A Fairy Story 18. rész (YoSeob)

Összezárta ajkait, nem szólalt meg. Inkább kutató tekintetével bejárta az arcom minden egyes szegletét.

Úgy néztük egymást, mint két régi ismerős, amikor újra ismerkednek a másikkal. Alig hittünk a szemünknek, ezért egyre csak bámultam Yoseobot.

- Boldog születésnapot - suttogta végül. 

- Köszönöm. És azt is, hogy eljöttél - feleltem.

- Bevallom, eleinte gondolkoztam, hogy eljöjjek-e. Ezért is érkeztem ilyen későn - vakarta meg a tarkóját nevetve.
Furcsa érzés volt, hogy ismét beszélgetünk. Alig másfél hétig voltunk együtt, de akkor annyit találkoztunk és beszélgettünk, hogy a nélküle eltelt időben üresnek éreztem magam.
Bár csak idegesen kacagott fel, a szívem mégis összeszorult. A mellkasom szúrni kezdett, amint arra gondoltam, amit ki kell mondanom. 

- Csak kedves ismerősök vagyunk. Érthető, hogy fel akartál köszönteni.
Könnyebben jöttek a szavak a számra, mint az feltételeztem volna. A szavaimat követő másodpercben ugyanaz a fájdalom villant fel mindkettőnk tekintetében, de már megtanultuk kezelni. Értelmetlen lett volna azt mondani, hogy barátok vagyunk, mert az egyikünknek sem sikerült volna. Talán épp azért, mert viszonylag kevés időt töltöttünk együtt - így még mind a kettőnkben éltek a remények, amiket nem olyan egyszerű félredobni. 

- Igazad van - felelte keserédes mosollyal. 

Kicsit elszomorodtam, mert nem tehetek fel neki olyan kérdéseket, hogy "Milyen a munka?" és "Hogy érzed magad?". Hiába válaszolt volna, csak két lépést tettünk volna meg vele hátra, pedig előre szeretnénk menni. Én legalábbis. 

Elszakítottam róla a tekintetem, és az ajtómra néztem.

- Mennem kellene? - kérdezte. Halványan elmosolyodtam, mivel ismét a gondolataimban olvasott.

- Talán - feleltem. 

- De előtte még szeretnék adni valamit. - mondta, miközben felállt. 
Képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek fel rá. Tudtam, mit szeretne, már könnyedén olvastam a mozdulataimban, a hangja is árulkodó volt. A kísértés is túlságosan nagy volt...
Gyenge vagyok, gondoltam magamban. De akármennyire is tiltakozok, szeretném az érzelmeit érezni megint...

Ahol a kezét lerakta mellém, besüppedt az ágy. Kidolgozott izmain legeltettem a szemem, miközben egyre fentebb kúszott a tekintetem. Bár nem az arcát néztem, láttam a mellkasán, hogy elkezdett felém hajolni. Ismét kudarcot vallottam, amikor belenéztem a szemébe. 

Barna szemei követelték a teljes figyelmemet. Szavak nélkül azt üzente, hogy mennyire hiányzok neki, ami egyfajta jólesést váltott ki belőlem. Bár én harcoltam az álmomért, most ő akarta megtartani azt. 

Nagyon lassan hajolt felém, milliméterről milliméterre megfontolta mindegyik mozdulatát. Alig egy levegővételnyi távolság volt közöttünk, amikor még megőrizve a hidegvéremet arra gondoltam, hogy el kellene húzódnom. 

- Kérlek, ne. Legalább most ne - suttogta az ajkaimba. Láthatta a tekintetemen a tiltakozás apró csíráit, de nem vette figyelembe. 
Ahogy az ajkai finoman érintették az enyémeket, az érzelmeim felrobbantak. Mintha egy megállíthatatlan futótűz söpört volna végig a testemen, mégis olyan lágyan csókoltuk egymást, mintha most kezdenénk újra. De ez az utolsó, nincs olyan, hogy "legközelebb". Nem tudjuk visszapörgetni az időt, és bármennyire is nehéz beismerni, de egy korszak véget ért mindkettőnk életében.
Az ölemben összekulcsoltam az ujjaimat, nehogy megérintsem. Nehéz volt megállni, hiszen a testem minden porcikája többet akart egy egyszerű csóknál. 

Olyan régen volt már… mintha ezer év telt volna el azóta, hogy utoljára láttam. Ajkaink érzéki táncot jártak, ami temérdek vágyat tartalmazott. Az érem másik oldalán pedig a fájdalom és a szomorúság bújt meg. Ha kérdeztem volna, biztosan elmondja, hogy ugyanazt érzi még mindig, mint én. 

Én húzódtam el hamarabb. Oldalra néztem, hogy elrejtsem könnyes tekintetem. 

- Jó éjt, kedvesem - suttogta.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha visszautaztunk volna oda, amikor még ketten egyet alkottunk. Kezével végigsimított az arcomon, pont úgy, mint régen. Én akkor ragyogóan reményteli tekintettel válaszoltam, marasztaltam. 
Most viszont nem voltam képes ránézni. Féltem, hogy a fájdalom képes lenne összeroppantani az egész lelkem.
Olyan hirtelen távozott, ahogyan megjelent. Csak az ajtó halk bezáródásakor tudtam kifújni az addig bent tartott levegőt. Felhúztam a térdeimet, egy újabb sóhaj hagyta el a számat az üres szobában.
Az önutálat egy teljesen új szintjére léptem azzal, hogy élveztem a csókot. Bár tudom, hogy nem lehet valakit azonnal elfelejteni, de több mint két hónapom volt rá... És semmit nem értem el. Legbelül ismét összeomlottam, a legegyszerűbb dolgokat is megkérdőjeleztem.

Nem tudom, mikor dőltem hátra, és aludtam el. Reggel az óra csörgése keltett fel. Miközben felültem, hogy kikapcsoljam, letöröltem az arcomról a sírás nyomait. Éreztem, hogy a szemeim bedagadtak, a torkom egy kicsit fájt is.
De miért is kapcsoltam be az ébresztőt? - tűnődtem magamban. Ó, megvan! Futni akartam menni.

Otthon mindig vártam a születésnapomat, mert reménykedtem benne, hogy ha aznap felkelek, bölcsebb is leszek. Akkoriban tényleg foglalkoztattak az ilyen dolgok, de az ember hamar megváltozik, ha egy teljesen új környezetbe kerül.
Fáradtnak éreztem még magam, így visszafeküdtem. Magamra húztam a takarót, kényelmesen elhelyezkedtem és lehunytam a szemeimet.
A néma csendben csak a halk szuszogásomat hallottam, és Yoseob jutott eszembe, amikor belopózott a szobámba és velem szemben aludt.
Élesen szívtam be a levegőt, miközben a másik oldalamra fordultam, száműztem a gondolatokat a fejemből.

A telefonom csörgése ébresztett fel. Ki lehet az, aki ilyenkor keres?
Amikor ránéztem az órára, konstatáltam magamban, hogy nem is olyan őrült, mivel délelőtt negyed tizenegy volt. Nem nyitottam ki a szemem, úgy keresgéltem az éjjeli szekrényen a telefont. Amint magam elé emeltem, és megláttam ki hív, az összes álom kiszökött a szememből. 
- Anyu! - szóltam bele vidáman.
- Szia édesem - felelte kedvesen. - Boldog születésnapot! - kiáltott az egész család a telefonba.
- Köszönöm - mondtam meghatottan. Jól esett, hogy mindannyian ott vannak.

- Megérkezett már az ajándékod? - kérdezte anyu. 

- Még nem. - Megráztam a fejem, magam sem tudom miért. 

Apuval, a bátyámmal és a húgommal is beszéltem egy kicsit, a végére hagytam anyut. Ideje lesz elmesélnem neki mindent...

- Anyu, kimegyünk cigizni? - kezdtem bele a szokásos mondatba. Amikor valami fontosról beszéltünk, mindig az erkélyre mentünk ki. Hogy a társalgásunk hosszú volt, vagy rövid, az a témától függött. 

- Te nem leszoktál csillagom? - kérdezett vissza azonnal. Kicsit meglepődött, de hallottam, hogy feláll és kinyitja az erkélyajtót. 

- De. Most viszont visszaszoktam. 

- Nem hiszem, de legyen. Mond, történt valami?

- Megismertem egy fiút. 

- Igen. 

- Tudod, volt az a koreai énekes, akiről otthon mindig beszéltem nektek. 

- Igen. 

- Nos, őt ismertem meg. 

Pár pillanatig nem válaszolt. Ismertem már annyira, hogy tudjam, most fontolja meg, mit is mondjon pontosan. 

- Végül is, ez várható volt. 

- Hogy tessék?

- Tudod, miben hiszek. Több, mint két éven keresztül minden egyes nap csak róla beszéltél, még akkor is, amikor együtt voltál valakivel. Nem meglepő, hogy bevonzottad magadnak. 

Anyu nem volt megkeresztelve, de nem is volt pogány. Ő a feng-shuiban hitt, a vonzás törvényében és a teremtő asszociációjában. Az ezoterikus dolgok iránti érdeklődésem is miatta alakult ki. 

- Mindegy - szólaltam meg, miután belegondoltam abba, hogy hány olyan lány van még a világon, akinek a napjuk csak Yoseobról szól. - Még azon a héten, amikor kijöttem, akkor kezdtünk el randizni. 

- Jó ízlése van annak a fiúnak. 

- Anya!

- Én már nem fogok változni, ezt tudhatnád - nevetett fel, mire én csak elmosolyodtam. - De folytasd. 

- Nagyon jól éreztem magam vele, minden tökéletes volt. - Miközben beszéltem, kisétáltam az erkélyre, leültem a szokásos helyemre és meggyújtottam egy cigit. 

- De? - vágott közbe. 

- Szakítottam vele, és még nem vagyok túl rajta. 

- Mikor és miért szakítottatok?

- Két és fél hónapja, és azért, mert teljesen más világ vagyunk. 

- Ez azt jelenti, hogy nem szeretett téged?

- Igazából azt hiszem, mindketten szerettük a másikat. De ő akkor is idősebb nálam és egy sztár. 

- Mégis mennyivel idősebb?

- Hat évvel. 

- Az nem olyan sok. Te érett lány vagy, biztosan megértettétek egymást. 

Nagyot sóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna. 

- De vannak helyzetek, amikor már nem számít, mennyire értjük meg egymást. Hiába képes olvasni a gondolataimban, hiába szeretnék mindig vele lenni... Kialakulhat két ember között erős vonzás, de az életünket nem változtathatjuk meg a másikért. Annyira különböző helyekről jövünk, hogy csak a másik akadályoztatásával tudnánk együtt maradni. Ennyit nem ér meg egy kapcsolat sem... Nem adhat fel értem semmit sem. 

Anyu némán várta, hogy folytassam, de képtelen voltam. Az égre néztem fel, beleszívtam a cigibe. 

- Amikor megkérted, hogy kimehess Mónihoz, azt hittem, csak ártanál magadnak. Bevallom, azért engedtem meg, mert tudtam, hogy még fiatal vagy egy ilyen élethez, hogy elszakadj tőlünk, és reménykedtem, hogy majd azzal fogsz felhívni, hogy mikor jöhetsz haza. Annak ellenére, hogy üresebbnek tűnik a ház nélküled, hogy nincs itt az én kicsi lányom mindig, aki rettenetesen hiányzik, most már tudom, hogy a lehető legjobb döntés volt beleegyezni abba, hogy kimenj. 

Pár pillanatig csak ízlelgettem magamban, amit mondott, de nem tudtam rájönni, miért pont most mondja mindezt. 

- Mire gondolsz? - tettem fel neki a kérdést. 

- Tudod egész sokat beszélek Mónival is. Apróságokat mond el rólad, de látom belőlük, hogy már nem vagyok olyan kelekótya, mint régen. Több dologra is tudsz koncentrálni, és a nehéz helyzetekben is megállod a helyed. Talpraesett, érett nő lett belőled, és még három hónap sem telt el. 

- Csak neked köszönhetem ezt - suttogtam, miközben könnyek szöktek a szemembe. 

Anyu kemény nő, a dicséreteiért mindig keményen meg kell harcolni. Az pedig, hogy most ilyen őszintén beszél minderről, csak azt bizonyítja, hogy tényleg így gondolja. 

Anyu dicsérete pedig még mindig a legtöbbet jelenti számomra. 

- Én csak a lehetőséget adtam meg neked. A te döntésed volt, hogy élsz-e vele, vagy sem.

- Köszönöm anyu.

- Ne köszönj semmit, csak továbbra is maradj ilyen. Ennél büszkébb nem is lehetnék - éreztem, hogy a vonal másik végén mosolyog. Szerettem volna látni, szerettem volna átölelni. 

Mostanában a honvágy már csak ritkán tört rám, de ha anyuval beszéltem, mindig ezt éreztem. Furcsa dolog, hogy éveken keresztül bármikor beszélhettem vele, most pedig számolnom kell az órákat, mikor hívhatom fel, nehogy felkeltsem vagy megzavarjam valamiben. De ezt még nem is olyan nehéz megszokni, inkább az hiányzik, ami egy élő kommunikáció során jelen van. Nem voltunk ölelkezős típusúak, sokkal inkább az apró mozdulatainkból merítettünk erőt. Egy titkos összenézés, egy kacsintás sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. 

Még beszélgettünk egy ideig, majd leraktuk. Jó érzés volt így elmondani mindent. Nem haragudott, amiért csak most kerítettem sort erre, nagyon megértő és őszinte volt végig. 

Nem akartam visszafeküdni, ezért még egy ideig pakoltam a szobámban, majd délben lementem a konyhába enni. 

Monica a tűzhelynél állt és főzött valamit. Amint meglátott, szélesen elmosolyodott. Jiyonggal szemben foglaltam helyet az asztalnál. Ő fel sem nézett, komoran olvasott egy cikket egy tableten. 

- Jó reggelt, tizennyolc éves unokahúgom - köszönt Monica, majd visszafordult a lábasok felé. 

- Jó reggelt - feleltem, mire Jiyong ijedten kapta fel a fejét. 

- Jó reggelt - mormogta, és ismét olvasni kezdett. Furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ennyire érdekes, de nem szerettem volna megzavarni.

Jiyongnak azonban nem állt szándékában titkolózni előttünk. Nagyot sóhajtott és a plafonra emelte a tekintetét.

- Azt hiszem, nekem kellene megmutatnom, mielőtt még máshonnan tudod meg - jelentette ki. 
Egészen addig nem tudtam, kinek beszél, míg elém nem tolta a gépet. 

Pókerarccal olvastam végig én is a cikket. Nem mutathattam semmilyen érzelmet, pedig majd' felrobbantam. Az ajkamba haraptam belülről, a fájdalomra koncentráltam, nehogy elsírjam magam.

Egy k-poppal foglalkozó oldal hozott le egy igen érdekes cikket alig pár órája. Népszerű volt, mert már azonnal fél millióan megosztották, és még annál is többen szóltak hozzá. 

Már a cím is felkelthette minden rajongó érdeklődését, de még egy képet is csatoltak hozzá. Eleinte nem akartam megnézni, de amint végeztem az olvasással, mégiscsak visszarévedtem oda. 

Azt a boldog arcot elnézve, nem tudtam tovább tartani magamat, patakokban folytak le a könnyeim. Végig az arcomon, le az állam vonalán, majd az ölembe hullottak. Nem töröltem le őket, mert nem volt annyi életerő bennem, hogy felemeljem a kezemet. 

Megpróbáltam elrejteni a szívemben tátongó fájdalmat, ezért nem is tudtam elfelejteni. Csak akkor jöttem rá, hogy el kellett volna engednem, de nem tettem. Mindvégig meg akartam őrizni magamban egy kis darabot belőle, az életem apró, de legboldogabb momentumait.