- Azt akard megkeresni, ha kérhetem - suttogtam. Megrészegített a közelsége.
- Itt vagyunk, csak ketten, senki nem tudná meg - mondta. A hangjában tömény vágyat féltem felfedezni.
- Túl kanos vagy most, hogy beszélgetni tudjunk - sóhajtottam nagyot.
Kibontakoztam az öleléséből, ami nagyon nehezemre esett. A kezemmel megint hadonászni kezdtem, de végre megtaláltam a keresett gombot. Benyomtam, de semmi.
Még egyszer megpróbáltam, és megint semmi nem történt.
- Lehetséges, hogy nem működik?- kérdeztem tőle.
- Ez a sors. Még Isten is azt akarja, hogy csak ketten maradjunk - felelte, és szinte éreztem, hogy egy sunyi vigyor terült el az arcán.
- Szóval a sors azt akarja, hogy itt maradjunk az idők végezetéig, aztán az éhségtől szenvedve felajánld, hogy egyelek meg, hogy én tovább tudjak élni, aztán hetek múltán én is meghaljak? Majd a következő generáció fog minket megtalálni,de nem tudják majd, kik leszünk, mert annyira elporladtunk, hogy képtelenek lesznek beazonosítani. Nem lesznek gyerekeink, nem leszünk házasok, nem fogok tudni debütálni, nem állhatok egy színpadon veled, nem lesznek rajongóim, és nem tudom meg, hogy tegnap mi történt Gi Bo és Jonghyun között - túrtam idegesen a hajamba.
Aztán leesett. Bakker, teljesen elszóltam magam.
- Nami... jól vagy? - kérdezte Luhan.
- Nem. Félek a liftektől - ráztam meg a fejem, bár sokra mentem vele, mivel nem láthatta.
- Nyugi - felelte, és átölelt ismét. Honnan tudta mindig, hogy hol vagyok?
Nagyot sóhajtottam, és a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Szóval több gyereket akarsz? De majd később legyenek gyerekeink. A házasság témában pedig benne vagyok - szólalt meg.
- Ezt teljesen félre értetted. Komolyan. Külön lesznek gyerekeink, külön fogunk megházasodni, az egyetlen, ami rád vonatkozott, hogy szeretnék egyszer egy színpadon veled lenni.
- Ha kijutunk, itt lesz az alkalom.
- De az nem olyan. Mindig a másik oldalon vagyunk, és nem is táncolunk együtt. Én egyszer csak veled szeretnék duettezni. - Hupsz, megint túl sok mindent mondtam el. Nem igaz, hogy ennyire félek!
- Írok kettőnknek egy dalt, és előadhatjuk majd - felelte, és a hátamat kezdte el simogatni.
Egy röpke pillanatra úgy éreztem, mintha gyerek lennék. Megnyugtató hangon beszélt hozzám, és el is érte, amit akart, mert már nem féltem.
- De Nami.. te félsz tőlem? - kérdezte hirtelen.
- Nem - ráztam meg a fejem. Továbbra is úgy álltunk a sötétben, egymást ölelve.
- Akkor miért vagy ilyen távolságtartó?
- Én? Te valakivel nagyon összekeversz. Nem akarom megbántani, de ha Yuri lenne ebben a helyzetben, akkor illene ezt mondanod. Én egyáltalán nem vagyok távolságtartó, csak azért, mert nem engedtem, hogy az előbb megcsókolj. Nem is ismerjük még egymást...
- Szerinted csak megcsókolni akartalak? - kérdezte. Megcsóváltam a fejem, és tudtam, hogy egy piszkos mosoly ül most az arcán.
- Hihetetlen, hogy mindig csak a részleteket hallod meg abból, amit mondom - feleltem.
- Akkor legyünk barátok - mondta ki.
- Azt hittem, ez egyértelmű - válaszoltam nevetve.
Csatlakozott hozzám, és együtt nevettünk.
Ismét kibontakoztam az öleléséből, és leültünk a padlóra.
- Várj, nálam van telefon! - kapta elő.
- Ha valakit hívni akarsz, hasztalan. Nem tanultál fizikát? Ez az árnyékolás törvénye.
- Micsoda? Én erről nem is hallottam!
- Biztos aludtál az órán. Ki tudom nézni belőled...
- Ya, én kitűnő tanuló voltam!
- Ezek után azt várod, hogy ezt elhiggyem?
- Pontosan! Ha kijutunk, meg is tudom neked mutatni a bizonyítványomat.
- Hamisított is lehet - vontam meg a vállaim. Persze tudtam, hogy igaza van.
- Hazudnék én neked? Meg úgy általában, mindenkinek?
- Ki tudja, mi rejtőzik a nagy őzike szemeid mögött... lehet, hogy titkon egy szadomazo vagy!
- Jaj ne, most lelepleztél. De ez maradhatna közöttünk?
Nevetni kezdtem.
- A titkodat a sírba is magammal viszem - feleltem.
- Igazán leköteleztél.
Erre nem tudtam mit mondani, így beállt a csend. Nem volt furcsa, sőt, egész kellemes volt a légkör.
Luhan dúdolgatni kezdett egy dalt, ami nagyon megtetszett.
- Ez mi? - kérdeztem tőle.
- A közös dalunk - mondta. A telefonja továbbra is világított, így amikor ránéztem, láthattam, hogy ő is engem néz.
Végtelen pillanatnak tűnt. Csak néztem, és a fejem teljesen kiürült. Csak ő volt benne. És itt is csak mi voltunk.
Lassan kezdett el közeledni felém. Lehunytam a szemeimet, ő pedig lezárta a telefonját, így ismét sötétségben voltunk. Hamar megéreztem a lélegzetvételét az ajkaimnál.
- Itt vannak? - kérdezte valaki hangosan.
Rögtön hátrébb húzódtam, és nagyot sóhajtottam. Áldom az eget, hogy most szóltak közbe, mert lehet, hogy megtörtént volna... amit akkor nagyon nem szerettem volna. Én barátokat szeretnék.
- Igen! - kiáltottam ki.
- Egy pillanat, és kiszabadítjuk önöket - mondta, és hallottam, ahogy a léptei elhalványulnak.
Nem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten felálltunk, és néma csendben vártuk, hogy visszajöjjön a férfi.
Most több ember lépteit hallottam meg, aztán valami nehezet letettek az ajtó elé. Az pedig szépen lassan elkezdett kinyílni, és vártam, hogy a fény beszökjön a kis résen, de ott sem volt sokkal több világosság.
Amikor teljesen kinyitották az ajtót, az egyik ember felém nyújtotta a kezét.
Még mielőtt elfogadtam volna, Luhan-ra néztem. Vajon csak én éreztem úgy, hogy most minden megváltozott?
Rám mosolygott, aztán felkapott az ölébe. A fenekem alá rakta a kezét, és úgy tolt felfelé.
- Hé! - szóltam hátra.
- Ennyit nekem is szabad - vonta meg a vállát.
Elmosolyodtam, és kimásztam. Kint nekidőltem a falnak, és vártam, hogy Luhan is kiszabaduljon.
- Köszönjük szépen - hajoltam meg mélyen, amikor mellém lépett.
- Igazán nincs mit. Átmeneti áramszünet állt be, sehol sincs áram. Már dolgozunk a hiba javításán, de egyenlőre azt sem tudjuk, mi okozta ezt... - mondta az egyik férfi.
- Aha - bólintottam.
- A próba! - kapott észhez Luhan.
- Tényleg! - kerekedtek el a szemeim. Együtt kezdtünk el futni. A lépcsőházba mentünk be, és szinte hármassával vettük a lépcsőfokokat.
Leértünk a próbateremhez, és bementünk. Mindenki a földön ült, középen pedig egy gyertya volt. Kyungsoo arca pedig... legyen annyi elég, hogy azt hiszem, egy ideig rémálmaim lesznek tőle.
- Luhan! Nami! - kiáltott fel Sehun, és mindenki ránk nézett.
- Hol voltatok! - pattant fel Kyungsoo, és fenyegetően kezdett el közeledni felénk.
Félelmemben egyet hátraléptem, ezzel pedig nekimentem Luhannak.
- Beszorultunk a liftbe - adott egyszerű választ Luhan.
- És egy órán keresztül senki sem talált rátok?
Mind a ketten egymásra néztünk. Egy óra? Egy teljes órán keresztül össze voltunk zárva? Sokkal kevesebbnek tűnt számomra...
- De mindegy is. Nem tudunk táncolni, mert a sötétben még valaki elesne... - mérgelődött Kyunsgoo.
- Miért nem gyújtunk több gyertyát? - vetettem fel az egyszerű ötletem.
- Te. Egy. Zseni. Vagy - mondta minden szót külön mondatként felfogva.
Megvontam a vállamat, közben pedig mosolyogtam.
Elrohant, és temérdek gyertyát hozott oda. Odaálltam meggyújtani őket, a zsebemből származó gyújtóval.
- Miért van nálad gyújtó? - kérdezte Luhan.
Megijedtem, és egy nagyot ugrottam.
- Hú, többé ne ijessz így meg - suttogtam.
- Nem válaszoltál.
- Mert van, és kész - vontam meg a vállam.
- Esetleg...
- Nem. És ne is foglalkozz ezzel vágtam a szavába. Már két napja nem szívtam el egy szálat sem, amiért büszke voltam magamra.
Mikor végeztünk a gyertyák meggyújtásával, beálltunk a kezdő pozícióba.
- Az jó, hogy van világítás, de zene nélkül... - szólalt meg Kyungsoo ismét.
- A telefonomon rajta van az alap, a többit meg énekeljük - mondta Kai. Kyungsoo arca felragyogott, Kai pedig átadta neki a telefonját.
Amikor elkezdődött... olyan félelmetes volt az egész. Természetesen félelmetesen jó. A gyér megvilágításban a táncunk nagyon félelmetesen nézett ki. A fiúk hangja természetesen tökéletes volt.
A refrénnél szó szerint megijedtem, amiért sikerült ilyet létrehoznunk. És ennek én is a részese lehettem, aminek nagyon hálás voltam.
Amint a szám véget ért, addig, amíg próbáltunk, mindenki Kyungsoo-ra nézett.
- Hát... ez isteni volt - mondta, és végignézett rajtunk. Büszkeség járta át a testemet, hogy ő dicsért meg minket. A mai nap folyamán egyetlen egyszer nem hallottam, hogy megdicsért volna, de ez.. rettenetesen felemelő érzés volt.
Még egyszer eltáncoltuk, és ugyanolyan hatást váltott ki mindenkiből. Vagy ha lehetséges, még jobb lett.
Tovább vettük a táncot, és lassan már teljesen készen volt, amikor felkapcsolódott a lámpa.
Eloltottuk a gyertyákat, aztán ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Egyszerűen lenyűgöző lett. Mindenki tudta, hol a helye, egyszer sem hibáztunk. Bár, Kyungsoo-nak sokszor ez sem volt elég...
Hajnali kettőkor engedett el minket.
- Hat órakor itt találkozunk - mondta.
Elkerekedett a szemem. Hogy... hat órakor? De hisz az mindjárt itt van!
Megráztam a fejemet. Nami, te akartad ezt, viseld is el a következményeit! - mondtam magamnak. Felálltam a földről, és elindultam. Automatikusan a lépcsőház felé vettem az irányt. Szuper, még húsz emeletet kell lépcsőznöm... nem olyan sok az...
A következő pillanatban valaki kezeit a derekamon éreztem meg, aki a vállára rakott. Futni kezdett a lift felé, velem együtt.
- Nem, nem, nem, nem, nem, neeeeeem - sikítottam. - Tegyél le, most! Én többé nem liftezek!
- Dehogynem - felelte, és le is rakott - de már csak akkor, amikor bezárult mögöttünk a lift ajtaja.
- Kinyírlak - suttogtam Luhannak.
- Én csak a te érdekeidet nézem. Nem lenne jó, ha kimerülnél, és elájulnál a lépcsőkön. Bevernéd a fejed, és senki nem találna rád.
- Nálad mindig az ájulás veszélye fenyeget?
- A mi szakmánkban ez csak természetes - vonta meg a vállát.
Szótlanul meredtem rá, de amint megállt a lift, rögtön kiugrottam belőle. Luhan csak kuncogva jött utánam.
- Jó éjt - álltam meg az ajtónk előtt. Ők pont velünk szemben voltak.
- Neked is, holnap találkozunk - felelte, és egy olyan aranyos mosolyt villantott rám, hogy szinte remegni kezdtek a lábaim.
Mielőtt ezt észrevehette volna, háttal fordultam neki, és kinyitottam az ajtónkat. Legnagyobb meglepetésemre Gi Bo az asztalnál ült, és Yuri-val beszélgetett.
- Sziasztok - köszöntem nekik.
- Szia - köszöntek vissza, szinte szinkronban.
- Még fent vagytok? - kérdeztem.
- Nemrég értünk vissza - vonta meg a vállát a barátnőm.
- Nektek is ennyi ideig elhúzódott? - néztem rájuk nyúzottan.
Bólogatni kezdtek.
- Milyen volt az első nap az EXO-val? - kérdezte Yuri. Úgy tűnik, előttünk nagyon megnyílt.
- Elmondom, de előtte Gi Bo meséli el, hogy mit csinált tegnap... vagyis tegnap előtt Jonghyunnal - ültem le a körükbe.
- Igazából csak beszélgettünk.
- De miről?
- Hát... erről-arról.
- Ha nem mondod el, hogy miről, én esküszöm, hogy...
- Jó, rendben - vágott közbe nevetve. - Eleinte általános témákról, aztán elkezdtünk magunkról beszélni. És... megbeszéltük, hogy majd ha lesz egy kis szabad időnk, elmegyünk kettesben valahová - a végére természetesen teljesen elpirult.
- Ez randi!
- Dehogy! Csak két kedves ismeretlen többet szeretne tudni egymásról.
- Az előbbi hadoválásból csak azt a két szót hallottam meg, hogy "többet szeretne".
- Jó, témaváltás. Milyen volt a napod?
- Halálra táncoltam magam, hulla vagyok, Sehun a partnerem, és beszorultam a liftbe Luhannal, gyertyafényben táncoltunk, egy eszméletlen férfi a tánctanárom, holnap, vagyis ma hatkor kell a teremben lenne, szóval álmos vagyok, és megyek aludni - álltam fel.
- Állj csak meg! - kiáltott fel Gi Bo.
- A többiek is alszanak. Én is megyek - el is indultam, de ismét megállított.
- Beszorultál a liftbe Luhannal?
- Igen. Beszélgettünk, nem történt semmi - legyintettem.
Nagyon szívesen elmeséltem volna mindent, de tényleg hulla voltam.
- Jó, holnap majd beszélünk - engedett el a barátnőm.
Meghajoltam, és bementem a szobába. Ismét csak arra volt erőm, hogy beállítsam az ébresztőt, mert már aludtam is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése