy mennyire tud hatni az emberekre.
Kezdem megérteni, hogy miért tetszik Nana-nak.
Még kétszer elénekeltem a dalt, de aztán Jiyong mondta, hogy inkább menjünk haza. Jobbnak láttam én is, nem akartam túlhajtani magam. Bár kellemesen telt el ez az egy óra, elég is volt belőle.
A buszmegállóban még lézengett pár diák, de mivel nem ismertem őket, csak egyedül álltam. Az egyik lány azonban odajött hozzám, teljesen feldúlt állapotban.
- Mit képzelsz magadról, he? - kérdezte. Kicsit falusi hatást éreztem, de félreraktam.
- Miért?
- Mert te rontottál el mindent! Oppa miattad volt tegnap kórházban, és miattad alakult ki a a betegsége! - szinte már kiabált velem.
- Tessék? - kérdeztem vissza rögtön.
- Persze, hogy nem tudsz róla, mivel téged nem is érdekelt! Csak játszadoztál vele, és...
- Na, ezt most fejezd be. Nem hagyom, hogy leossz engem szemtől szemben. Vagy elmondod, hogy mi történt vele, vagy el is húzhatsz - mondtam indulatosan.
- Öhm... hangszálcsomói vannak, és akut gégegyulladása - felelte kissé megrettenve. Túl sok időt töltök Nana-val.
De vissza a jelenbe. Micsoda? Yonghwa... beteg lenne?
De ezek nem miattam vannak. Nem érzelmi szálon kialakuló betegség, igaz? De mi van, ha igen?
A lány szerencsére nem maradt ott tovább, hanem visszament a kis társaihoz. A busz jött, de én nem szálltam fel rá. Ha szerencsém van, most van vége az óráinak.
Visszamentem, és a parkolóban kerestem Őt. Az autóját kiszúrtam, de ő még nem volt ott. Körbenéztem, és kiszúrtam, ahogy pont felém tart. Vagyis az autójához. Biztosan.
Elindultam felé, és láthatta rajtam, hogy vele akarok beszélni, mert megállt.
Amikor elé értem, és felnéztem rá, hirtelen rájöttem, hogy nem is tudom, mit szeretnék. Csak azt tudtam, hogy látni akarom, de hogy mit akarok mondani, azt már nem.
Nem mondott semmit, csak félre nézett. Még csak nem is nézett rám.
- Én... én csak... azt hiszem... - kezdtem bele, de semmit nem tudtam kitalálni.
Olyan nehéz lenne visszapörgetni az időt, hogy minden újra rendben legyen kettőnk között?
- Nem kell sajnálnod. Arra van a szükségem legkevésbé... - mondta. Vajon tudta, hogy részben emiatt jöttem, vagy csak ráérzett?
- Én nem sajnállak. Vagyis de, de nem azért jöttem.
- Akkor miért?
Azt én sem tudom...
Csak álltam ott, és néztem. Még mindig nem nézett rám, ami rettenetesen fájt. Ismét könnyek szöktek a szemembe, amit le is töröltem.
- Csak sajnálom - suttogtam, megfordultam, és elmentem.
Ez semmit nem ért. Jobb lett volna, ha hagyom az egészet, és elfelejtem. De be kell ismernem magamnak, hogy erre képtelen voltam. Ő volt az, aki mindenben segített nekem, és aki boldoggá tett.
Lehetséges lenne, hogy többé már nem leszek boldog? Hisz még csak gimnazista vagyok!
Visszasétáltam a megállóba, és elmentem a következő busszal.



Ez az a dal, amit Ari énekel.

_________________

Még két fejezet van hátra, és rettenetesen sok izgalom (legalábbis szerintem xD). Megpróbálok minden titokra fényt deríteni, de ha ez nem sikerül, semmi baj, hisz még ott lesz a következő évad.
Azért szeretném még ma feltenni azt a két fejezetet, mert az elkövetkezendő időszakban nem tudom, mennyire lesz időm írni (nyelvvizsga, témazárók hada, félév, japán meg angol tanár) :/ előre is elnézést ~