Goodbye 2NE1

Cím: Goodbye 2NE1 - Viszlát 2NE1
Szereplők: Park Bom, Seunghyun aka T.O.P
Leírás: Park Bom utoljára visszamegy a közös lakásukba hogy elbúcsúzzon az együtt töltött időtől
Figyelmeztetés: Drogok, bár csak utalás szintjén
Megjegyzés: Sosem vallottam magamat óriási Blackjacknek, de a történtek még engem is felkavartak. Mindig is imádtam a lányokat, számomra ők voltak a k-pop királynői. Nem szerettem volna ilyen mélyen belemászni Bomba, de ez kikívánkozott belőlem. Előre elnézést kérek, ha megbántom valaki érzéseit, de ez csak egy fiktív történet, az én gondolataim Bomról.

_____________________

Park Bom szemszöge



A kihalt folyosón mezítláb mentem végig, cipőmet a kezemben vittem. Már rég megtanultam, hogyan rejtsem el a fáradtságot, de aznap nem akartam.
Egy hete nem voltam otthon, akkor is csak valami semmiségért rohantam haza. Már nem is tudom, mikor aludtam itt utoljára. Bár, ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, mikor aludtam igazán. Már jó ideje csak órákra hunytam le a szemeimet, képtelen vagyok megállni.
Akkor tértem magamhoz, mikor hideg szellő köszöntött. Hogyan kerültem az erkélyre? Nem tudom, de mindegy is...
Az egyik széken foglaltam helyet, lábaimat felhúztam, majd átölelve azokat meredten előre. Hiába kutattam a csillagokat az égen, a soha nem alvó város fényei megtagadták ezt tőlem.

- Mit keresel itt?
Habár meglepődtem, hogy ő is itt van, nem mozdultam. Ugyanolyan mereven néztem az eget, mintha akármit is le tudnék olvasni róla.
- Megint be vagy állva?
Újabb kérdése hallatán csak cicegtem neki, de várt nevetése nem érkezett meg. Tehát még mindig mérges rám.
A könnyek olyan gyorsan jöttek, hogy nem is volt időm megállítani őket. Szorosabban öleltem a lábaimat, csak el akartam tűnni.
Seunghyun halkan felsóhajtott, helyet foglalt mellettem. Bármit megadtam volna, ha ugyanúgy átölel, mint régen, de nem éreztem meg a kezeit.
- Miért történik mindez? - kérdeztem suttogva.
Hangom halk volt, de biztos voltam benne, hogy hallotta.
- Számítani lehetett erre - felelte hosszú idő után.
Egy pillanatra elvesztettem a maradék kontrollomat is, az éjszaka csendjét kettétörve szipogtam. Nyöszörögve mozgolódtam, semmi sem volt jó.
- Hiányzol Bom.
Nem is az volt a fontos, amit mondott, legalábbis számomra nem. Ahogy kiejtette a nevemet, rájöttem, hogy nekem is hiányzik.
Vissza akartam menni az időbe oda, ahol minden elkezdődött. El akartam törölni a hibáimat, mert most már nem tudom. A hibátlanul felépített életem egy pillanat alatt kicsúszott a kezemből, én pedig hiába markolom meg, jobban elúszik. Pont, mintha a vizet akarnám megzabolázni - kifolyik az ujjaim közötti résekben.
Nem mondhatom ki hangosan, hogy mennyire vissza akarom kapni, mert tudtam, hogy butaság lenne. Az az erős nő, akit ő megismert, mintha nyomtalanul eltűnt volna. Jó ideje csak menekülök.
Kit áltatok? Már a legeleje óta menekülni akarok.
Mikor ide kerültem, sokáig bennem volt a kitartás. Amikor végre felvettek és hosszú idő után elértem, amit akartam, azt gondoltam, hátra dőlhetek. De az igazság, hogy csak akkor jött a neheze. A debütálást követő évben élveztem minden figyelmet, bár a nehezebb napok után ugyanitt kötöttem ki.
Nem tudom már pontosan, mikor talált rám T.O.P. A dorm negyedik emeleti erkélye, ahol cigizni lehetne, de senki nem teszi. Persze néha erre tévednek páran, de ha nem gyakorolunk, akkor alszunk. Legalábbis a mi időnkben még így ment ez, nem tudom, hogy a mostani rookiek mit csinálnak a szabad idejükben. Minden megváltozott, legfőképpen én. Már nem követem figyelemmel az újakat, és Seunghyun a legjobb példa arra, hogy a régiekkel is alig tartom a kapcsolatot.
Ha erősen gondolkoznék, biztosan tudnám, mikor változott meg minden. De most csak egy vízválasztó vonalat látok a régi idők, és a mostani katasztrófa között.
Nem voltam jó ember. Ami azt illeti, ha a kisebb énem most látna, elkezdene sírni.

- Nem akarsz átölelni?
Végtelenül gyengének éreztem magam, amiért megkértem erre. Jól ismertem, tudtam, hogy nem fog visszautasítani. Mindig is azt gondoltam, hogy nem kérek mások könyöradományából, sem jóindulatából. Azonban be kellett látnom, hogy ez nem teljesen igaz. Ha az érdekem úgy kívánta, kihasználtam mások kedvességét, és abban a pillanatban sem tettem ezt másképp.
- Nem.
Felkaptam a fejemet, értetlenül néztem rá. Arcát nem tudtam kivenni, mert a sírás miatt a sminkem teljesen elmászott, illetve a még mindig esőként pergő könnyek sem könnyítették meg a dolgom.
- Nézz magadra Bom. Nem tanulsz a hibáidból, le merem fogadni, hogy most is mást hibáztatsz. Bajt bajra halmozol, de mikor takarítani kell, te már messze jársz.
- Mégis kinek gondolod magad, hogy ilyeneket mondasz nekem? - felemeltem a hangomat, tőle ezt nem akartam hallani.
Hiába volt minden egyes szó igaz.

Seunghyun szomorúan nézett a szemembe, sokáig várt a válasszal.
- A barátod. Legalábbis az voltam egykor.
Megremegett az ajkam, az erőm addigra teljesen elhagyott. Lehajtottam a fejemet, tehetetlenül magam mellett lógó kezemet néztem.
Eszembe jutott az első alkalom, amikor itt találkoztunk.


Egy nagyon nehéz napon voltam túl, még a kedvesebb rajongók sem tudták feltornázni a kedvem. Hiába próbáltam mindent, semmi sem működött, így itt lyukadtam ki. Az éjszakai friss levegő valamennyire megnyugtatott, de még mindig mérges voltam.
- Hé, minden rendben? - érkezett mellőlem a kérdés.
Könnyáztatta arccal néztem rá. Egyikünk sem ismerte fel a másikat, csak abban a pillanatban. Ő talán azt hitte, hogy egy kimerült gyakornok vagyok, én pedig azt, hogy egy itt dolgozó ember.
- Persze, minden oké - feleltem.
Letöröltem a gyengeségem megnyilvánulásait, egy pillanat alatt rendeztem az arcvonásaimat. Párszor találkoztunk már, persze, hogy ismertük egymást, de nem volt a barátom. Rosszul éreztem magam, amiért egy másodpercre belátott a maszkom alá.
Kezével az arcom felé közelített, majd a szemem alá helyezte a hüvelykujját. Elmaszatolt sminkemet tovább maszatolta, de éreztem, hogy csak javítani akar a helyzetemen. Nem sikerült neki, és az eredményt látva bocsánatkérőn nézett rám, mire nevetve ütöttem el a kezét.
- Mondom, hogy minden rendben - szólaltam meg.
Mosolyogva bólintott. Csak később ismerte be, hogy annyira megijesztettem, hogy arra gondolt, bármelyik pillanatban véget vethetek az életemnek.
Érdekes, hogy erre sosem gondoltam. Amikor elmondtam neki ezt, meglepve nézett rám. Őszintén azt felelte:
- Amikor gyengébbnek tűnsz, még mindig ettől félek.
- Soha nem tudnék öngyilkos lenni. Az azt jelentené, hogy nem vagyok elég erős, hogy legyőzzem az akadályaimat. Persze előfordul, hogy némelyik nehezebbnek bizonyul és elsőre nem tudok nyerni, de amíg énekelhetek, addig mindig én leszek a győztes. Nem számít, mi történik, én harcolni fogok.
Pár másodpercig csak nézni tudott, aztán mosolyogva ölelt magához.
- Akkor énekelj örökre, kismadárka - suttogta.


Az a pár szó úgy visszhangzott bennem, mintha csak pár pillanattal ezelőtt mondta volna ki.
Sok mindenen mentünk keresztül Seunghyunnal. Eleinte mindig elküldtem, aztán valamikor ez megváltozott, és szükségem lett rá. Az erkélyünket továbbra is csak akkor látogattam, ha rosszul voltam, de őt ezeken az alkalmakon kívül is kerestem. Lassan és nehezen, de barátokká váltunk. Ő lett az én támaszom, végül én is az övé.
Akkoriban azt hittem, hogy ez sosem fog változni. Örökre ott fogunk lakni a dormban, örökre barátok leszünk. Nappal a lányokkal voltam, éjszakánként pedig vele beszélgettem. Bár jobban belegondolva, inkább voltak hajnali beszélgetéseink, mint éjszakaiak...
- Nem egyszer fordult elő velem, hogy azt kívántam, bárcsak vége lenne ennek - szólaltam meg.
- Tudom. - Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, elejtett egy apró mosolyt.
- De most szeretném, ha a lakásunk ugyanolyan hangos lenne, mint régen. Ismerni akarom az ismeretleneket itt, szeretném ugyanazt a melegséget érezni, mint régen.
És szeretném, ha ugyanúgy ölelnél át, mint akkoriban. 
A kimondatlan szavak közöttünk rekedtek, de biztos voltam benne, hogy elérték őt.
- Felnőttek vagyunk - felelte, majd sóhajtott. - A dolgok megváltoznak, nekünk pedig el kell fogadnunk.
- Talán egyetlen éjszaka még belefér.
Felálltam, csendesen mentem vissza a folyosóra. Nem tudom, honnan jött hirtelen ez a bátorság, de végre eljutottam a lakásunkig. A vaskos ajtó előtt állva hallgatóztam, hátha meghallom, ahogy Chaerin csendre inti Sandarát, vagy Minzy érhetetlen szövegelése apró sikolyba csap át, amint talál egy érdekes hírt.
Néma csend fogadott. Kietlen lelkemben nem történt változás, már nem csapott meg az otthon szele. A lányok szétdobált holmijai eltűntek, a konyha felől nem éreztem az odaégetett palacsinta illatát. Már egy ideje nem élünk itt, de csak aznap éreztem meg igazán az elhagyatott lakásunk sóvárgását. Az üres falak épp olyan magányt sugalltak, ami bennem volt.
Újabb kicsorduló könnyeimet nem töröltem le, elgondolkozva mentem be. Vajon azonnal átadják a szobánkat másnak? Mit fognak ők gondolni? Boldogok lesznek, amiért az egykori királynők birodalmába költözhetnek be? Megtöltik szeretettel ezeket az elárvult szobákat? Tovább viszik azokat az álmokat, amiket mi suttogtunk itt el bizalmasan?
Vagy érezni fogják a nyomást, amivel sokszor nem tudtuk, hogyan bírkózzunk meg? Hallani fogják a néma kétségbeesésett kiáltásunkat? Érezni fogják a kínt, amit most érzek?
A konyhában lyukadtam ki először. Láttam magam előtt, ahogy Chaerin hulla fáradtan próbál készíteni rántottát, amibe Minzy beleköt. Dara az asztalnál ült, telefonjából felpillantva enyhén elmosolyodik. Még magamat is láttam, ahogy feldúltan berohanok, mert nem találtam a fésűmet.
Keserédesen mosolyogva mentem át Minzy szobájába. Megálltam az ajtóban, úgy vettem szemügyre a sötét szobát. Eszembe jutott, mikor Chaerin párnacsatát kezdett itt, mire hárman mind belementünk. Minzy épp tanulni próbált, így nagyon mérges lett, mikor eltaláltuk egy párnával. Csak nevettem az emléken, ahogy kiabált velünk, hogy legalább ne zavarjuk.
Chaerin szobájában az egyik dalunk első verziója jutott eszembe. Csak egy táncolós nap után feküdtünk, amikor Dara énekelni kezdett. Nem is tudom, hogyan kötöttünk ki mind a vezető szobájában, de hiába voltunk fáradtak, hamar elkezdtünk dolgozni a dalon, mivel mindenkinek megtetszett. Chaerin dallamot kovácsolt, a szöveget pedig együtt dolgoztuk ki.
Halkan dúdolva léptem be Dara szobájába. Hányszor volt, hogy itt kerestünk menedéket, amikor egy-egy helyesebb fiúval találkoztunk. Akárki ismert meg valakit, itt gyűltünk össze, és az aprócska ágyon kuporogva beszéltünk ki minden részletet.
A saját szobám a sminkelési problémáinkra emlékeztettek. Legtöbbször profik készítették el a mesterműveket, de azon alkalmakkor, mikor mi akartunk szépen kinézni, komoly akadályokba ütköztünk.
A nappaliban a nagy képernyőjű TV-t nézve hangosan felnevettem. Nagyon sokáig könyörögtünk, mire megkaptuk, aztán nem is néztük soha. Már nem emlékszek, kinek az ötlete volt bevezetni a vasárnap esti filmnézést, de nem is számított. A kanapén most egyedül ültem, ahol egy évvel ezelőtt még mind nyomorogtunk és nevettünk, vagy épp együtt sírtunk a filmeken. Szinte éreztem a popcorn illatát, ami sokkal finomabbnak érződött, miután megtiltották nekünk.
De hallottam a veszekedéseinket is. Már csak nevettem, milyen kis apróságokon kaptunk össze.

Nagyon hiányoztak a lányok. Hiába nem éltünk már itt, ide mindig visszatérhettünk. De elindult a lavina, egyszerre pedig maga alá temetett mindannyiunkat. A feloszlás bejelentését követően mind másképp dolgoztuk fel. Minzy már régebb óta kiköltözött, Chaerin a munkába temette magát, Dara pedig hazament. Én pedig tettem, amit már egy ideje teszek...
Nem akartam ilyen mélyre süllyedni, de egy idő után az a baj, hogy azt sem tudtam, merre járok. Egyszer csak ott találtam magam, és a sokkból még mindig nem tudtam kilépni.
Eleinte jogosnak találtam, hogy a vállalat lényegében kilakoltat minket. Azt gondoltam, amúgy sem használjuk már ezt a lakást, legtöbbször hotelekben alszunk, vagy épp nem is alszunk. A cuccainkért egyszer-kétszer hazaugrottunk, bár azt is csak megszokásból. Nem azért jöttem, hogy összepakoljak, ahogy a lányok sem tették, kivéve Minzy-t. Bármikor megvehetjük az összes sminket, cipőt és ruhát, amiket itt hagytunk, a fényképeink pedig a telefonunkon, vagy gépeinken is valahol ott lapulnak.
Nem, én nem ezért jöttem. Nehezen vettem rá magam, de végül mégiscsak elértem idáig.

Búcsúzni jöttem. Búcsúzni az otthonunktól, az együtt töltött időtől. Elköszönök a királynőktől, akik mi voltunk, a birodalomtól, amit kiépítettünk. Eltemetem a rengeteg emléket, amit megéltünk, a titkokat, amiket félve suttogtunk el.
A számomra legkedvesebb együttestől válok meg.

Ég veled 2NE1, örökre bennem fogsz élni.

Read More

A Fairy Story 29. rész (YoSeob) - END

~ 5 évvel később ~

- Anya, megjöttem! - kiáltok be.

- Itt vagyunk a nappaliban - hallom a hangját.

Leveszem a cipőmet és a kabátomat, majd bemegyek az említett szobába. Ott volt szinte az egész családom, anya, apa, a húgom, és még a bátyám is.

A húgom már tizennyolc éves. Hihetetlen, hogy mennyire megnőtt, mióta nem láttam. Hát igen, régen voltam itthon. A bátyám pedig már huszonhat éves, szinte képtelen vagyok felfogni.

Miatta jöttem haza, mert meg fog házasodni. Öt éve ismerte meg a barátnőjét, nem sokkal az után, hogy elmentem. Azóta még nem találkoztam azzal a lánnyal, de már kíváncsi vagyok, hogy ki az, aki képes elviselni az én hülye bátyámat. Pláne, hogy rávette az esküvőre, ilyen korán.

Leülök a kanapéra, és mosolyogva nézek rájuk.

- Örülök, hogy végre hazajöttél - mondja anya szintén mosolyogva.

- Én is, hogy végre láthatlak titeket. Már rég volt, igaz? Lassan két és fél éve.

- Móni hogy van? Már egy hónapja nem telefonáltam neki…

- Minden rendben van vele. Most lett terhes, és mindennél jobban szereti Jiyongot.

- Jiyong. Jiyong. Jiyong. Nem megy, nem tudom kimondani a nevét - mondja nevetve a húgom. - Nekem akkor is G-Dragon fog maradni - teszi hozzá. Ezt se tudta hibátlanul kiejteni, de nem baj. Már nem vagyok olyan, hogy felhúzom magam ezen.

- És te hogy vagy édesem? - kérdezi apa.

- Velem minden rendben - felelem.

- Azt hittem, elhozod magaddal a kis barátodat. Hogy is hívják? Ja, igen, YoSeob - szólal meg anyu.

- Annak már vége - válaszolom elrévedő mosollyal.

- Micsoda? - kérdezik mindannyian egyszerre.

Hát igen, mindenki tudta, hogy nekem YoSeob volt a nagy szerelmem. Ő volt az első igazi szerelmem, soha nem fogom elfeledni.

De most már mosolyogva tudok róla beszélni. Eleinte azt hittem, hogy mindig sírni fogok, amikor rá gondolok, de nem. Már csak egy szép emlék az együtt töltött idő.

Hogy hogyan is szakítottunk? Fél éve történt, de még mindig tisztán emlékszek rá. A meglepett arcára, a könnyeire, a saját könnyeimre, a remegő kezeimre, és az utolsó, legromantikusabb csókra.

Furcsa, milyen rövid időnek tűnik minden. Mintha csak egy pillanat műve lett volna az egész.

De nem maradhattam mellette. Annál sokkal jobban szerettem.

Elmeséltem anyáéknak mindent, és röpke három óra után búcsúztam. Az egyik hotelben szálltam meg, pedig anyáék erősködtek, hogy maradjak ott.

Furcsa. Huszonhárom éves vagyok, és már úgy érezem magam, mint egy felnőtt. Nagyon jól kereső munkám van, de mellette egyetemre is járok.

Még mindig Koreában élek Jiyonggal és Mónival, de már terveztem a költözést. Ha megszületik a pici, nem akarok majd ott lábatlankodni.

Lerakom a bőröndömet az ajtó mellé, és beljebb megyek. Ugyanolyan semmitmondó szoba volt ez, mint a többi szokott lenni. De hogyan is lehetne egy hotelszoba otthonos? Butaságokon gondolkozok megint.

Leülök az ágyra, és gondolkozni kezdek.

A YG táncosai közé tartozok, és kötöttek velem egy tíz éves szerződést, tehát még jó ideig minden rendben lesz. Nem is kellene egyetemre járnom, de ha talán egyszer az is véget ér, azt akarom, hogy legyen egy biztos pont az életemben.

Vicces, mert régen azt gondoltam, hogy YoSeob az. Mindig ott volt mellettem, és egyetlen egy alkalmat sem tudok mondani, amikor nem segített.

Egy könnycsepp gurul le az arcomon, nem értem, miért.

Talán azért, mert ő már nincs itt velem.

Azt nem hiszem, hogy elfelejtett volna, mert ő is pont annyira szerelmes volt belém, mint én belé. Olyat adtunk egymásnak, amit más soha nem tudott volna. Lehunytam a szemeim, és magam elé képzeltem a mosolyát. A szemei csillogtak, és épp nevetett valamit. Olyan élethű volt az egész, hogy egy pillanatra megtévesztett.

De aztán kinyitom a szemem, és rájövök, hogy ez a valóság - a kietlen hotelszoba, és a rám telepedő magány.

Néha azt kérdeztem magamtól, hogy leszek-e én még boldog. Nem úgy, mint amikor valaki kap egy ajándékot, hanem úgy, amikor más embertől kap szeretetet.

Hiszem, hogy az ember csak akkor lehet igazán boldog, amikor szeretetet kap. Mert a boldogság legfőbb feltétele a szeretet. Egy ajándék, hiába jön szívből, vagy gyönyörű, fel sem ér a szeretett személy nevetésével.

Hátradőlök, és a plafonra bámulok. Eszembe jutott YoSeob egyik számának a részlete: Kirajzolom a mennyezetre az arcod, és mikor behunyom a szemem, a szerelmünk története, mint egy nyitott könyv, jelenik meg emlékeimben.

Furcsa, hogy azt a dalt én ihlettem, én voltam az a lány a dalban, aki elhagyta, és ezzel meggyötörte. Most sem volt ez másképp, de most én érzem úgy, hogy egy csillagok nélküli éjszakában gyalogolok egyedül. Körülöttem mindenki megtalálta a boldogságot, csak én vagyok egyedül.

Ismét behunyom a szemeim, de már nem tudom visszatartani az emlékeket.

****

- Hívtál? - jött be mosolyogva a szobámba YoSeob.

- Aha, beszélni szerettem volna veled - feleltem.
- Azért előtte nekem vannak jó ötleteim - mondta vigyorogva.
Pár lépéssel átszelte a szobát, minden további nélkül mellém ült és szenvedélyes csókot adott. Automatikusan lehunytam a szemeimet, hagytam, hogy vágya elérjem engem. Egy pillanat alatt levarázsolta rólam a pulcsit, már a pólómmal kezdett el játszadozni, amikor eszembe jutott, miért is hívtam.
Eltoltam a kezeit, majd felültem. YoSeob közelebb mászott hozzám, a hátamra hintett apró csókokat.
- Mi történt, szerelmem?
Mindig ez történik. Pontosan ez a baj. - gondoltam magamban.
Nagyot sóhajtottam, felálltam.
- Szakítanunk kell.
Szemeiből eltűnt a vágy, értetlenül meredt rám.
- Miért is? - kérdezte vádlón.
- Nem tudom tovább folytatni ezt - suttogtam, miközben rámutattam.
Már egy ideje úgy érzem, mintha csak a játékszere lennék. Idejön, lefekszik velem, néha mesél keveset, majd reggelre eltűnik. Ha valami problémám van, és felhívom, akkor így ez történik - csak megjelenik, kiereszti a gőzt, majd félálomban végighallgat. Tudom jól, hogy rengeteget kell dolgoznia, és mióta én is elkezdtem, egyre nehezebb jó időpontokat találni.
- Azt hittem, tudod, hogy mire vállalkozol.
Sóhajtott egyet, kezeit a feje alá téve a hátára feküdt. A plafont bámulta, nem láttam az arcát.
- Az utóbbi egy évben még csak randira sem vittél! És az állandó megszokott jelzőkön kívül, nem is emlékszek, mikor mondtam utoljára, hogy szeretsz!
Egy pillanat alatt felugrott ő is, indulatosan lépett közelebb felém.
- Jól gondold meg, miket mondasz most.
- Már mondtam - suttogtam ismét. Nem tudtam tovább kiabálni. - Szakítanunk kell.
- Biztos vagy benne? Többé nem fogok visszajönni, nem fogok utánad rohanni.
- Ha neked ennyit jelentett, akkor...
- Nem jelentett ennyit! Csak én is belefáradtam ebbe!
Hangjától ijedten hátráltam egy lépést.
- Meséld el, mibe fáradtál bele, kérlek. Abba, hogy ide kell jönnöd és lefeküdnöd velem? Vagy abba, hogy úgy kezelsz, mint egy kisállatot? Bár neki talán még több szeretetet adsz, mint nekem!
- Tina, fejezd be...
- Bánt az igazság? Engem is. Próbáltam változtatni a helyzeten, de mindegy, mit teszek, egy guminőként használsz. Én szeretlek, minden hibáddal együtt... de nem vagyok képes így élni. Ha nem szeretsz, csak menj el.
Könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak, már nem tudtam tovább a szemeibe nézni. Pár súlyos percig csak némán álltunk egymással szemben. Semmi mást nem lehetett hallani, mint a csendes szipogásomat.
Yoseob közelebb lépett hozzám, gyengéden maga felé fordította az arcomat.
- Sajnálom - suttogta.
Az ő szemeiben is könnyek csillogtak, végtelen szomorúságot olvastam ki tekintetéből. Lassan hajolt hozzám közelebb, ajkait gyengéden rakta az enyémekre. Nem volt sehol a sürgető szenvedély, csak a tiszta érzelmei. Annyira sokkolt, hogy képtelen voltam válaszolni neki.
A csók végeztével elment - és soha többé nem jött vissza. Nem kerestük egymást, ismeretlenekké váltunk. 

****

Elmosolyodok. Hogy miért? Mert mindez olyan irreális most már. Az, hogy órákig ott sírtam, bedagadt szemekkel ébredtem, és hatalmas ürességgel a szívem helyén.

Amikor megvertek, azt hittem, soha nem fogom tudni elfelejteni azt a kínt. Most már tudom, hogy a testi kínoknál a lelki sérülések sokkal veszélyesebbek. Ezekre nincs gyógyír, nem tudod csak úgy meggyógyítani.

És egyedül lehetetlen. Én pedig képtelen voltam bárkit is közel engedni magamhoz.

Nagyot sóhajtva kelek fel. Ennek már vége. Felállok, és elmegyek zuhanyozni. Miután végzek, készítek magamnak vacsorát, aztán elmegyek aludni.

- Sziasztok. Mindenki titeket keres, ti meg itt bedepiztek.

- Depi?

- Miért, mit csináltok? 

- Beszélgetünk.

- Pont úgy ismerlek. Egyébként, Yang YoSeob vagyok.

- Én pedig Tina.

- Tina?

- Ez egy magyar becenév.

- De nincs vezetékneved? 

- Tóth Valentina.

- Örülök, hogy megismertelek - felelte, majd átölelt.

Átölelt.

Hirtelen nyitom ki a szemeimet. Hát ez meg milyen álom volt? Az első találkozásunk. Teljesen megőrültem.

Kikelek az ágyból, és felöltözök. Átmegyek újra anyáékhoz, de onnan máris mehetek tovább, mert a bátyám a segítségemet kéri. 

A napjaim gyorsan telnek. Már egy hét is eltelt, és most utazik le mindenki Balatonra. Én a saját autómmal szeretnék menni, amit a többiek nem bánnak.

Sokat segítek az előkészületekben. Másnap lesz az esküvő, amit már nagyon várok. Vettem is magamnak egy csodaszép ruhát. Egy pánt nélküli babarózsaszín darab, ami alul kiszélesedik.

Imádtam azt a ruhát, már amikor megláttam. Kár, hogy csak kölcsönzős.

Hamar elmentem lefeküdni, hogy másnap sok energiám legyen.

A délelőttöm is gyorsan eltelt. Mire észbe kaptam, már délután volt, és le is zajlott a ceremónia. Nagyon boldog voltam.

Hajnalig buliztunk, és olyan négy óra felé kezdett mindenki visszamenni a házába. Nekem még nincs kedvem aludni, így lemegyek a partra.

Hamar megunom, hogy a magas sarkúban szerencsétlenkedek, ezért leveszem, és a kezemben viszem tovább. A másik kezemmel pedig felfogom a szoknyám, hogy semmi baja ne legyen.

Aztán gondolok egyet, lerakom a cipőmet, mindkét kezemmel felfogom a szoknyám, és belegázolok a vízbe. Élvezem a hűs vizet, és lehunyom a szemeim.

Csodálatos pillanat volt, ahogy a Hold megvilágította tóban ott állhattam. Mint egy idióta, ismét elmosolyodok. 

Hamar elkezd fázni a lábam, és mivel nem akarok összeszedni egy betegséget, inkább kimegyek. Egy nagyobb kövön foglalok helyet, a tekintetemet továbbra sem szakítom el a gyönyörű látványtól.

Újra YoSeob jut az eszembe. Miket beszélek? Végig ő járt a fejemben. Oltári nagy balgaság, de olyan sokszor álmodoztam arról, hogy ő vár majd az oltárnál engem, hogy akaratlanul sem tudok másra gondolni a mai nap után. 

Valaki leül mellém, kezét az enyémre helyezi. Ijedten pillantok az ismeretlenre, aki talán nem is olyan ismeretlen.
- Mit keresel itt? - kérdezem azonnal.
- A bátyád nekem is küldött meghívót - feleli vállat vonva.
- Yoseob...
Mutató ujját az ajkamra teszi, majd kacsint egyet.
- Csak egy kicsit élvezzük még a pillanatot.
Halvány mosoly kúszik az ajkaimra, de szót fogadok neki. A vállára hajtom a fejem, mindketten a tavat nézzük. 

__________________________________

Elérkeztünk a végéhez. Köszönöm, ha végigolvastad - akár ezt, akár az eredetit. Élvezet volt újraírni, remélem, most már megállja a helyét a későbbiekben is.
Köszönetet szeretnék mondani Móninak, aki a való életben rengetegszer segített nekem. Ennél a történetnél egy kicsivel több írói válsággal kellett szembenéznem, de ő mindig mellettem volt és biztatott. Hálásan köszönöm <3
Illetve Boginak is köszönöm. Az édes kritikáid mindig felvidítottak, illetve az ötleteidet is köszönöm.
Neked is köszönöm kedves olvasó, hogy végigszenvedted magad ezen a ficin. Remélem tetszett :)

Read More

A Fairy Story 28. rész (YoSeob)

- Tina, itt a herceged - nyitott be Móni fülig érő mosollyal.

- Máris megyek - feleltem, és még egy utolsó simítást végeztem el a hajamon.

Ez volt az első hivatalos randink, mióta újra összejöttünk. A CUBE igazgatója áldását adta ránk, YoSeob pedig kijött a kórházból.

Még mindig nem mondta el, hogy mi miatt volt bent, ami nagyon zavaró. Reméltem, hogyha nem kérdezek rá, akkor majd elmondja, de csak nem akarta. Amit nem értettem, pedig tudhatta, hogy bennem megbízhat. Úgy teszek, mintha elfelejteném. Persze, nem tudom, de nem beszélek róla.

A kezembe kaptam táskámat, és már rohantam is. Szinte leestem a lépcsőn, de nem nagyon érdekelt, csak az öröm hajtott.

A nappaliban YoSeob várt, mellette Jiyong és Móni. A három legfontosabb személy az új életemben.

- Akkor mi indulunk. Sziasztok - köszöntem el tőlük. Kicsit izgultam.

Jó, bevallom, nagyon izgultam.

YoSeob megfogta a kezemet és maga után húzott. Elköszöntünk még egyszer, és kiléptünk az ajtón. Egy kisebb autó várt minket, mi pedig beültünk a hátsó ülésre.

A sofőr elindult, én pedig kinéztem az ablakon. Lassan kezdett alkonyodni, a szívem pedig a torkomban dobogott. Lehetséges, hogy nem most kellene?

Gondolatban megráztam a fejemet. Akármennyire is féltem, szerettem Yoseobot és bíztam benne. Érdekes, és roppant zavarba ejtő beszélgetés volt, mikor eldöntöttem, hogy történjen meg, de nem akartam halogatni. Holnap és három hónap múlva is ugyanezt fogom érezni.
Ráadásul már én is akartam. Hiába volt bennem félelem, kíváncsi voltam, és ezzel a nagyszerű fiúval együtt akartam lenni minden lehetséges módon.

A taxi lefékezett a hotel előtt. YoSeob kiszállt, aztán kisegített engem is. Az ajkamba haraptam finoman, miközben néztem, ahogy összefűzi az ujjainkat.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte a fülembe suttogva.

- Nem tudom, talán nem mondtad még elégszer - feleltem mosolyogva.
Apró hazugság, de talán ez még belefér. Mióta újra egy párt alkottunk, nem volt rest minden egyes pillanatban kijelenteni.

- Akkor szeretlek - mondta ki ismét, és egy rövid puszit adott a számra.

Besétáltunk, YoSeob elvette a kulcsokat, és felmentünk a lakosztályunkba. Ő választotta ki, és mi tagadás, rendesen megteremtette a kellő körülményeket.

Az erkélyre vezetett, ami talán akkora volt, mint az egész szoba. Ott volt egy kis asztal megterítve, de nekem nem volt kedvem leülni.

Öntött a pohárba egy kis bort, én pedig a korláthoz sétáltam. Nem sokára ott volt mellettem, és a derekamra tette a kezét. Nem akartunk semmit sem elsietni.

- Egyszer örülnék, ha megállna az idő. Persze nem örökké, de egy ideig… - szólaltam meg.

A nap már lenyugvóban volt, utolsó, vörös sugarait vetette az égre. Úgy éreztem, minden tökéletes.

- Miért? - kérdezte hirtelen.

- Hogy-hogy miért? Mert szeretném, ha itt maradhatnánk, csak ketten - fordultam felé.

- Én nem szeretném, ha megállna az idő. Mert nekem így is minden nagyszerű - felelte.

- Nem értelek - nevettem el magam.

- Tudod, őszintén bevallom, soha nem értettem, mire jó ez az egész idő megállítós dolog. Komolyan, egyetlen egyszer sem kívántam még, hogy "bárcsak megállna az idő". Szerintem úgy kell alakítani az életünket, hogy ne kelljen megállítani, hanem minden a normális rendben is jó legyen - magyarázta meg.

Be kell ismernem, volt benne valami. Elmosolyodtam, és újra a naplementét néztem.

- Elárulod, mit gondoltál először rólam? Amikor először megláttál élőben - kérte hirtelen.

- Hát öhm… hogy te jó ég, mit keresel itt - mondtam ki nevetve.

- Nem, nem arra gondolok. Hanem mikor még a koncerten megláttál.

Lehetséges lenne, hogy ő már akkor észrevett engem? Nem, biztos csak kíváncsi rá.

- Az, hogy nem akarok szívrohamot kapni - böktem ki elpirultan.

- Aha, akkor ezért nem néztél rám - mondta, és most ő nevetett.

- Te emlékszel rám? Egy arcra a tömegből? - kérdeztem vissza megrökönyödve.

- Hát persze, hogy ne emlékeznék. Úgy kilógtál a tömegből, mint a fekete bárány. Az élénkvörös hajad, és a kék szemeid… nem lehetett nem észrevenni - válaszolta.

Elgondolkoztam azon, amit mondott.

Olyan régen volt már, amikor először láttam. Amikor először randira hívott, vagy amikor először megcsókolt. Amikor először veszekedtünk, és amikor szakítottunk. Mennyi emlék, ilyen rövid idő alatt.

A nap lassan már egyáltalán nem látszott, szinte minden sötétbe borult. A város fényei egy pillanat alatt kigyulladtak, és világos lett.

YoSeob felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.

- Tudod, nem hittem, hogy valaha el fog jönni ez a pillanat - felelte pajkos mosollyal az arcán.

- Ezt nekem kellett volna mondanom. Én vagyok a sehonnai európai rajongó, akinek soha nem szabadott volna találkoznia veled.

- Miért nem?

- Mert nem helyes, ha valakit ennyire szeretünk - feleltem őszintén. Már nem mosolygott, csak lehajolt megcsókolni. 

Read More

A Fairy Story 27. rész (YoSeob)

- Brúúúúú, repülőőőőő - mondta YoSeob aranyos hangon, miközben próbálta belém imádkozni egy kis ételt.

- Nem vagyok már gyerek - feleltem nevetve, és eltoltam a kezét.

- De még nem ettél - felelte komolyan.

- Ezt meg ki mondta neked? Épp befejeztem a reggelit, amikor ide kellett rohannom - válaszoltam.

- Én is ezt mondanám.

- De ez az igazság! - vágtam rá, mire mind a ketten nevetni kezdtünk. Lerakta a kaját a tányérra, és megfogta a kezem.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy - suttogta.
Mélyen a szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, mentem elolvadok. Annyira hiányzott.

Amíg nem volt velem, úgy éreztem, képes lennék nélküle élni, de most, hogy itt vagyunk, fogalmam sincs, hogyan voltam képes kibírni azt az időt. Talán van egy ember, akit csak nekünk teremtettek. Nehezebb megtalálni, mint azt sokan hiszik, de ha megtaláljuk, nem lehet elengedni. Egyetlen pillantásával belopja magát a szívünkbe, és képtelenek leszünk elengedni.

- Képzeld, egy új dalon dolgozok. A neve Caffeine - mesélte.

- Tényleg? Énekelsz belőle? - kérdeztem rögtön. 

Szerintem a refrént kezdte el énekelni, mert azonnal a fülembe mászott a dallam. A hangja simogatott, körbeölelt, és mindemellett ez egy kész egyszemélyes koncert volt. Ketten voltunk a kórteremben, az ajtó zárva volt, az akusztika pedig kitűnő. A falak visszaverték a hangját, így már most úgy éreztem, mintha a lemezre énekelné rá.

- Holnap, amint kiengednek, máris megyek a stúdióba. Igazából tegnap kellett volna elkezdenem, de a kis baleset közbeszólt - motyogta a végét.

Őrülten kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, de nem mertem többször rákérdezni.

- Alig várom, hogy készen legyen. Bár a szövege…

- Akkor írtam, amikor szakítottál velem. Jobban mondva azután egy kis idővel… - Nem tudott a szemembe nézett. Mérhetetlen szomorúság öntött el.

- Úgy sajnálom - A nyakába borultam, és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó érzés volt ismét az illatát érezni…

- Nincs semmi baj, kicsit ránk járt a rúd - felelte, és éreztem, ahogy mosolyog.
Kicsit eltávolodtam, hogy a szemébe tudjak nézni, de ahogy elmerültem a tekintetében, elfelejtettem, mit is akartam mondani.

- Ne sírj - mondta gyengéden, és letörölte a könnyeimet, amiket én észre sem vettem.

- De úgy éreztem helyesnek. És amit mondtam neked, amikor átjöttél…
A vállaim már rázkódtak. Nem szeretek sírni mások előtt, hisz akkor gyengének tűnök. De előtte képtelen voltam többé maszkot viselni, minden lehullott rólam, úgy voltam előtte, mintha csak meztelen lennék. A teljes valómat láthatta. Persze képletesen.

A gondolatra hirtelen elpirultam, és lesütöttem a szemeimet. 

- Mire gondolsz, édes? - kérdezte, és tudtam, hogy visszafolytja a nevetését.

- Se-semmire - dadogtam.

Ismét végigsimított az arcomon, aminek köszönhetően heves vágtába kezdett a szívem.

- Olyan aranyos vagy, amikor elpirulsz - suttogta. 

- Khm - köhintett egyet DongWoon.
El is felejtettem, hogy ő is itt van. Amikor visszajöttünk, nem jött be, mondván, hogy ad nekünk pár percet.

Rögtön visszaültem a helyemre, és ismét lesütöttem a szememet.

- Jönnek a bandatagok - mondta.

Na, most vagyok nagy bajban. Vagy itt találkozok velük, vagy később. Hirtelen támadt egy jó ötletem.

- Oké, mindjárt jövök - álltam fel.

- Biztos? - kérdezte YoSeob.

- Ühüm - bólintottam, és elindultam.

A folyosókon kissé megrettentem. Most pontosan arra készülök, hogy összetörjem egy ember szívét. És miért? A saját boldogságom miatt. Önző vagyok, tudom.

A lenti folyosón találkoztam velük.

- Tina! - koszöntött hatalmas mosollyal Hyunseung, és át is ölelt.

- Sziasztok - mondtam mosolyogva.

- Nem is tudtam, hogy te is itt vagy - szólt közbe Junyhung is.

- Ez így jött ki - néztem kissé félre.

Mindenkivel beszéltem egy kicsit, egyedül GiKwang nem szólalt meg. Egyre jobban bűntudatom volt.

Mégis mióta lettem én az ügyeletes szűz?

- GiKwang, beszélhetnénk? - néztem a szemébe.
Egy pillanatig habozott, aztán bólintott. A többiek elindultak a kórterem felé, mi pedig kimentünk.

Egy ideig csendben álltunk egymás mellett, ő nekidőlt a falnak, én pedig vele szemben álltam meg.

- Nem kell semmit mondanod, tudom, hogy őt választottad - mondta halkan.

Nos, erre nem tudtam mit mondani. Ha azt mondom, sajnálom, hazudnék. Azt pedig nem dörgölhetem a képébe, hogy én most így vagyok boldog.

Magam elé meredtem, és erősen törtem a fejem.

- Most min gondolkozol ennyire? - kérdezte nevetve.

- Azon, hogyan robbanthatnám ki a harmadik világháborút. Gondolod, ha betiltatnám az Apple termékeket, biztos ki akarnának nyírni, de szerintem a japánok mellém állnának, plusz a koreaiak is - néztem félre. Csak úgy kiszökött a számon.

GiKwang elkezdett nevetni, én pedig halványan elmosolyodtam.

- Barátok? - nyújtotta a kezét, én pedig csak bólintottam.

- Barátok - mondtam.

Visszamentünk a kórházba, miközben meséltem neki, hogyan is kaptam meg életem első állását. Nagyon viccesnek találta a történetet. Talán egyszer én is annak fogom.

Miután visszaértünk a többiekhez, várakozóan néztek ránk.

- Ne engem nézzetek, hanem GiKwangot. Igazából egy vámpír vagyok, és kiszívtam az összes vérét. Este fog beindulni a mérgem hatása, szóval Jun sajnállak - néztem rá, mire mindenki nevetni kezdett. 
Hiába volt csak egy gyenge poén, örültem, hogy eltűnt a szomorúság a teremből. 

A fiúk nem tudtak sokáig bent maradni, mert megbeszélésük volt, illetve próbájuk is. Mosolyogva búcsúztam el tőlük, tudva, hogy még a neheze hátra van.
Yoseob menedzsere értetlenül állított be.

- Hát te meg mit keresel itt? - kérdezett köszönés nélkül.

- A barátnőm. Joga van itt lenni, nem? - kérdezett vissza YoSeob.

- Megbeszéltük, hogy vele nem lehet viszonyod. Túlságosan is... népszerűtlen.

Rosszul esett, de csak nyeltem egyet. Felálltam, közelebb léptem hozzá, beismerem, hogy csak a hatás kedvéért.

- Nem mintha érdekelne, de nem sokáig leszek "népszerűtlen" - intettem ujjaimmal. - G-Dragonnál lakok és pár hét múlva a YG táncosai között fognak jegyezni. De tudja mit? Szeretem őt, teljes szívemmel. Akármit csinálhat, de nem tudja megtiltani, hogy vele legyek.

Egy kicsit sem emeltem fel a hangom, sőt, inkább halkabban beszéltem. A menedzser lassan végigmért, majd bólintott. Azt hiszem, végre elfogadott méltó ellenfélnek.

- Erről még beszélek az igazgatóval - felelte, majd sarkon fordult és távozott.

- Vajon nem akart mondani valami fontosat? - fordultam vissza YoSeob felé, de ő nevetni kezdett.

- Csak egy kicsit ijesztettél rá. Van egy olyan érzésem, hogy soha nem leszel a kedvence.

- Talán mert nem is az ő kedvence akarok lenni - ültem le az ágyára, és közelebb hajoltam hozzá. Megcsókoltam, és ismét szinte szárnyaltam a boldogságtól.

Végre minden rendben.

Legalábbis ezt hittem. A vihar előtti nagy csendben elhittem, hogy minden tökéletes, és úgy is fog maradni. Naivan hittem abban, hogy a szerelmünk most már tényleg minden próbát ki fog állni.

Bár azt hittem, már felnőttem, be kell ismernem, hogy akkor még közel sem voltam érett. Egy gyerek voltam, akit elragadtak az álmai. 

Read More

A Fairy Story 26. rész (YoSeob)

Reggelre teljesen elfelejtettem a telefonhívást. Nem is néztem meg a telefonomat, csak lementem a konyhába reggelizni Rinnel. Pont úgy, ahogy voltam, a kis pizsamámban, mamuszommal, és köntösömben. De minek is öltöztem volna fel? Egy átlagos vasárnap reggel volt. 

Hogy ne gondoljak Yoseobra, a YG ajánlatán gondolkoztam el. Biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni anyut, ő pedig majd segít apu megpuhításában. Alig vártam, hogy bejelentsem a távozásom a mostani táncos csapatomban. Vajon mit fognak szólni, ha kiderül, hogy az egyik legnagyobb vállalathoz vettek fel?

Abban a pillanatban az volt a legnagyobb problémám.

Kiöntöttem a tejet a gabonapehelyre, és nekifogtam a reggelimnek. Utána, mint mindig, most is elmosogattam. Rinnel már épp indultunk volna fel, amikor Móni jött le nyúzott arccal. A tegnap este viselte volna meg ennyire?

- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva.

- Nektek is - nézett rám kicsit furcsállóan.

- Minden rendben? - kérdeztem végül. 

- Tina, be akarsz velem jönni a kórházba? - kérdezte suttogva Móni.

- Tessék? - kérdeztem riadtan. - Mégis miért kellene bemenni?

- Ja, hogy te nem tudtad? - nézett rám meglepve.

- Mégis mit?

- Azt hittem, Dongwoon téged is hívott... - motyogott.

- Kérlek, ne csináld ezt. Mond el, hogy mi történt - néztem rá komolyan.

- YoSeob kórházba került. De az egész történetet majd ő elmondja. Persze, csak ha jönni akarsz - felelte.

Micsoda?

Ezt nem értettem. Az addig meg van, hogy létezik olyan létesítmény, hogy kórház, és az is, hogy van olyan személy, hogy YoSeob. De a kettő együtt?

Felugrottam, gondolkodás nélkül magamra kaptam a kabátomat. Nem érdekelt, hogy hogy néztem ki, azonnal látni akartam.

- Induljunk - mondtam komolyan.

Móni nem válaszolt, csak bólintott. Lesiettünk a lépcsőn, és rohantunk a kocsihoz. Legalábbis én rohantam, ő pedig próbálta velem tartani a tempót. Jiyong már a kocsiban várt minket.

Nem szólalt meg senki, csak Jiyong vezetett őrült tempóban. De nekem még ez is lassú volt. Mégis mit keres az az őrült a kórházban? Valami baja van?

Esetleg megsérült?

Nem akartam ilyenekre gondolni, de semmi más nem jutott eszembe. Tegnap este még minden rendben volt vele, hiszen láttam, beszéltem vele. 

Nem akartam beismerni, de a szívem heves dobogásának egyetlen oka volt - a színtiszta aggodalom, amiért a szerelmemmel történt valami. Mikor már épp úgy éreztem, hogy túl tudok rajta lépni...

Bár, ha őszinte akarok lenni, mindig is tudtam, hogy nem fogom tudni ilyen könnyedén elfelejteni. Yoseob olyan volt számomra, mint egy káros szenvedély - csak akkor tudtam volna leszokni róla, ha valami teljesen másba kezdtem volna bele. De túl friss volt még, túl gyönyörű. Ilyen bámulatosan elképesztő dolog nagyon ritkán történik az emberrel, ésszerű, hogy ragaszkodtam hozzá tudat alatt.

Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni, csak akkor vettem észre, amikor Móni hátranyújtott nekem egy zsepkendőt. Megpróbáltam rámosolyogni köszönetképp, de csak egy vicsorra futotta. Rögtön letöröltem az arcomról, nehogy megijedjen.

Jiyong hirtelen fékezett le a kórház főbejárata előtt. Nekem elég volt, azonnal kiugrottam és rohanni kezdtem. Móni még utánam kiáltotta a kórterem számát, mert belátta, hogy most nem tudja velem felvenni a versenyt. A kórházi folyosók szinte egymás után repültek el, ahogy futottam. Minden egyes léptem mintha földrengéseket szított volna, pedig csak egy mamusz volt rajtam. Néhány ápoló utánam szólt, de a fülemben dobolt a szívem, képtelen lettem volna akár csak lassítani is. 

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértem azt a kórtermet. Amint kiszúrtam a számot a folyosón, még inkább megszaporáztam a lépteimet. Egy biztonsági őr feltartott az ajtóban, de amint elém tárult a látvány, nem is tudtam volna mozdulni. Az őr valamit duruzsolt a fülembe, de abban a végtelen pillanatban, míg összenéztünk, semmi sem érdekelt. 

Úgy éreztem, hogy soha ekkorát még nem hibáztam. Összetörten feküdt, számos zúzódást láttam rajta, a bal keze be is volt gipszelve. 
Úgy éreztem, hogy soha ekkorát még nem hibáztam. Ott kellett volna lennem mellette, nem pedig egy nem kívánatos vendégként hagyni, hogy a biztonsági ember kifelé toljon.
Várjunk meg egy pillanatra. Ez az ember tényleg elkezdett engem tolni?
- Elnézést, mit csinál maga?! - vontam kérdőre azonnal.
- Nem válaszol a kérdésekre, de amúgy sincs rajta a listán. Távozzon - felelte. Hallottam a hangján, hogy nem először mondja el aznap ezeket a szavakat.
- Az exbarátnője vagyok. - Fájtak a szavak, de nem volt mit tenni. Mindig az igazság fáj a legjobban. - Engedjen el.
A hangomból kihallott keserűség miatt azt tette, amire kértem. Félreállt az útból, amin nem volt időm meglepődni, mert azonnal kihasználtam a lehetőséget és beljebb léptem. 

- Mit keresel itt? - kérdezte halkan Yoseob.

- Én... nem tudom.
A könnyek ismét kibuggyantak a szememből, megállíthatatlanul törtek utat maguknak. Képtelen voltam tovább tartani magam, a földre estem. Azt hittem, erősebb lettem.

Fájt, hogy ott látom. Az én szemeimben ő mindig is töretlen, és egészséges volt. Most pedig… olyan nyúzottnak tűnt.

Tanácstalanul emeltem fel a fejemet és néztem rá ismét. 

- Kelj fel, a végén még megfázol. Itt nincs padló fűtés - mondta halvány mosollyal.
Hogy tud ilyenkor mosolyogni?

Megembereltem magam, majd úgy tettem, ahogy mondta. Lassú léptekkel közelítettem felé, csak az ágy közvetlen közelében álltam meg. 

- Mi történt? - kérdeztem.

A tekintetemet ismét végigfuttattam rajta. Be volt takarva egy takaróval, ami felett a bal keze egy gipszben feküdt. A másikon pedig a zöld-lila zúzódások még rosszabbnak látszódtak így közelről.

- Eszembe jutott, amikor te néztél ki így. Én is pont így néztem rád - mondta elmerengve. Szándékosan nem válaszol a kérdésemre?

- Tényleg van valami hasonlóság a két helyzet között. De a különbség az, hogy én elmondtam neked, hogy mi történt.

- Meg az, hogy akkor együtt voltunk. Nem számított hol voltunk, megfoghattam a kezedet, átölelhettelek... megcsókolhattalak.
Összeszorult a szívem, ahogy rájöttem, hogy a szakításunk még mindig jobban fáj neki, mint az összes sérülése együttvéve.
De megértettem miért. Ha Yoseob nem lett volna, én sem épültem volna fel olyan gyorsan. A fizikai sérülések könnyen gyógyulnak a lelki sebekhez képest. Ő volt az én gyógyszerem, ugyanúgy, ahogy én az övé. 

- Nem tudtam volna a barátod maradni - ismertem be. - Még azon kevés alkalmakkor is felborítottál mindent, mikor találkoztunk. Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha minden nap láttalak volna.

- Szóval még te is szeretsz engem. - Ez nem volt kérdés. Ő is pont ugyanannyira tudta, mint én.

- Nem akarok hazudni: nem tudok másként gondolni rád. De ami elmúlt, elmúlt. 

- Miért szakítottál? Sohyun miatt?

- Így is lehet mondani. De inkább úgy fogalmaznék, hogy nem illek a világodba. Te más vagy, mint én. Te híresség vagy, én pedig csak egy szimpla lány.

- De nekem pont egy ilyen szimpla lányra van szükségem.

Egyszerű szavai a lelkem mélyére hatoltak - a szakításunk óta érzett magány egyre erősödött. Már-már azt hittem, össze fogok roppani.

- Ez nem lehetséges - suttogtam magam elé meredve.

A gipsz nélküli kezét az enyémekre helyezte, ezzel magára vonta a figyelmem. Tekintetét az enyémbe fúrta, még ha akartam se tudtam volna félrenézni. Hiába, menthetetlen vagyok. 

Kis változtatások is voltak rajta, amik most szembetűntek. A haja sötétebb lett, már szinte barnás-vöröses. Az arcán mélyebb komolyság tükröződött, amit tapasztalatból tudok, csak pár embernek mutat meg.

Hisz én mondtam, ő egy híresség, akinek a nap 24 órájában tündökölnie kell a közönség előtt.

- Mi a lehetetlen? - kérdezte.

- Hogy te meg én…

- Ha azt mondod, hogy "mi", sokkal jobban hangzik - mondta vigyorogva.
Igaza van. Én is elmosolyodtam halványan.
Akkor már kristálytisztává vált számomra, hogy elvesztettem ezt a csatát. Akármi is lesz a jövőben, nem akarom ezt a hadjáratot folytatni saját magam ellen.

- Nehéz lesz… - mondtam.

- De megoldjuk! - vágta rá azonnal.
Szélesen elmosolyodtam. Azt hiszem, pont erre a reakcióra számítottam.

Közelebb hajoltam felé, de nem hunytam le a szemeimet. Nem, ahhoz még túl friss minden; még látni akarom. Durcis tekintete miatt elmosolyodtam, hisz tudtam, nem tetszik neki, hogy nem ő irányít. De most ez van, ezt kell szeretnie.

Ahogy ajkaink összeértek, úgy éreztem, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna fel. A magunknak összehordott hazugságok a legmérgezőbbek, észre sem vesszük, hamar az összes energiát kiveszik belőlünk. De a könnyed csókban elengedtem mindent, újra láncok nélkül szárnyalt a szívem.

- Hozok pezsgőt. Ezt meg kell ünnepelnünk! - szólt közbe DongWoon.
Természetesen rögtön elugrottam, és elpirulva lesütöttem a szemeimet.

- Ennél jobb nem is lehetne az időzítésed - nézett rá szúrósan Seobie.

- Tudom. De én már tudtam előre, hogy ez fog történni! Olyanok vagytok, mint a víz és a partja. Elválaszthatatlanok. Mivel a víz part nélkül nem létezik, a part pedig víz nélkül nem is part, csak egy darab föld.

- Újabban már filozofálsz is? - kérdeztem nevetve.

- Sosem vetettem meg a tudomány ezen ágazatát - mondta komolyan, mire kitört belőlem a röhögés.

- Egyébként meg drága filozofikus, miért nem mondtad el, hogy YoSeob itt van? - néztem rá komoran.

- Mert nem tudtam… olyan boldog voltál…

Téves kijelentés. MOST vagyok boldog. Az csak egy átmeneti állapot volt.

- Ja, igazad van, így sokkal jobb volt megtudni - mutattam végig a ruhámon.

- Gyere velem, vegyünk a betegnek egy kávét - indult el kifelé.

Sóvárgóan néztem YoSeobra. Csak most kaptam újra vissza! Nem mehetek el máris mellőle… Ő ezt észrevette, és csak halványan mosolyogva bólintott. Elindultam DongWoon után.

- Hé, nem is szeretem a kávét! - kiáltott utánunk. Én csak nevetve követtem a maknaet, miközben egy mérges ápolónő rohant be YoSeobhoz.

Elsétáltunk az ital automatához, és bedobta a pénzt. Vett magának egy kapucsínót.

- Gikwang azt akarta mondani, hogy össze akar veled jönni - mondta hirtelen.

- Tessék? - néztem rá.

- Azt hiszem, ezt el kellett mondanom. Természetesen tudok arról, hogy elmondott mindent a kávézó buliján. Azért rángattalak el, mert tudtam, hogy te még nem állsz készen arra, hogy visszautasítsd. De most, hogy ezt elmondtam, neked kell elmondanod neki, hogy újra együtt vagytok Yoseobbal - nézett a szemembe.

- Értem - bólintottam.

- Nagyon fontos vagy nekem, szinte a húgomként tekintek rád. De remélem megérted, ha nem szeretném, ha ezután miattad lenne viszály a bandában.

Jól tudtam, miről beszél. Tulajdonképpen GiKwang miatt is szakítottam YoSeobbal. Erről egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni, ahogy arról sem, hogy amikor YG-nek táncoltam, gondolatban ő tanította nekem a mozdulatokat.

Reggel még csak az volt a problémám, hogy nem tudom megmondani a csapatomnak, hogy kilépek. Most pedig újra szembe kell néznem a nagyobb problémákkal, mint megbántani egy nagyon kedves személyt. Igazságtalan az élet. De nem is lehet mindig tökéletes…

Read More

A Fairy Story 25. rész (YoSeob)

- Helló - szólt bele Rin a telefonba, a saját érdekes hangsúlyozásával. 

- Szia. Estére van már valami programod?

- Nincs, miért?

- Van kedved eljönni velem egy partira? 

- Csak és kizárólag akkor, ha az nem egy görög parti. Tavaly a szüleim elrángattak, de soha többé olyat!

- Nem, nem, ez nem az - feleltem nevetne. - Hyuna új számát ünnepelnénk meg a kávézóban. Monica hívott, én meg nem szerettem volna egyedül menni. 

- Amúgy sem lettél volna egyedül. De nagyon szívesen - egyezett bele. A hangján már hallottam, hogy majd' kicsattan az örömtől. - De van egy kis problémám. Mit illik ide felvenni? 

- Jó kérdés... 

- Mit szólnál, ha átjönnél később és egy csajos, világmegváltós beszélgetés előtt kiválasztanánk?

- Nem is tudom. A világot szerintem előtte kellene megváltanunk...

Egyszerre nevettünk fel, pár másodperc kivárás után. 

- Akkor ezt megbeszéltük - jelentette ki.

- Majd akkor ebéd után érkezek - mondtam, majd elköszöntünk egymástól és letettük. 

A délelőttöm folyamán a felhalmozódott rendetlenség alól alig látszó szobám romjait takarítottam. Tudtam, hogy minél előbb fel kellene hívnom anyuékat, hogy megbeszéljem velük a munkavállalásomat, de jobb ötletnek tűnt halogatni. Vasárnap úgysem lesz majd semmi dolguk, és ha esetleg mérgesek lesznek, nem megy el a kedvem az estétől sem. 

Délben rendeltünk pizzát, első alkalommal. Monicának nem volt kedve főzni, Jiyong pedig nem volt valami nagy mester a konyhában. Ismét nagyon jó hangulatban telt el az ebéd, de Jiyongot behívták, így hamar el kellett mennie. 

- Nem gond, ha átmegyek Rinhez, kiválasztani a ruháját? - kérdeztem meg Monicát ebéd után. 

- Dehogy, menj csak nyugodtan - mosolygott rám biztatóan. 

- Te mit fogsz felvenni?

- Valami egyszerűt. Nem komoly rendezvény, de azért nem szakadt nadrágba szoktak felöltözni. 

- Értem. Köszi.

Gyorsan átöleltem, majd felrohantam a szobámba. Egy táskába belepakoltam a legfontosabb dolgaim, majd elindultam Rinék házához.

A választás elég nehéz volt. Rin nem akart túl hivalkodó lenni, de ami megfelelt volna, azt hétköznapinak tartotta. Végül egy fehér felsőt, egy szürke szoknyát választott, kék kézitáskával és fekete szandállal kiegészítve. 

- Eszméletlen vagy - jelentettem ki, miközben csillogó szemekkel néztem rajta végig.

- Azt gondolod? - Költői kérdésnek szánta, közben a tükörben igazgatta a már így is tökéletesen álló ruháját. 

- Pont annyira vagy eszméletlen, mint egy béka. 

Rin továbbra is magát nézte, úgy tűnt, meg sem hallotta, amit mondtam. De pár perc után elkerekedett szemekkel fordult felém.

- Béka? - kérdezte karba tett kezekkel. 

- Csak kíváncsi voltam, hogy a Földön vagy-e még - vontam meg vállaimat. 

- Jelentem parancsnok, igen. És most indulok hozzátok, hogy neked is válasszunk megfelelő szerkót - vigyorgott rám. 

- Jó tudni róla - mosolyogtam vissza. 

Rin szülei engedékenyek voltak, így nem csak eljöhetett velünk, de ott is aludhatott. Az apukája titokban még azt is megígértette velem, hogy nagyon vigyázzak rá. Komolyan bólintottam, ez számomra nem volt kérdéses. 

Az én esetemben már hamarabb készen lettünk, mivel tudtam, mit akarok felvenni. Egy fehér csipkés, combközépig érő ruhát, hozzá egy fehér topánkát. 

Hat óra körül indultunk el, Jiyong sofőrjének a szolgáltatását igénybe véve. Mire odaértünk, már többen is ott voltak. Bent Monica eleinte velünk beszélgetett, majd csatlakozott a munkatársaihoz. Rinnel beálltunk egy sarokba, és miközben az italunkat szürcsölgettük, mindenféléről beszélgettünk. 

- Jó estét, hölgyeim - lépett elénk Dongwoon, majd parádésan meghajolt. Kitartotta a kezét, de mivel Rin teljesen lefagyott, én csúsztattam bele a sajátom. 

- Öröm ismét önt látni, uram - szólaltam meg. Próbáltam komoly maradni, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak. 

Dongwoon adott egy kézcsókot, majd végigmért minket. 

- Szabad két tizenéves lánynak ilyen csinosnak lennie? - kérdezte, miközben fél szemöldökét felvonta. 

Rinre néztem, így pont elkaptam, ahogyan elvörösödött arcát lehajtja. 

- Mások is nagyon csinosak - jelentette ki. Bár félénken viselkedett, a hangját megtalálta, amiért irigyeltem. Nekem nem volt ennyi lélekjelenlétem az első találkozások során. 

- Ahh, ők már öregek - legyintett Dongwoon, mire mind felnevettünk. 

- Kik az öregek? - lépett oda hozzánk még valaki. 

- Hyunseung! - kiáltottam fel, majd megöleltem. 

- Rég találkoztunk, Tina - ölelt át szorosan. 

Eltávolodtam tőle, majd lazán megvontam a vállam. 

- Minden rendben? - kérdeztem érdeklődve. 

- Persze - vigyorodott el. 

- Ő a legjobb barátnőm, Rin - mutattam rá. 

- Örülök, hogy megismerhettelek - hajolt meg mélyen Rin. 

- Én is - hajolt meg kissé zavartan Hyunseung. A szemét alig tudta levenni az igen csinos barátnőmről, amit magamban megmosolyogtam. 

- Tina! - szólított meg Junhyung, mire felé fordultam. Szélesen mosolyogva öleltem meg őt is. 

- Milyen jó erőben vagy - ütöttem játékosan a vállába, miután elengedtük egymást. 

- Mindig ilyen erős voltam - vont vállat. 

- Kondizik - szólt közbe Dongwoon, mire felnevettünk. 

- Csak így tovább - kacsintottam rá kacagva. 

Junnak is bemutattam Rint, és ismét beszélgetni kezdtünk. Egyre többet nevettünk, így sokan csatlakoztak a társalgásunkhoz. Még G.NA-val is sikerült pár szót váltanom, aminek nagyon örültem. 

- Kirohanok friss levegőt szívni - suttogtam Rinnek, mire csak egy megrovó pillantás volt a válasz. 

Bár kabát is volt rajtam, remegni kezdtem a hideg miatt. 

Hát igen, nem kellene ősszel egy miniruhában feszíteni...

A táskámból elővettem a cigis dobozt a gyújtóval együtt, majd rágyújtottam. Az eget néztem, kerestem a csillagokat, de a város fényeitől egy sem látszódott. 

- Nem is tudtam, hogy cigizel - hallottam meg Yoseob hangját nem messze tőlem. 

- Nemrég szoktam vissza - vontam meg a vállam. 

- És a hajad is befestetted. 

- Helyes megállapítás - bólintottam. 

- Hogy megy a suli? - kérdezte csevegve. 

- A történelem nehéz, mivel én nem tanultam eddig a koreai töriről sokat, de a többi tárgy egész jól megy - feleltem.

- Ne is mond. Mindig is utáltam a történelmet. 

- Pedig nem nagy cucc. Van benne logika, csak a jó szemszögből kell nézni. 

- Ezzel most arra célzol, hogy nincs logikám? 

Sokat mondó pillantást vetettem rá, mire lebiggyesztette az ajkait. Egyszerre nevettünk fel, és fordultunk el egymástól. 

Teljesen őrült vagyok, amiért belekezdtem ebbe a beszélgetésbe. Legutóbb annyira érzéketlen voltam, de mintha ezer évvel ezelőtt történt volna. Nagyon jól esett vele csevegni, de nem akartam tovább kettesben maradni vele. Egy hamutálhoz sétáltam, ahol elnyomtam a csikket, majd elindultam be. Kicsit meglepett, mikor mellém lépett, és beérve is végig mellettem maradt. A társaságunk továbbra is jó hangulatban csevegett, amibe nem volt nehéz bekapcsolódni. 

Hyuna kapott végül egy nagy tortát, miközben felvágta azt, a saját dala szólt a háttérben. Mindenkinek jutott egy szelet, miközben ettünk, Rinnel ismét félrevonultunk.

- Mi történt kint? - kérdezte halkan.

- Csak kérdezte, mi van velem - feleltem, meg sem kérdezve, kire gondol.

- Ennyi?

Válaszként csak bólintottam, mire ő enyhén elmosolyodott.

- Miért érzem azt, hogy még nincs vége?

- Rin, hagyd abba - szóltam rá kicsit morcosan. - De inkább te beszélj. Mi történt, míg nem voltam itt?

- Semmiről nem maradtál le. Csak beszélgettünk, ugyanúgy, miután visszajöttetek.

- Hyunseung jól megnézett magának - vigyorogtam rá.

- Tina, hagyd abba - szólt rám ugyanolyan hangon, ahogyan én az előbb.

Felnevettem, majd átöleltem.

- Úgy szeretlek - jelentettem ki boldogan.

- Lányok, zavarok? - kérdezte Dongwoon kissé zavartan.

- Dehogy! - vágtuk rá egyszerre, majd ismét felnevettünk.

- De nem lesznek féltékenyek a srácok? Folyton velünk lógsz...

- Kit érdekelnek azok a tagok?

- Tinának igaza van... mi csak ismeretlenek vagyunk itt.

- Először is, Tina nem ismeretlen. Nagyon jó barátom. És aki az ő barátja, az enyém is - mosolygott szélesen a barátnőmre, mire az elpirulás, szemlesütés kettőst kapta meg. - Egyébként is, velük vagyok egész nap, veletek meg keveset lehetek.

- Dongwoon... te egy kincs vagy - mondtam, miközben a vállára raktam a kezem.

- Tudom jól.

- A plafon maradjon azért - kacsintottam rá.

Woonie durcás arcot vágva fordult el tőlem.

- Ez nem volt szép tőled.

- De igaz volt. Ugye Rin?

- Én semleges vagyok, nem állok senki pártjára.

- Mit csinálsz holnap? - kérdezte hirtelen az énekes.

- Nem tudom.

- Van kedved eljönni velem?

- Hát... hová?

- Mondjuk moziba és utána elmehetnénk enni valamit - vigyorgott Dongwoon.

A háttérbe húzódtam, miközben nem tudtam megállni, hogy ne vonjak párhuzamot. Yoseobbal ugyanezt csináltuk az első randinkon...

Megráztam a fejemet, kiűztem minden rossz gondolatot. Junhyung odajött hozzám, miközben valami kis apróságról beszélgettünk végig a két barátomat figyeltem. Úgy tűnt, már letisztázták a randi körülményeit, valami másról beszélhettek. Rin szégyenlős mosolya mögött igazi boldogság bujkált, aminek nem tudtam őszintén örülni. Akármelyik fiúval történt volna meg, nem lenne bennem rossz érzés, de féltettem, hogy ugyanabba a helyzetbe kerül, mint én. 

Akkor döntöttem el, hogy nem fogom hagyni, hogy bármi is beárnyékolja Rin boldogságát. Senki nem nézhet rá rossz szemmel, ha valaki mégis megteszi... nos, nem vállalok felelősséget a tetteimért ez esetben. 

Pár órát még maradtunk, majd Móni jött hozzánk. Neki másnap délutános műszakja volt, megértem, hogy valamennyit szeretett volna aludni előtte. 

Taxit hívtunk, az vitt haza minket. Előbb Rin zuhanyzott le, majd én. Sokáig fent maradtunk, természetesen csak Dongwoonról beszéltünk. Boldogan vettem észre, hogy Rin egyáltalán nem rajongóként áll hozzá a randijukhoz, teljesen normálisan kezeli az énekest. Persze bevallotta, hogy földöntúli boldogságot érzett eleinte, de mikor kettesben maradtak, megtetszett neki a fiú személyisége. 

Hajnali egy felé csörgött a telefonom. Épp a jövőről beszélgettünk, élvezettel hallgattam Rin képzelgéseit. 

- Vedd fel - szólt a rezgő masinára ránézve. 

- Nem - ráztam meg a fejem, közben kinyomtam a hívást, meg sem nézve, ki keresett. 

Rin noszogatott egy kicsit, hogy hívjam vissza, de nem volt nehéz visszaterelni az eredeti témánkhoz. 

Boldogan feküdtem le. Még ha nem is voltam teljesen sikeres aznap, büszke voltam magamra. Talán még egy kis erőfeszítés, és végre sikerül elfelejteni Yoseobot végleg...

Persze akkor még nem tudtam, mi fog következni. Nem figyeltem a lenémított telefonomra, ami csak egyszer csörgött azután. Nem gondoltam arra, hogy valami fontos dolog történt. Azt hittem, hogy éjszaka mindenki más is nyugovóra tért, mint mi. Épségben. 

Read More

A Fairy Story 24. rész (YoSeob)

  

- Nyomás vissza melózni! - szólt végül Jiyong.

- Már megyek is.

- Tizennegyedik emelet - monda, mielőtt kimentem volna. Csak bólintottam, és indultam vissza. Mikor megtaláltam az irodát, elindítottam a zenelejátszót, majd újra nekikezdtem a munkának. 

Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy a délután elrepült. Hat óra felé jött be ismét Jiyong.

- Még két órát kibírsz? - kérdezte csintalan mosollyal az arcán.

- Aha - feleltem nevetve. Ő leült egy másik asztalhoz, és szintén valami papírmunkát csinált, én pedig dolgoztam tovább. Nyolckor álltunk fel, és indultunk haza. Már a házban voltunk, de nem úgy tűnt, mintha ő ki szeretne szállni. 

- Nem jössz? - kérdeztem.

- Ma elviszem Monicát egy étterembe. Későn jövünk. El ne felejtsd elkérni a házit! - mondta.

- Oké - válaszoltam, és kiszálltam az autóból. Amint kinyitottam az ajtót, a kutyusom rögtön megtámadott.

- Mia, csak szépen - mondtam nevetgélve. 

Jiyong imádja, Monica viszont… ő is szereti, de az nem tetszett neki, hogy kérdés nélkül hazahoztam egy új lakót.

A takarítónő viszont egyenesen utálja. Mivel nem szobatiszta még (de most komolyan, melyik kutya nem piszkít be alig két hónaposan?), és folyton ő takarít utána.

A cuccomat leraktam a szobámban, ráadtam a hámot, meg a pórázt, és indultunk is sétálni.

Miának hála az egész környéket megismertem. Mindenfelé jártunk, és már vaksötétben is hazatalálnék.

- Min, várj meg! - hallottam magam mögül a hangot. Rögtön megfordultam, és felismertem a felém rohanó Dongwoont.

- Szia - köszöntem neki, mikor odaért.

- Épp mentem volna hozzád, de mondta a takarítónő, hogy most mentél el kutyát sétáltatni. Hozzászokott már az új környezethez? - kérdezte mosolyogva.

- Szerintem imád itt lakni. Legalábbis én azt látom rajta, hogy nagyon boldog.

- Kicsi Mia, jobban el leszel kényeztetve, mint egy hercegnő - simogatta meg a fejét.

Dongwoon Mia keresztapukája lett, legalábbis valami olyasmi. Több név között vaciláltam, ő segített kiválasztani.

- Egyébként minden rendben? - kezdett el csevegni, amikor elindultunk.

- Aha. De el sem hiszed, mit csináltam ma - kezdtem bele nevetve. Elmeséltem neki az egész napomat. Mire a végére értem, már megtettünk egy hatalmas kört, és a ház előtt találtuk magunkat.

- Ez nem semmi! Bekerültél a YG táncosai közé. Gratulálok! - ölelt meg.

- Köszönöm - viszonoztam az ölelését.

- Jó volt veled találkozni, de mivel épp csak be akartam ugrani, már indulok is - mondta zavartan.

- Veled minden okés? - kérdeztem.

- Igen, persze - felelte kissé zavartan. - Majd még beszélünk, szia. 

Sietős léptekkel indult el, mire csak értetlenül néztem utána.

Visszamentem a lakásba, leszereltem Miát, és a konyhában kötöttem ki. Ideje lenne már vacsorázni.

Miközben magamnak főzőcskéztem, hirtelen egy ajtócsapódást hallottam.

- Nem akarom hallani! - mondta idegesen Monica. 

- Kérlek, ne haragudj. De szükségem volt rá! - szólalt meg Jiyong is. 

Alig akartam elhinni, hogy veszekednek. Eddig minden a legnagyobb rendben volt közöttük. 

- Mást nem találtál? Az iskola mindennél fontosabb!

Így már mindent értek. Rólam volt szó.

Jiyong nagyon segítőkész volt, ha az iskoláról volt szó, de Monica véresen komolyan vette.

A hangjaik lassan elhaltak, gyanítom, felmentem a szobájukba, hogy ott folytassák.

Valószínűleg ezért vitte el vacsorázni. Jiyong nem igazolhatja a napomat, mert míg itt vagyok, Monicáé a teljes felügyeleti jog, míg nagykorú nem leszek az itteni törvények szerint is. Jiyong már kiismerte, így szerette volna megpuhítani.

Be kell vallani, nem buta ember. 

Miután végeztem a vacsival, elmosogattam, és én is felmentem a szobámba.

Mia szokásosan felugrott az ágyamra, és mellettem fészkelte be magát a takaróm alá.

Mellette olyan könnyű tisztán gondolkozni, főleg, miközben simogatom. Eddig, azt gondoltam, hogy semmire sincs időm, de mióta megérkezett, mindig úgy tudtam intézni a dolgaimat, hogy vele tudjak foglalkozni.

A telefonom csörgött, de már nem vettem fel. Biztos tud holnapig is várni a hívó, legalábbis nem hiszem, hogy olyan fontos lenne.

Lehuhanyoztam, elvégeztem az esti teendőimet, majd lefeküdtem. Úgy éreztem, mintha ezer év telt volna el azóta, hogy reggel felkeltem. 

Másnap sokáig lustálkodtam az ágyamban. Élveztem az őszi reggel illatát, a már erőtlen napsütést. Mikor megéheztem, lementem a konyhába, hogy készítsek valamit. Meleg ételhez volt kedvem, így egy omletthez kezdtem hozzá. Már a végső simításoknál jártam, mikor Monica is lejött. 

- Kérsz omlettet? - kérdeztem vidáman. 

- Nem. Beszélnünk kell - mondta komolyan. 

Magamnak kiszedtem egy tányérra az ételt, majd helyet foglaltam vele szemben. Összekulcsoltam az ujjaimat, várakozva pillantottam rá. 

- Talán azt még el tudom fogadni, hogy tegnap nem voltál iskolában, de nem dolgozhatsz. A tánc nagyon kimerítő, ezek már nem egy órás edzések lesznek. Mi lesz, ha nem lesz időd aludni az iskola előtt? Ha emiatt fognak leromlani a jegyeid? Biztosan később is felvételizhetsz hozzájuk, de ez most még nem neked való. 

- Tudom, mire gondolsz - bólintottam. 

- Tényleg? - kérdezett vissza meglepetten. 

- Természetesen. Még nem írtam alá semmilyen szerződést, később fogják megmondani nekem az időpontokat. Nekem is fontos, hogy jó tanuló legyek. 

- És?

- Arra gondoltam, hogy egy hónap próbaidőt kérek. Ha nem bírom, akkor kilépek.

- Jó ötlet, de egy hónap kevés idő. Akkor még imádni fogod, meg sem fordul a fejedben, hogy nem helyes. 

- Miért, később megutálom majd?

Monica szeme felvillant, komoran nézett rám. 

- Nem erről van szó. Nem hiszem, hogy valaha is megunnád a táncolást, csak ha megszokod, akkor már nem lesz mindig ott az a hatalmas kedv. 

- Számtalan diák dolgozik a suli mellett.

- És én nem szeretném, hogy te is közöttük legyél. Mindened megvan. 

- Nem a pénzért szeretném csinálni. 

- Akkor miért nem elég a mostani csapatod?

Lesütöttem a tekintetem, az ajkamba haraptam. 

- Később is alakíthatos a karriered - szólalt meg lágyan. 

- Félreértessz. Ők nem szeretnek engem. A szülinapomon azt hittem ez megváltozott, de nem. Ha nem szeretném annyira a táncot, akkor...

- Miért nem szóltál? Kerestünk volna másik csapatot! - vágott közbe azonnal. 

Monica tényleg csak az én javamat szerette volna. 

- Figyelj, én csak annyit kérek, hogy ne írd le most rögtön. Először nézzük meg a beosztást, és ha akkor is azt mondod, hogy nem, akkor tiszteletben tartom. 

Jól megfontolta a választ, eltelt több perc is, mire megszólalt. 

- Rendben. De mindenképp beszéld meg a szüleiddel is a döntésed - kötötte az orromra. 

- Köszönöm - néztem rá hálásan. 

- Ne köszönj semmit, még nem mentem bele - sóhajtott nagyot. 

Felállt, hogy készítsen magának egy szendvicset. 

- Egyébként este megünnepeljük a kávézóban Hyuna új dalát. Van kedved jönni? - kérdezte, már sokkal nyugodtabb hangon. 

- Nem is tudom - húztam el a szám. - Jöhet Rin is? 

- Igen, őt még be tudom vinni. Persze, csak ha normálisan viselkedtek - nézett rám egy pillanatra szúrósan. 

Igen, hajlamosak vagyunk arra, hogy vihorászva kinevetünk mindenkit. De nem hiszem, hogy ez a CUBE-ban is előfordulna. 

- Jó kislányok leszünk, ígérem - eneltem fel védekezve a kezeim, mire elmosolyodott. 

- Akkor ezt megbeszéltük - bólintott. 

Én elkezdtem enni, majd nem sokkal később ő is csatlakozott hozzám. 

- Kérdezhetek valamit? - néztem rá félénken.

- Persze - mosolyodott el. 

- Te és Jiyong... minden oké? Nem szeretném, ha miattam...

- Nem te vagy a hibás - vágott a szavamba ismét. - Pedig azt hittem, ő is felnőtt már. 

- Segítségre volt szüksége. 

- Nem arra gondolok. Hanem hogy elfogadta a munka ajánlatot. 

- Nem fogadta el. Ő csak közvetítő közöttem és a cég között. 

- Sok mindennek hívtak már, de közvetítőnek még soha - jött be az említett. 

Lágyan végigsimított Monica hátán, mire nyugalom öntött el. Szélesen vigyorogva néztem rá. 

- Akkor nem ismered eléggé Taeyang rajongóit - kacsintottam rá. 

Eleinte ő is csak mosolygott, majd megütközve bámult rám. 

- Hogy mi? - kérdezett vissza, mire mi Monicával felnevettünk. Megvontam a vállam, majd felálltam, és a mosogató elé álltam. 

- Miért pont Taeyang rajongói?

- Ó, biztos a többiek rajongói között is akad, aki a leendő közvetítőjének hisz, de nekem egy Taeyang-fan mondta legutóbb. 

- Én, mint közvetítő? Gyertyát ne tartsak nekik? - kérdezte felháborodva. 

- Ami azt illeti, a fantáziájában többet is tartottál - kacsintottam rá. 

- Imádok minden V.I.P-et, imádok minden V.I.P-et, imádok minden V.I.P-et - mondogatta magának. - Hihetetlen, milyen nagy a tini lányok fantáziája. 

- Téged sem kell félteni - jelentette ki Monica kacagva. 

- Senki sem panaszkodhat a házban - vágott vissza azonnal. 

- Ezzel vitatkoznék - szólaltam meg, mire mindketten kétesen néztek rám. - Nem magamra gondoltam, hanem a takarító nőre - tettem hozzá gyorsan. 

- Ahjumma korában már nem meglepő - vont vállat Jiyong. 

- Te nem jöhetsz este, igaz? - kérdeztem kicsit elkenődve. Nagyon klassz lenne, ha Jiyong is ott lehetne velünk. 

- Vannak ott barátaim, de nem hiszem, hogy illene odamennem. Mi sem hívunk meg másokat, ha valaki sikerét ünnepeljük. Az olyan... belsőséges. 

- Nálunk nem igazán. Az összes ott dolgozó eljöhet, és egy embert vihetnek magukkal. Persze nem sokan jönnek el közülük, mert a legtöbben családosok és mégiscsak szombat este - mesélt Monica. 

- Inkább megvárlak titeket itthon. 

Csak egy szokásos reggel volt, mikor mindhárman beszélgettünk és nevettünk, de ahogy Jiyong kimondta, hogy "itthon", bennem megváltozott valami. Már többször is kimondtam én is, de azoknak nem volt érzelmi töltete. 

A magyarországi lakásunkra még tisztán emlékeztem, de az otthon szóról már ez a ház jutott eszembe. Magamban szinte mindig rezidenciának hívtam, de ez a rezidencia, és a benne élő emberek mindegyike menthetetlenül hozzánőtt a szívemhez. 

Read More