A Fairy Story 17. rész (YoSeob)

- Rin, menjünk - suttogtam.

- Miért? Most szólt Dongwoon - nézett rám értetlenül.

- Tudom, de majd beszélek vele. Fáradt vagyok, menjünk haza…

- Hát, rendben - húzta el a száját.

Lehajtott fejjel indultam el. Megfogtam Rin kezét, és húztam magam után, hogy gyorsabban haladjunk.

- Uram istenem, Tina, lehetséges, hogy itt van YoSeob? - kérdezte suttogva Rin.
Mivel a rajongók kiszúrták Dongwoont, jobban szétnézhettek, és így figyelhettek fel Yoseobra is.

- Merre? - kérdeztem, de semmi pénzért nem néztem volna fel.

- Erre felé figyel. Őt is ismered, ugye? - kérdezte.
Igen, Rin mindig is tudott olvasni  sorok között.

- Esküszöm, mindent elmondok neked, csak menjünk el innen - néztem a szemébe komolyan. Kissé értetlenül, de bólintott.

Átvágtunk a tömegen, majd amikor kiértünk, elkezdtem futni. Rin már semmit sem értett, de végig követett.
Nem tudom, hogy Yoseob vagy nem vett észre, vagy csak nem tudott szabadulni a lelkes lányok tömegétől, de örültem, amiért ilyen könnyen el tudtuk jönni onnan.

- Akkor most mesélsz - mondta komolyan, mikor már beértünk hozzájuk, és a szobájában ültünk le.

- Hosszú lesz- sóhajtottam egy nagyot.

Miközben meséltem, Rin végig türelmesen hallgatott. Elmondtam neki mindent, onnantól kezdve, hogy kijöttem Dél-Koreába, hogy megismertem a fiúkat, hogy hol élek, és hogy miért szakítottam YoSeobbal.
Aznap váltunk igazi barátokká. Azelőtt csak kellemesen elvoltunk, de voltak titkaink. Én most már kiterítettem az összes kártyámat, nem volt tovább rejtegetnivalóm. Sohyun miatt bizalmatlanná váltam, így féltem neki elmondani mindent. De mire a történetem végére értem, úgy éreztem, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg.
Várakozón néztem Rinre, de nem mondott semmit. A tekintete lassan vándorolt le rólam, meredten nézte a kezeit. Türelmesen vártam, míg megemésztette a temérdek információt.  

- Nem hülyítesz? - kérdezte.

- Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen - feleltem keserű mosollyal.

- Mondták már, hogy őrült vagy? Más összetenné a két kezét, ha lenne egy ilyen sztorija.

- Csak azért, mert izgalmasnak tűnik. De ami azt illeti, több a fájdalom, mint az izgalom...
- Miért nem mondtad eddig? - kérdezte, szerényen nézett rám.
- Mert nem szeretném, ha megtudnák mások. 

- Akkor nekem se kéne, hogy eljárjon a szám.

- Hát, nem kéne - nevettem fel röviden.

- Ez a legkevesebb, ha már megbíztál bennem, és elmondtad - mosolygott rám biztatóan.

- Köszönöm - hálálkodtam, viszonozva a mosolyát.

Nem beszélgethettünk sokáig, mert sietnem kellett haza. Felhívtam a sofőrt, és ő vitt vissza a Kwon rezidenciára. 

Otthon már előre féltem Jiyong reakciójától, mivel nagyon későn értem haza. Kicsit rosszul is éreztem magam, amiért nem tartottam meg lényegében egyetlen ígéretemet sem. Dongwoonnal már az elején elveszítettük egymást, és nem jöttem azonnal a koncert után. 

Miután ettem valamit vacsora gyanánt, felmentem a szobába. Egy ideig ültem a fizika füzetem felett, de hamar feladtam a reményt, és lefeküdtem aludni.

Reggel üres volt a ház, csak a takarítónő ténykedett a nappaliban. Megkérdeztem, hogy látták-e Jiyongot vagy Monicát, de csak nemleges választ kaptam. Sosem fordult még elő ilyen, ezért egyre jobban furcsállottam. Egyetlen árva üzenetet sem hagytak sehol. 

Reggelire elkészítettem egy szendvicset, majd felkaptam a vállamra a táskám és elindultam az iskolába. A bejárat előtt találkoztam Rinnel, akivel azonnal beszélgetni kezdtünk, és teljesen elfelejtettem a reggeli incidenst. 

A nap folyamán megkérdezte, hogy átjöhet-e hozzánk délután, mire természetesen igennel feleltem, ezért együtt indultunk el az iskolából. A ház előtt mosolyogva néztem Rin arcát, a teljes elképedést. Arra emlékeztetett, mikor én jöttem. Ugyanígy festhettem én is.

Reméltem, hogy már lesz otthon valaki, de belépve az ajtón teljes sötétség fogadott. A villanykapcsolóhoz nyúltam, közben azon gondolkoztam, hogy miért húzták le a redőnyöket is. 

Egyre különösebb dolgok történnek...

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! - kiáltották egyszerre többen is, mikor felkapcsoltam a villanyt.
Elkerekedett szemekkel néztem végig a népes tömegen. 

Tehát azért nem voltak itthon, mert ezt szervezték!
Sokan ott voltak, akiket ismertem. A táncos csapatom, néhány osztálytársam, és Dongwoon is. Ő és Jiyong rejtve álltak az egyik sarokban. Csodálkoztam, hogy még senki sem ismerte fel egyiküket sem.

Mosolyogva fogadtam a gratulációkat, és vettem át az ajándékokat. Nekem teljesen kiment a fejemből, hogy ma születésnapom van. Hogy Monica honnan tudta, fogalmam sincs. Lehet, beszélt anyáékkal?

Az emberek kedvesek voltak velem, de alig vártam, hogy a sarokban elbújókhoz érjek végre. Amikor már nem bírtam el a sok szatyrot, leraktam őket az asztalra, majd elindultak feléjük.

- Nagyon szépen köszönöm! - hálálkodtam. Mind annyira őszinték voltak, hogy először éreztem igazán azt, mióta ideutaztam, hogy tartozok valahová.

- Ugyan már, ez a te napod! - ölelt át Monica.

- És nektek is köszönöm - fordultam a fiúk felé.

- Azért az alkohollal csak csínján, még akkor is, ha tizennyolc lettél - kacsintott Ji, és adott két puszit. 

- De nem Európában vagyunk - feleltem nevetve.

- Köszönöm, hogy eljöttél - néztem Dongwoonra.

- Szerinted kihagynám pont a szülinapodat? Tessék, itt az ajándékod - adott át egy kis szatyrot. Gyorsan belekukkantottam - sok csoki bújt meg benne, egy apró zacskó, és egy parfümös doboz.

- Köszönöm! - mondtam vigyorogva, majd átöleltem.

- Ne csak nekem, az egész csapat ajándéka. Vagyis... itt van még ez is.
Odaadott egy kis dobozkát, ami alig volt nagyobb a tenyeremnél. Mielőtt kinyitottam volna, tudtam, hogy kitől van. Csak néztem, miközben a vigyorom keserédes mosollyá fakult.
Tehát Yoseob tudja, hogy ma van a születésnapom.

Nem nyitottam ki a dobozt, mert féltem a tulajdon reakciómtól. Helyette elfojtott könnyektől csillogó tekintettel néztem Dongwoonra.

- Köszönöm - suttogtam.

Nem mondott semmit, csak mosolyogva bólintott, jelezve, hogy átadja neki.

Hogy rendezni tudjam a vonásaimat és lepakoljak, felrohantam a szobába. A Beasttől kapott ajándékokat leraktam az ágyamra. Még mielőtt kimentem volna a szobából, kifújtam a bent tartott levegőt.

A parti fergetegesen sikerült, és bár nagyon jól éreztem magam, örültem, amikor este felé kezdtek hazaszállingózni a vendégek. Mindenkivel beszéltem egy kicsit, épp ezért nagyon elfáradtam a végére. 

Az utolsó két ember, aki elment, Dongwoon és Rin volt.
- Még egyszer köszönök nektek mindent - néztem rájuk vidáman.
- Még egyszer boldog születésnapot - hangsúlyozta a végét Rin, mire nevetve öleltem át.
- Érted jönnek?
- Nem - rázta meg a fejét. - Hazasétálok.
- Azt hiszem, veled tartok - jelentette ki Dongwoon.
- Nem szükséges - pirult el azonnal a barátnőm.
- De, igen - szálltam be én is. - Elmúlt éjfél is.
- Nem lesz semmi baj.
- Mindenkinek könnyebb lenne, ha nem vitatkoznál - néztem rá jelentőségteljesen.
Megvonta a vállát, ami annyit jelentett, hogy beleegyezik. Mosolyogva búcsúztam el tőlük és zártam be az ajtót.
Monica, Jiyong és én a kanapéra ültünk le. Nagyjából mind ugyanúgy néztünk ki - az arcunkat a plafon felé fordítottuk, lehunyt szemekkel élveztük, hogy ülhetünk.
- Nagyon szépen köszönöm - szólaltam meg elsőként.

- Igazán nincs mit. - felelte Móni mosolyogva. - De tényleg későre jár, menj nyugodtan és feküdj le.
Csak bólintottam és felmentem. Először is lezuhanyoztam, aztán az ajándékokat pakolásztam. Némelyik megmosolyogtatott, de volt, amelyik nagyon tetszett. Sokan nem ismertek még meg teljesen, de így is mesés ajándékokat kaptam. Szerencsére a szobámban mindegyiknek tudtam helyet keríteni.

Természetesen ismét a kezembe akadt YoSeob ajándéka. Levettem a dobot fedelét, benne egy nyaklánc és egy még kisebb, szív alakú doboz volt. Először kivettem a nyakláncot, és a tükör elé álltam. A nyakamhoz próbáltam, majd be is kapcsoltam.

Gyönyörű volt, de nem hordhattam. Meg se kellett volna tartanom, de arra a gondolatra, hogy kidobom, az ujjaim szorosan a szív alakú medál köré fonódtak. 

Visszasétáltam az ágyhoz, ismét a kezembe vettem a nagy dobozt. Most a kisebb dobozt nyitottam ki. Elmosolyodtam, és a kezembe vettem a kis gyűrűt, ami benne volt.

A végtelen jele volt kiformázva belőle. Hiába tudtam, mit jelképez, de nem akartam belegondolni.

Leültem az ágy szélére, és kinéztem az erkély ablakán át az éjszakába. A fáradtság újra delejes erővel tért vissza a tagjaimba, mégis, mikor kopogtak az ajtón, összeszedtem magam.

- Szabad - szóltam ki. 

A törökülés után lelógattam a lábaimat a föld felé, majd az ajtó felé néztem. Monicát vártam, azonban nem ő állt ott, de még csak Jiyong sem. 

A mosoly az arcomra fagyott, és csak bámultam rá.
Megint megtette.

Ugyanazzal az egyszerűséggel sétált be az életembe, mint először. A szívem kapuja is hiába állt zárva, ő egyetlen nézésével kinyitotta azt. 

Az ajkamba haraptam, és figyeltem, ahogy könnyed mosollyal az arcán bentebb lép, majd bezárja az ajtót maga mögött. A kilincs kattanása egy kicsit megrémisztett.

- Szia - szólalt meg.
Összevontam a szemöldököm, képtelen voltam válaszolni neki. A jelenléte ugyanolyan hatással volt rám, talán még rosszabb is volt. A hangja bár nem változott semmit, nekem mégis újként csengett. Olyan volt, mintha legalább egy emberöltő telt volna el, mióta utoljára hallottam, pedig csak két hónap.
Lassan jött egyre közelebb hozzám, majd leguggolt előttem. Komolyan nézett a szemembe és szólásra nyitotta a száját.
Kérlek, ne mond ki - fohászkodtam lehunyt szemekkel.