A Fairy Story 27. rész (YoSeob)

- Brúúúúú, repülőőőőő - mondta YoSeob aranyos hangon, miközben próbálta belém imádkozni egy kis ételt.

- Nem vagyok már gyerek - feleltem nevetve, és eltoltam a kezét.

- De még nem ettél - felelte komolyan.

- Ezt meg ki mondta neked? Épp befejeztem a reggelit, amikor ide kellett rohannom - válaszoltam.

- Én is ezt mondanám.

- De ez az igazság! - vágtam rá, mire mind a ketten nevetni kezdtünk. Lerakta a kaját a tányérra, és megfogta a kezem.

- Nagyon örülök, hogy itt vagy - suttogta.
Mélyen a szemembe nézett, én pedig úgy éreztem, mentem elolvadok. Annyira hiányzott.

Amíg nem volt velem, úgy éreztem, képes lennék nélküle élni, de most, hogy itt vagyunk, fogalmam sincs, hogyan voltam képes kibírni azt az időt. Talán van egy ember, akit csak nekünk teremtettek. Nehezebb megtalálni, mint azt sokan hiszik, de ha megtaláljuk, nem lehet elengedni. Egyetlen pillantásával belopja magát a szívünkbe, és képtelenek leszünk elengedni.

- Képzeld, egy új dalon dolgozok. A neve Caffeine - mesélte.

- Tényleg? Énekelsz belőle? - kérdeztem rögtön. 

Szerintem a refrént kezdte el énekelni, mert azonnal a fülembe mászott a dallam. A hangja simogatott, körbeölelt, és mindemellett ez egy kész egyszemélyes koncert volt. Ketten voltunk a kórteremben, az ajtó zárva volt, az akusztika pedig kitűnő. A falak visszaverték a hangját, így már most úgy éreztem, mintha a lemezre énekelné rá.

- Holnap, amint kiengednek, máris megyek a stúdióba. Igazából tegnap kellett volna elkezdenem, de a kis baleset közbeszólt - motyogta a végét.

Őrülten kíváncsi voltam, hogy mi történhetett, de nem mertem többször rákérdezni.

- Alig várom, hogy készen legyen. Bár a szövege…

- Akkor írtam, amikor szakítottál velem. Jobban mondva azután egy kis idővel… - Nem tudott a szemembe nézett. Mérhetetlen szomorúság öntött el.

- Úgy sajnálom - A nyakába borultam, és szorosan magamhoz öleltem. Olyan jó érzés volt ismét az illatát érezni…

- Nincs semmi baj, kicsit ránk járt a rúd - felelte, és éreztem, ahogy mosolyog.
Kicsit eltávolodtam, hogy a szemébe tudjak nézni, de ahogy elmerültem a tekintetében, elfelejtettem, mit is akartam mondani.

- Ne sírj - mondta gyengéden, és letörölte a könnyeimet, amiket én észre sem vettem.

- De úgy éreztem helyesnek. És amit mondtam neked, amikor átjöttél…
A vállaim már rázkódtak. Nem szeretek sírni mások előtt, hisz akkor gyengének tűnök. De előtte képtelen voltam többé maszkot viselni, minden lehullott rólam, úgy voltam előtte, mintha csak meztelen lennék. A teljes valómat láthatta. Persze képletesen.

A gondolatra hirtelen elpirultam, és lesütöttem a szemeimet. 

- Mire gondolsz, édes? - kérdezte, és tudtam, hogy visszafolytja a nevetését.

- Se-semmire - dadogtam.

Ismét végigsimított az arcomon, aminek köszönhetően heves vágtába kezdett a szívem.

- Olyan aranyos vagy, amikor elpirulsz - suttogta. 

- Khm - köhintett egyet DongWoon.
El is felejtettem, hogy ő is itt van. Amikor visszajöttünk, nem jött be, mondván, hogy ad nekünk pár percet.

Rögtön visszaültem a helyemre, és ismét lesütöttem a szememet.

- Jönnek a bandatagok - mondta.

Na, most vagyok nagy bajban. Vagy itt találkozok velük, vagy később. Hirtelen támadt egy jó ötletem.

- Oké, mindjárt jövök - álltam fel.

- Biztos? - kérdezte YoSeob.

- Ühüm - bólintottam, és elindultam.

A folyosókon kissé megrettentem. Most pontosan arra készülök, hogy összetörjem egy ember szívét. És miért? A saját boldogságom miatt. Önző vagyok, tudom.

A lenti folyosón találkoztam velük.

- Tina! - koszöntött hatalmas mosollyal Hyunseung, és át is ölelt.

- Sziasztok - mondtam mosolyogva.

- Nem is tudtam, hogy te is itt vagy - szólt közbe Junyhung is.

- Ez így jött ki - néztem kissé félre.

Mindenkivel beszéltem egy kicsit, egyedül GiKwang nem szólalt meg. Egyre jobban bűntudatom volt.

Mégis mióta lettem én az ügyeletes szűz?

- GiKwang, beszélhetnénk? - néztem a szemébe.
Egy pillanatig habozott, aztán bólintott. A többiek elindultak a kórterem felé, mi pedig kimentünk.

Egy ideig csendben álltunk egymás mellett, ő nekidőlt a falnak, én pedig vele szemben álltam meg.

- Nem kell semmit mondanod, tudom, hogy őt választottad - mondta halkan.

Nos, erre nem tudtam mit mondani. Ha azt mondom, sajnálom, hazudnék. Azt pedig nem dörgölhetem a képébe, hogy én most így vagyok boldog.

Magam elé meredtem, és erősen törtem a fejem.

- Most min gondolkozol ennyire? - kérdezte nevetve.

- Azon, hogyan robbanthatnám ki a harmadik világháborút. Gondolod, ha betiltatnám az Apple termékeket, biztos ki akarnának nyírni, de szerintem a japánok mellém állnának, plusz a koreaiak is - néztem félre. Csak úgy kiszökött a számon.

GiKwang elkezdett nevetni, én pedig halványan elmosolyodtam.

- Barátok? - nyújtotta a kezét, én pedig csak bólintottam.

- Barátok - mondtam.

Visszamentünk a kórházba, miközben meséltem neki, hogyan is kaptam meg életem első állását. Nagyon viccesnek találta a történetet. Talán egyszer én is annak fogom.

Miután visszaértünk a többiekhez, várakozóan néztek ránk.

- Ne engem nézzetek, hanem GiKwangot. Igazából egy vámpír vagyok, és kiszívtam az összes vérét. Este fog beindulni a mérgem hatása, szóval Jun sajnállak - néztem rá, mire mindenki nevetni kezdett. 
Hiába volt csak egy gyenge poén, örültem, hogy eltűnt a szomorúság a teremből. 

A fiúk nem tudtak sokáig bent maradni, mert megbeszélésük volt, illetve próbájuk is. Mosolyogva búcsúztam el tőlük, tudva, hogy még a neheze hátra van.
Yoseob menedzsere értetlenül állított be.

- Hát te meg mit keresel itt? - kérdezett köszönés nélkül.

- A barátnőm. Joga van itt lenni, nem? - kérdezett vissza YoSeob.

- Megbeszéltük, hogy vele nem lehet viszonyod. Túlságosan is... népszerűtlen.

Rosszul esett, de csak nyeltem egyet. Felálltam, közelebb léptem hozzá, beismerem, hogy csak a hatás kedvéért.

- Nem mintha érdekelne, de nem sokáig leszek "népszerűtlen" - intettem ujjaimmal. - G-Dragonnál lakok és pár hét múlva a YG táncosai között fognak jegyezni. De tudja mit? Szeretem őt, teljes szívemmel. Akármit csinálhat, de nem tudja megtiltani, hogy vele legyek.

Egy kicsit sem emeltem fel a hangom, sőt, inkább halkabban beszéltem. A menedzser lassan végigmért, majd bólintott. Azt hiszem, végre elfogadott méltó ellenfélnek.

- Erről még beszélek az igazgatóval - felelte, majd sarkon fordult és távozott.

- Vajon nem akart mondani valami fontosat? - fordultam vissza YoSeob felé, de ő nevetni kezdett.

- Csak egy kicsit ijesztettél rá. Van egy olyan érzésem, hogy soha nem leszel a kedvence.

- Talán mert nem is az ő kedvence akarok lenni - ültem le az ágyára, és közelebb hajoltam hozzá. Megcsókoltam, és ismét szinte szárnyaltam a boldogságtól.

Végre minden rendben.

Legalábbis ezt hittem. A vihar előtti nagy csendben elhittem, hogy minden tökéletes, és úgy is fog maradni. Naivan hittem abban, hogy a szerelmünk most már tényleg minden próbát ki fog állni.

Bár azt hittem, már felnőttem, be kell ismernem, hogy akkor még közel sem voltam érett. Egy gyerek voltam, akit elragadtak az álmai.