- Tina? - GiKwang hangja rántott vissza a valóságba.
Megráztam a fejem, és kitisztítottam a gondolataimat.
- Minden rendben - mosolyodtam el. GiKwang értetlenül nézett rám a hirtelen váltás miatt.
- Biztos? - kérdezte.
- Igen. Egyébként hogy hogy itt vagy?
- Hát, téged kerestelek - nézett félre.
- És most megtaláltál.
- Igen, arról akartam veled beszélni, ami a múltkor történt - mondta.
A mosoly lefagyott az arcomról.
- Én…
- Ne mondj semmit - vágott a szavamba. - Őszinte leszek veled. Te más vagy, mint a többi lány. És jobban kedvellek, mint ahogy azt illene. Nem az a típus vagyok, aki csak úgy feladja, de ez más helyzet. Sokat gondolkoztam rajtad... Majd eszembe jutott, mit mondtam, mikor elöször találkoztunk. Ha a rajongóimnak a saját énemet szeretném megmutatni, akkor előbb a barátaimnak kell megmutatnom azt. - Miközben ezt mondta, végig a szemembe nézett, nem engedte, hogy akár egy pillanatra is félre nézzek.
A reakcióm katarzisszerű volt. Elkerekedett szemekkel bámultam rá, de belülről majd' felrobbantam.
Azt hiszem, a koreaiak tényleg őrültek. Vagy vakok. Minden, ami nem a normális kategóriába tartozik.
- Gikwang, ezt nem mondhatod komolyan. Én együtt vagyok YoSeobbal, aki nem csak a barátod, hanem a bandatársad is - szólaltam meg hosszas hallgatás után.
- És ezért adjam fel küzdelem nélkül?
A szavai megbabonáztak, hiszen azt kaptam, amire minden lány vágyik. Egy szívből jövő, lélekig hatoló mondat.
De akármennyire is tetszett, nem akartam, hogy nekem szóljanak.
- Igen. Én őt szeretem…
- Mert nekem még nem is adtál esélyt. - kacsintott rám, mire röviden felnevettem.
- Remélem a plafon a helyén marad.
Ő is mosolygott egy pillanatig, de újra elkomorult.
- Komolyan gondoltam.
Üveges tekintettel meredtem magam elé, nem akartam őt nézni. Ismét csak el akartam rohanni, teljes szívemmel ezt kívántam.
- Tina? - hallottam Yoseob hangját. Felálltam a fal mellől, és felé néztem, majd le, a mellettem még mindig ülő Gikwangra.
Az ajkamba haraptam.
Annak a helyében szeretnék lenni, akinek évek múlva elmesélem ezt az időszakot. Érezni szeretném a hitetlensége mögött rejlő kíváncsiságot, hogy mennyi igaz a történetemből.
De most itt vagyok, a saját bőrömben, és kristálytisztán látom a könnyű megoldást. Rossz barátnő vagyok, mert egyből arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne, ha átengedném Yoseobot Sohyunnak, aki nem piszkálna tovább, és összejönnék Gikwanggal. Nem szeretném, hiszen a szívemben már más van, de adhattam volna neki esélyt.
Azonban nem erről szól a szerelem. A legintenzívebb érzés, ami törvényszerűen megköveteli magának a nehéz döntéseket, hogy csak azok után érezhesd az igazi boldogságot.
Önzőség, de ahogy Yoseobot néztem, eszméletlen birtoklási vágyam támadt. Magamnak követeltem, és bármeddig képes lennék elmenni érte.
- Sziasztok - jött oda hozzánk szikrázó mosollyal.
Hiába találta ki Gikwang érzéseit, hiába tudott arról a pusziról, nem volt mérges, amiért kettesben talált minket egy távoli folyosón.
Azonnal elfelejtettem az előző gondolatbeli kijelentésem. Nem érdemlem meg. Lehet, hogy szeretném, de én nem vagyok hozzá való.
- Végeztem. Nem fogok többé ide jönni, és kérlek, ti se keressetek - jelentettem ki. Mind a ketten ijedten kapták felém a tekintetüket.
- Te-tessék? - kérdezte YoSeob lesokkolt állapotban.
- Nem fogok többet találkozni veletek - mondtam ki nehezen.
Elindultam, és nehéz szívvel hagytam őket ott. A meglepettségtől megszólalni sem tudtak, nem hogy megmozdulni. Ez nekem csak jól jött, mert mikor nem látott senki, le tudtam törölni az egyetlen kicsordult könycseppet, amit nem tudtam magamban tartani.
Már kint jártam, amikor YoSeob beért.
- Tina, te megőrültél? Mi történt? - kérdezte.
Nem akartam megszólalni, mert féltem, ha meghallaná az elkeseredettséget a hangomban, csak megvigasztalna, és továbbra is minden rendben lenne.
Tovább sétáltam, de megfogta a csuklómat, és maga felé fordított.
- Most válaszolj nekem. Addig nem engedlek el, amíg nem válaszolsz - jelentette ki.
- Nem - mondtam ki. A földet kezdtem el nézni, de a jelenléte még így is túlságosan nagy hatást gyakorolt rám.
- Mit nem?
- Nem én őrültem meg, hanem ti. Én csak egy rajongó vagyok, semmi több. Fogalmam sincs, miért nem törődtök úgy velem. Eleinte arról álmodtam, mint minden más rajongó, hogy bárcsak bekerülnék a ti világotokba, és menni fog, hogy a ti életeteket éljem. De nem. Én nem vagyok ide való, szóval kérlek, hagyj elmenni - suttogtam.
Egész életemben nem hazudtam még úgy, mint akkor. Azért, hogy tovább érezhessem a boldogságot, amit ő ad nekem, lehoztam volna a csillagot is az égről. Sohyunt is el tudtam volna intézni, hiszen lány vagyok - mióta az eszemet tudom, mindig van valaki, akinek szemet szúrok. De eljött az idő, amikor fel kell nőnöm az életemhez. Nem gondolhatok csak magamra, hanem az ő érdekeit is szem előtt kell tartanom. Nem hiába akarta megtiltani neki a menedzser, hogy velem legyen.
Hitt a hazug szavaimnak, nem akarta, vagy csak nem látta a kétségbeesésem.
Ha róla volt szó, továbbra is reménytelen voltam. Mindvégig hittem abban, hogy pontosan annyira szeret, mint én őt, még ha nem is mondtuk ki hangosan. De éreztem, ahogy lehull a keze az enyémről, milliónyi apró darabra törve ezzel a szívem. Elengedni sokkal jobban fáj az embereket.
- Komolyan gondolod?
- Igen.
Nem volt több mondanivalónk egymásnak. Két emberré váltunk, akikben már nem volt semmi közös. Hiába voltunk többek idegeneknél, ez csak megnehezítette a helyzetet.
Magabiztosnak tűnő léptekkel indultam el a taxik felé. Minden lépésnél legördült egy könnycsepp az arcomon, de nem töröltem le egyet sem. Ahogy a könnyeket, Yoseobot is csak úgy engedhettem el, ha nem tartom meg magamban.
Éreztem, hogy ez már nem az a fajta sírás, ahogyan egy kisgyerek zokogva elbújik, ha történt valami rossz. Ezek a könnyek azt mutatták meg, hogy tudom, hogy nem vagyok minden pillanatban olyan erős, amilyennek szeretném, de nem bukok el.
Aznap éjjel valami megváltozott. Megpróbáltam csak úgy kisétálni az életéből, és ott hagyni. Vicces, hogy nem a gyenge bokor engedte el a földet, hanem pont fordítva. A széltől próbálta meg megóvni, és hagyta, hogy a fájdalom helyett csak sodródjon az árral.
Komolyan hittem benne, hogy helyesen cselekszem. Válalltam a kockázatot, és a szinte már elviselhetetlen fájdalmat.
A járda mellett megálltam, és hátranéztem. A szél az arcomba seperte a hajamat, de nem volt annyi erőm, hogy felemeljem a kezem megigazítani.
Yoseob még mindig ott állt egy helyben, és meredten a földet nézte. Hirtelen indult el az egyik fa irányába, ahol az egyik kezét rárakva támaszkodott meg. A másik kezét az arcához emelte. Majd beleütött a fa törzsébe, az ajka mozogni kezdett. Pár szót suttogott az éjszakána, de azok már soha többé nem értek hozzám.
Nem állt ott sokáig, mert megfordult és a kávézó felé indult. Oldalra biccentett fejjel figyeltem minden mozdulatát.
Akkor tudatosult bennem, hogy ennyi volt. Egy maroknyi emléket kaptam tőle, egy felejthetetlen kapcsolatot. Egy csipetet a szenvedélyéből, egy darabot a szívéből. Két hetet az életéből, de megannyi érzést, aminek csak a töredékéről tudtam.
Csak egy apró mozdulat volt elfordulni tőle, egy apró momentum az este folyamán. Mégis fájdalmasabb, mint bármi, amit a bent lévők közül bárkinek is meg kellett tennie. Beszálltam egy taxiba, majd elmondtam Jiyong címét.
- Pici lány, minden rendben? - kérdezte Jiyong, miközben öles léptekkel haladtam át a nappalin. Szokásos helyén ült, a kezében egy könyv. Valószínűleg azt tervezte, hogy megvár minket.
- Nem! - vágtam rá idegesen. - Te... minek hívtál?
- Pici lány - ismételte meg mosolyogva.
- Ne hívj így - feleltem durcis hangon.
- Miért, mi lesz, ha igen? - kérdezett vissza merészen.
Nem válaszoltam, csak levettem a magassarkúmat.
- Visszavonom! - tette fel a kezeit védekezően, amint meglátta. Elnevettem magamat.
- Nem erre gondoltam - feleltem, és oldalra dobtam. Futólépésben kerültem meg a kanapét, és kivettem a kezéből a könyvet. Nem régóta lakunk itt, de rájöttem, hogy imád olvasni.
- Ya, add vissza! - kiáltott fel.
- Csak ha bocsánatot kérsz - mondtam mosolyogva.
- Arra várhatsz - válaszolta. Félre nézett, mintha gondolkodna valamit. Aztán egy pillanat alatt előttem termett, és felkapott az ölébe. A kanapéra dobott, elkezdett csikizni.
- Ne, kérlek ne, visszaadom! - sikítoztam nevetve.
- Mosolyogj mindig - jelentette ki hirtelen. Értetlenül pillantottam rá, mire csak megvonta a vállát egy mosollyal az arcán.
- Nem lehetek az év minden percében boldog. Az igazságtalan lenne másokkal szemben - feleltem, miután felültem.
- De az a dolga a barátaidnak, hogy felvidítsanak.
- És te a barátom vagy? - kérdeztem mosolyogva. Felhúztam a térdeimet, és úgy néztem az arcát.
- Nem, az ellenséged - nézett rám gonoszan, mire ismét elnevettem magamat.
Kissé megkönnyebbültem. Azzal a tervvel jöttem haza, hogy a szobámba zárkózok, és két napig átengedem magam a fájdalomnak.
- Nézzünk egy filmet? - vetette fel.
- Rendben - bólintottam.
- Ajánlottak a múltkor egy nagyon jó japán filmet…
- Legyen - vágtam rá.
Berakta a DVD-be, és ismét leült mellém. Már pont indította volna, amikor közbeszóltam.
- Most ezt komolyan gondolod? - néztem rá félig felvont szemöldökkel.
- Mégis mit?
- Popcorn nélkül nincs film - ingattam a fejemet, mire nevetve felállt, és három perc múlva egy hatalmas tál pattogatott kukoricával tért vissza.
Miután megnéztük a filmet - ami annyira borzasztó volt, hogy már tetszett -, még beszélgettünk egy kicsit, majd elmentem aludni. Jiyong még ott maradt, gondolom, hogy megvárja Mónit is. Tiszteltem és végtelenül hálás voltam neki, amiért nem kérdezett rá, miért nem együtt jöttünk.
A zuhanyzóba vezetett az első utam, ahol lemostam a sminkem, megmostam a hajam és letusoltam. A szobámban vettem fel a hálóingem, majd leültem az ágyra.
Az új telefonomra néztem, amit Mónitól kaptam.
Egészen addig teljesen üres volt a fejem, de a kijelzőt nézve vártam. Nem tudom, hogy egy újabb csodára, vagy csak egy apró jelre, de vártam.
Megelégeltem a viselkedésem, ezért felvettem a köntösöm, egy üveget, amibe vizet töltöttem és a doboz cigimet megfovga mentem ki az erkélyre. A széket a korlát mellé húztam, majd felraktam a lábamat. Meggyújtottam a cigit, ami sercegő hanggal kezdett el égni.
Keserédes mosollyal néztem fel az égre, ahol egyetlen csillagot sem lehetett látni a város szikrázó fényeitől.
Ennyit arról, hogy leszokok.
Sajnos kellett valami régi, hogy az újat feledtetni tudjam vele. Amikor leszoktam, pont fordítva alkalmaztam ezt, és holnap biztosan meg is fogom bánni, hogy elszívtam azt a szálat.
De semmi sem ért fel azzal, ahogy az éjszakai friss levegőt belélegeztem, majd kifújtam, hogy a káros füstöt szívhassam.
Lehunytam a szemem, hallgattam az "éjszaka csendjét". Távolról autók dudáltak, egy mentő szirénája hangzott fel, egy kisgyerek zendített erre rá. Jiyong bekapcsolhatta a TV-t, mert annak is meghallottam az elmosódott hangját.
Tehát ennyi lenne. Kimondatlan szavak, meg nem élt érzések, el nem képzelt álmok vesztek el, miközben elnyomtam a cigit és visszamentem a szobámba aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése