*Ari POV*
Nem tudtam, mire véljem ezt az egészet. Én már teljesen lemondtam Yonghwáról, de most ő vissza akar kapni. Mit csinálhatnék?
Este nagyon sokáig gondolkoztam, aztán elkönyveltem magamban azzal, hogy úgyse fogunk többé találkozni. Neki ugyanúgy sokat kell dolgoznia, nekem pedig még mindig iskolába kell járnom. Ez van, ha az ember barátja már pénz kereső ember...
Mármint, ő nem a barátom!
De miért javítom ki még a gondolataimban is magamat? Teljesen megőrültem.
Reggel elég esős idő volt, már zuhogott. Melegebb ruhákat vettem fel, és elővettem a kedvenc fekete kabátomat is. Lementem reggelizni, aztán Minyeonggal indultunk az iskolába. Ő mint mindig, most is rádiót hallgatott, a fülesén keresztül. Egyszer csak hirtelen megállt.
- Szerintem ez neked szól! - jelentette ki. Érdeklődve figyeltem rá, mire ő kihúzta a fülhallgatót a telefonjából, így már én is hallhattam, miről beszél.
- ...a következő szám akkor pedig következzen a CN Blue-tól! - mondta a műsorvezető. Nem értettem, Minyeong miért mondta azt, hogy nekem szól.
Aztán amint elkezdődött a dal, rögtön felismertem. Ott álltunk a zuhogó esőben, és közösen hallgattuk azt a dalt, ami tulajdonképpen rólam íródott.
Nem tudtam megszólalni. A lábam a földbe gyökerezett, és úgy éreztem, hogy soha nem fogok tudni újra elindulni. Ahogyan a dal mondja, az esővel áradnak az emlékek is.
Nem akartam sírni. Meredten bámultam a Minyeong kezében lévő telefont, és csak Jonghyun hangjára koncentráltam. Az az egy szerencsém, hogy Yonghwa ebben kevesebbet énekelt, mert akkor biztos elkezdtem volna sírni.
Aztán hirtelen meghallottam a hangját. De olyan közelről szólt...
Rögtön oldalra kaptam a tekintetem. És ott állt, a kezében egy gitárral, és elszántan nézett a szemembe. Azt hittem, ezzel a dallal csak búcsúzni akar, de a tekintetében nem ezt láttam.
Minyeong valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy ez már "Túloltúl nyálas neki", de mégis ott maradt velem.
A dal utolsó akkordjai következtek, Yonghwa pedig megindult felém. Ázottan, de mégis ragyogó tekintettel állt meg pontosan előttem. Nagy levegőt vettem, és felnéztem rá, egyenesen a szemébe.
- Ezt nem kellett volna - suttogtam.
- De, pontosan ezt kellett tennem - felelte egy pimasz mosoly kíséretében.
- Miért akarsz most mindent előröl kezdeni? - kérdeztem.
- Mert hiányzol. És tudom, hogy én is hiányzok neked. Ismerd be magadnak.
- Hiányoztál. Múlt időben. És már megígértem valaki másnak, hogy találkozok vele, ha véget ért a per... - néztem félre. Az igazat megvallva, eddig Hongki még csak eszembe sem jutott. De most hirtelen jó ötletnek tűnt.
- Kezdjünk új lappal. De most a kutyám nincs itt, hogy felborítson.
Az emléken el kellett mosolyodnom. De aztán megráztam a fejemet, és céltudatosan néztem a szemébe.
- Nem így működnek a dolgok. Azt mondtad, szakítani akarsz, én pedig...
- Nem mondtam, hogy szakítani akarok. Szünetelni akartam, mert sok munkám volt, és nem akartalak a per alatt fárasztani.
Basszus... tényleg ezt mondta!
- De ne magyarázd bele, hogy mindent az én érdekemben tettél.
- Igazad van, nem érted tettem... hanem értünk. - Az államra rakta a kezét, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Mikor megtettem, csak újra azt akartam érezni, mint régen. Egyedül mellette voltam boldog, és újra át akartam élni azt a csodát, amire csak ketten vagyunk képesek.
Nagyot sóhajtottam, aztán elléptem tőle.
A keze lassan esett vissza maga mellé. Felnéztem rá, és mérhetetlenül szomorú volt a tekintete.
Odaléptem hozzá, a kezeimet a nyaka köré fontam, és szorosan magamhoz húztam. Éreztem rajta, hogy semmit nem ért, mert nem ölelt át.
- Benne vagyok. Adjunk még egy esélyt kettőnknek - suttogtam neki.
Nem válaszolt, legalábbis nem szavakkal. Átölelte a derekam, kicsit elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
A szívem ismét hevesebben kezdett el dobogni. Lehajolt hozzám, és megcsókolt. Az ajkai perzselőek voltak az enyémeken. Szinte azonnal elmélyítettük ezt a csókot, mert mind a ketten többre vágytunk.
Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattunk ott. Az eső továbbra is zuhogott, de ez volt a legkevesebb. Az esernyőm már rég kiesett a kezemből, és úgy nézhettem ki, mint egy ázott kiskutya, de az érdekelt a legkevésbé. Most nem számított, mennyi az idő, hol vagyok, hogy nézek ki, csak az, hogy ismét együtt vagyunk.
- Elviszlek az iskolába - suttogta az ajkaim közé. Ja, tényleg, nekem kötelezettségeim vannak.
- Oké. Minyeong... - fordultam volna felé, de észrevettem, hogy már nincs is ott. Gondolom, a buszhoz ment.
Yonghwa megfogta a kezemet, és maga után húzott az autójához.
Amikor beszálltam, úgy éreztem, hogy hazaértem. Ismét azt a kellemes illatot éreztem, meleg volt, halkan szólt a zene, és amikor Yonghwa beült mellém, minden tökéletes lett.
- Lefeküdtem YoSeobbal - mondtam ki, mikor elindítottunk.
A kocsi hirtelen fékezett le, én pedig átkoztam magam, amiért nem akkor mondtam, amikor itt lett volna az ideje. Most a hangulat megtört.
Lehúzódott, és mélyen a szemembe nézett.
- Komolyan mondod? - a hangja hideg volt.
- Igen. De akkor már nem voltunk együtt.. csak gondoltam, jobb, ha tudod.
- Szakítottak NiTae-vel?
- Hát... az eset után...
- Te....
- Ne, kérlek ne mond ki. Ez volt életem legszörnyűbb tette, és minimum ötször újjá kell születnem, hogy megbocsáttasson ez a bűnöm.
- Buddhista vagy? - nézett rám értetlenül.
- Olyasmi - feleltem vigyorogva.
A nyakamra csúsztatta a kezét, szorosan magához húzott, és olyan szenvedélyes csókot adott nekem, amilyet még soha. Azt sem tudtam, hol a fejem, csak őt éreztem, és azt, amit éppen készült csinálni velem.
Teljesen beindultam. Lelöktem a táskámat az oldalamról, és az ölébe ültem. Tovább folytattuk a csókolózást, a kezei pedig elkalandoztak, pont, ahogy nekem. A téli egyenruhám volt rajtam, de benyúlt a szoknyám alá. Az érintése után szinte tűz keletkezett a bőrömön. Igen, ő az, aki nekem való.
- Nem. Ezt most nem lehet - húzódott hátra.
- De...
- Kérlek, ne ellenkezz - nézett elkeseredetten a szemembe. Tudtam, hogy alig kellene egy picit is megmozdítanom a kisujjam, hogy benne legyen, de tiszteletben tartottam a kérését, és visszaültem a helyemre. Az ölembe vettem a táskámat, és magam elé néztem. Teljesen kipirulhattam, mivel forrt a vérem.
Yonghwa nagyot sóhajtott, aztán ismét indított. Most eltaláltunk újabb megálló nélkül az iskolába.
Mielőtt kiszálltam volna, adott még egy utolsó, lágy csókot.
- Délután érted jövök - mondta, és rám kacsintott. A szívem hevesebben kezdett verni, amiért elátkoztam magam. Hát ez már örökre így fog maradni?
- Várni foglak - feleltem, és kiszálltam. Elindultam az iskola felé, és az udvaron összefutottam Rinnel. Amit láttam, kicsit meglepett.
Minho-val jött kézen fogva.
- Sziasztok - köszöntem nekik.
- Helló. Jól láttam, hogy...
- Igen. Ma reggel történt minden - vágtam közbe.
- Szuper. Nem akarsz mesélni?
- Neked is kellene.... - néztem nem kicsit feltűnően az összefont ujjaikra.
- Az első órám tesi - vont vállat.
- Nekem is. Lógjuk el, azt mondjuk, hogy lekísértelek az orvosiba - kaptam rögtön az alkalmon.
Még soha nem lógtam. Egyetlen perc késésem sem volt még, most pedig úgy éreztem, pont itt az ideje.
- Oké - bólintott mosolyogva. Adott egy puszit Minho arcára, aztán elindultunk. Lementünk a ruhatárba, és leültünk a földre.
- Te kezdd - szólaltam meg.
- Rendben. Hát az egész úgy kezdődött, hogy két nappal ezelőtt egyedül maradtam a próba teremben. Táncolgattam - vonta meg a vállát.
- És?
- És...
- És?
- És...
- Rin, még egy és, és komolyan mondom, hogy...
- Jó-jó rendben - nevetett fel. - Szóval meghallotta a zenét, és jött megnézni, hogy ki maradt még bent. Ott voltunk kettesben a táncteremben... a többit gondolom ki tudod találni - mondta elpirulva.
- Ha nem mondod el konkrétan, biztosíthatlak felőle, hogy én a rosszabbra fogok gondolni.
- Nem úgy értettem! - nézett a szemeimbe, és még jobban elpirult. - Beszélgettünk, aztán felvetette, hogy nagyon szép alakom van. Azt feleltem, hogy a tánc miatt. Erre ő azt mondta, hogy nem, én magam vagyok szép. - Nem hittem, hogy lehetséges, de Rin még jobban elpirult. - Aztán azt kérdezte, hogy lenne-e kedvem megpróbálni... érted, együtt.
- A válaszodban nem kételkedek - vágtam közbe nevetve.
- Először pedig azt mondtam, hogy nem. - Ő elkezdett nevetni, én pedig abbahagytam. Most már nem értem.
- De?
- De aztán megcsókolt - egyszerűen vonta meg a vállát. - Én pedig azt mondtam, hogy benne vagyok - folytatta vigyorogva.
- Milyen...
- Aranyos?
- Nem épp erre gondoltam, de így is lehet mondani - feleltem nevetve.
- Na de most te jössz.
- Az én sztorim még egész friss. Ma reggel elindultunk, aztán... - Mindent szóról szóra elmondtam neki. Végig elkerekedett szemekkel figyelte, mit mondok.
- Szóval, ennyi - fejeztem be, és pont olyan idiótán vigyorogtam, mint ő.
- Őszinte szívből örülök nektek. Teljesen egymásnak valóak vagytok - mondta komolyan.
- Köszönöm. És én is örülök nektek.
- Most már mehetnénk tesire - állt fel.
- Igen, jó ötlet - álltam fel én is. Összeszedtük magunkat, és bementünk az órára.
Elviekben én voltam rosszul, amire rásegített az is, hogy szinte mindig fehér vagyok. A tanár csak annyit mondott, hogy üljünk le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése