- Két héttel később -
Szinte semmire nem volt időm, mert eljött az a kritikus pont az iskolában, amikor egyszerre irat minden tanár. Nem kis röpdogákat, hanem témazárókat. Ez alól nekem elviekben lett volna kibúvó, de nem akartam kilógni a sorból, ezért Rinnel, Monicával, és még Jiyonggal is rettenetesen sokat tanultam. Szerintem még egész eddigi életemben együttvéve nem tanultam ennyit.
A két hét a dogák miatt gyorsan eltelt.
Péntek délután lévén szerettem volna kicsit kikapcsolódni, csak arra tudtam gondolni, hogy végre vége a hétnek, és otthon vár az ágyikóm.
Az új hajszínem kicsit lesokkolta az embereket. Viszont a legtöbben egyet értettek abban, hogy nagyon jól áll.
- Tina, te vagy az? - hallottam meg a kérdést, mikor a buszmegállóban vártam.
- Gikwang? - Ahogy ránéztem, enyhén oldalra döntöttem a fejem. Jó ideje már annak, hogy találkoztunk.
- Tényleg te vagy - jött közelebb.
- Hát, igen. Mi járatban errefelé?
- Most indultam vissza a kávézóba, mert találkoztam az egyik ismerősömmel. Nem jössz?
Minden porcikám tiltakozott, mert tényleg nagyon fáradt voltam. De ahogy rá néztem, képtelen voltam visszautasítani.
- De, persze - bólintottam.
Sétálva indultunk el, én pedig magamban szörnyülködtem, mivel nincs valami közel. Miközben sétáltunk, általános dolgokról beszélgettünk. Jó érzés volt megint vele lenni, de féltem, hogy ő félreérti ezt.
Majdnem három hónap telt el, mióta utoljára láttuk egymást, de nem éreztem, hogy történt volna valami jelentős.
- Hiányzol mindenkinek - mondta hirtelen.
- Ti is nekem - feleltem. Halk hangom hallatán nem hozta fel többé ezt.
Fél óra alatt értünk oda. Már teljesen kifulladtam, így hálát adtam az égnek, hogy véget ért ez a maraton.
Kicsit furcsa érzés volt megint itt lenni. Amikor utoljára voltam itt azt hittem, megfogadtam, hogy többé nem jövök ide. Leginkább az emberek miatt, de az emlékekkel sem könnyű megbirkózni. Legalábbis ezt hittem. Azonban annyi új dolog történt velem, hogy a régi sérelmek enyhültek.
Bementünk, majd leültünk az egyik asztalhoz.
- Még nem ebédeltél, igaz? - kérdezte mosolyogva.
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Akkor megint választok én neked - mondta vigyorogva.
- Jó - egyeztem bele nevetve.
- Sziasztok - jött oda Monica az asztalhoz. Kérdőn pillantott ránk, mire megvontam a vállam.
- Szia - köszönt Gikwang. Elmondta a rendelésünket, mire Monica elment, hogy leadja azokat.
- Tudod, el szerettem volna mondani… - kezdett bele GiKwang, de megcsörrent a telefonom.
- Bocsi - néztem rá bocsánatkérőn, mielőtt felvettem. - Igen, tessék?
- Rin vagyok. Hol vagy?
- A Cube kávézóban.
- Ó.
- Miért?
- Mert… mert… - nem tudta végig mondani, recsegni kezdett a telefon. Összeráncolt szemöldökkel vártam.
- Szia, itt Dongwoon. Akkor Cube? Egy pillanat és ott vagyok - jelentette ki.
- De…
- Nincs de, szükségem van rád. Indulok, szia - mondta komolyan és kinyomott.
- Dongwoon pillanatokon belül érkezik, fogalmam sincs, miért - ismerettem Gikwanggal a tényeket.
- Oké - bólintott.
- Mit szerettél volna?
- Majd később elmondom. Holnap délután van valamilyen programod?
- Nincs.
- Akkor nem gond, ha átmegyek hozzátok?
- Öhm, nem - mondtam.
Kissé rossz előérzetem támadt, de elkönyveltem az őrültségemként.
Miután megkaptuk az ételt, elkezdtünk enni. Még a felénél se jártam, amikor Dongwoon megérkezett.
- Min! Végre megvagy - sóhajtotta, és leült mellém.
- Eddig se tűntem el.
- Nagyon vicces. Siess, mindjárt indulunk - mondta komolyan.
- Hová?
- Majd megtudod.
- Oké - vontam meg a vállaimat.
Egész hamar be is fejeztem, így nem kellett Woonienak türelmetlenkednie. Elköszöntem Gikwangtól, és indultunk. Épp kimentünk az ajtón, mikor Sohyun jött velünk szembe.
- Szia - köszöntem egyhangúan.
- Szia - köszönt vissza. Bár mosolygott, a szemei furcsán villantak fel. Nem úgy, mint aki meg szeretne fojtani, hanem mintha valamit elhallgatna előlem. Ezen csodálkoztam, mivel nem beszélünk, tehát nem lehetnek titkai.
Dongwoon is észrevette ezt, de csak tovább rángatott.
- Na jó, most már mond el, hová megyünk! - bukott ki belőlem.
- Ne legyél türelmetlen - kacsintott rám.
Megcsóváltam a fejem, és követtem. Beültünk egy taxiba, majd hosszas utazásnak néztünk elébe. Hamar rájöttem, hogy kivitt a városból.
Így se raboltak még el…
Ahogy a felhőket néztem, kicsit sóvárogtam, hogy én is közéjük kerüljek. A felhők olyan magasan vannak, olyan fehérek. Ha átsüt rajtuk egy-egy napsugár, még csodálatosabbá varázsolja őket. Bármilyen gyönyörű alakot felvehetnek és csak sodródnak.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez a jó megoldás. Olyan dolgok után sóvárogni, ami nem lehet az enyém. Ott volt előttem, egy karnyújtásnyira az, amire mindig is vágytam, de csak a saját fejem után mentem.
Azonban egy kis élet mindent megváltoztathat. Tisztábbá válnak a dolgok, könnyebb átlátni rajtuk. A köd eloszlik, te pedig fellélegezhetsz, mert tudod, hogy valaki mindig számít rád, és nem vagy egyedül.
Azt hiszem, üresnek éreztem akkor magam. Bár voltak barátaim, egy kis családom, mindenem megvolt amire csak vágytam, de valami hiányzott. És ezt sehogy se akartam volna bevallani magamnak.
Lágyan rázták a vállamat, mire kinyitottam a szemeimet.
- Itt vagyunk - szólalt meg Dongwoon vigyorogva.
Az álam legapróbb morzsáit is kitöröltem a szememből, miközben feljebb tornáztam magam. Az úton valószínűleg erőtt vett rajtam a fáradtság és elaludtam.
Alig akartam hinni a szememnek, mikor kinéztem. Többször is pislogtam, majd miután nem tűnt el a táj, kiszálltam az autóból. Dongwoon beszélt pár szót a sofőrrel, majd csatlakozott hozzám.
- Na, mit szólsz? - kérdezte, mikor nem szólaltam meg.
- Ez egy tanya?
- Miért, nálatok másképp néz ki?
- Nem, csak olyan régen láttam már...
- Gyere, már várnak minket - fogta meg a kezem és húzott maga után.
Miközben egyre bentebb mentünk, a látvány minden milliméterét magamba szívtam. Nagyvárosi lány voltam mindig is, de a vidéki hangulat még engem is megnyugtatott.
- Dongwoon-sshi? - hallottuk meg egy idős úr hangját.
- Jó napot kívánok. Ő itt egy kedves barátom, Min - mutatott be. Mélyen meghajoltam.
- Jó napot, Min vagyok.
- Örvendek. Kim Yoonim vagyok. Ön is meg szeretné nézni őket?
Kérdőn pillantottam Dongwoonra, mire ő bólogatni kezdett.
- Nekik hoztam el.
Ez egyre furcsább - gondoltam magamban. De határozottan jó előérzetem volt, így követtem őket. A pajtába vezetett minket Kim úr, majd megállt egy doboz előtt és engem nézett. Közelebb léptem a dobozhoz, hogy megnézzem, mi van benne.
A kölyökkutyák láttán azonnal előbújt belőlem a gyermeki énem. Lehajoltam hozzájuk, játszani kezdtem velük.
- Milyen fajtájúak?
- Nem tudjuk biztosan. Egy terhes szuka shih tzu-t valaki itt hagyott nálunk. A szülésbe sajnos belehalt, így minél hamarabb szeretnénk gazdikat találni a kiskutyusoknak.
- Ha nem találnak, el kell őket altatni - mondta ki Dongwoon a varázsmondatot.
Anyatigris módjára öleltem majdnem mindet magamhoz.
- Arról szó sem lehet - jelentettem ki, mintha már az enyémek lennének.
- Ne aggódj, találok gazdákat - nyugtatott meg rögvest. - Csak gondoltam, neked megmutatom őket, hátha szeretnél egyet.
Ezt Jiyonggal és Monicával kellene előbb megbeszélnem.
Az egyik kisebb kutya, talán a legkisebb közülük, a kezembez dörgölőzött. Őt nem tudtam magamhoz ölelni, de kitartóan próbált eljutni hozzám.
Letettem a többieket, majd őt vettem a kezembe. Olyan apró volt, hogy a tenyeremen is elfért. Barna szemeivel kutatóan nézte az arcom. Talán átmentem nála valamilyen vizsgán, mert pillanatokkal később nyalogatni kezdett.
- Mikor Heul Heullal játszottál, már akkor tudtam, hogy te is kutyás vagy - szólalt meg. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Tudtam, hogy kerül amibe kerül, de meg szeretném tartani ezt a kis apróságot. El szeretném kényeztetni, játszani vele órákon keresztül, felhízlalni, majd nevetve folyamatosan ezzel piszkálni. Azt akartam, hogy részese legyen az életemnek.
- Őt szeretném - néztem Kim úr szemébe. Ő csak mosolyogva pillantott ránk, mint aki már tudta, hogy ez fog történni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése