A Fairy Story 28. rész (YoSeob)

- Tina, itt a herceged - nyitott be Móni fülig érő mosollyal.

- Máris megyek - feleltem, és még egy utolsó simítást végeztem el a hajamon.

Ez volt az első hivatalos randink, mióta újra összejöttünk. A CUBE igazgatója áldását adta ránk, YoSeob pedig kijött a kórházból.

Még mindig nem mondta el, hogy mi miatt volt bent, ami nagyon zavaró. Reméltem, hogyha nem kérdezek rá, akkor majd elmondja, de csak nem akarta. Amit nem értettem, pedig tudhatta, hogy bennem megbízhat. Úgy teszek, mintha elfelejteném. Persze, nem tudom, de nem beszélek róla.

A kezembe kaptam táskámat, és már rohantam is. Szinte leestem a lépcsőn, de nem nagyon érdekelt, csak az öröm hajtott.

A nappaliban YoSeob várt, mellette Jiyong és Móni. A három legfontosabb személy az új életemben.

- Akkor mi indulunk. Sziasztok - köszöntem el tőlük. Kicsit izgultam.

Jó, bevallom, nagyon izgultam.

YoSeob megfogta a kezemet és maga után húzott. Elköszöntünk még egyszer, és kiléptünk az ajtón. Egy kisebb autó várt minket, mi pedig beültünk a hátsó ülésre.

A sofőr elindult, én pedig kinéztem az ablakon. Lassan kezdett alkonyodni, a szívem pedig a torkomban dobogott. Lehetséges, hogy nem most kellene?

Gondolatban megráztam a fejemet. Akármennyire is féltem, szerettem Yoseobot és bíztam benne. Érdekes, és roppant zavarba ejtő beszélgetés volt, mikor eldöntöttem, hogy történjen meg, de nem akartam halogatni. Holnap és három hónap múlva is ugyanezt fogom érezni.
Ráadásul már én is akartam. Hiába volt bennem félelem, kíváncsi voltam, és ezzel a nagyszerű fiúval együtt akartam lenni minden lehetséges módon.

A taxi lefékezett a hotel előtt. YoSeob kiszállt, aztán kisegített engem is. Az ajkamba haraptam finoman, miközben néztem, ahogy összefűzi az ujjainkat.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte a fülembe suttogva.

- Nem tudom, talán nem mondtad még elégszer - feleltem mosolyogva.
Apró hazugság, de talán ez még belefér. Mióta újra egy párt alkottunk, nem volt rest minden egyes pillanatban kijelenteni.

- Akkor szeretlek - mondta ki ismét, és egy rövid puszit adott a számra.

Besétáltunk, YoSeob elvette a kulcsokat, és felmentünk a lakosztályunkba. Ő választotta ki, és mi tagadás, rendesen megteremtette a kellő körülményeket.

Az erkélyre vezetett, ami talán akkora volt, mint az egész szoba. Ott volt egy kis asztal megterítve, de nekem nem volt kedvem leülni.

Öntött a pohárba egy kis bort, én pedig a korláthoz sétáltam. Nem sokára ott volt mellettem, és a derekamra tette a kezét. Nem akartunk semmit sem elsietni.

- Egyszer örülnék, ha megállna az idő. Persze nem örökké, de egy ideig… - szólaltam meg.

A nap már lenyugvóban volt, utolsó, vörös sugarait vetette az égre. Úgy éreztem, minden tökéletes.

- Miért? - kérdezte hirtelen.

- Hogy-hogy miért? Mert szeretném, ha itt maradhatnánk, csak ketten - fordultam felé.

- Én nem szeretném, ha megállna az idő. Mert nekem így is minden nagyszerű - felelte.

- Nem értelek - nevettem el magam.

- Tudod, őszintén bevallom, soha nem értettem, mire jó ez az egész idő megállítós dolog. Komolyan, egyetlen egyszer sem kívántam még, hogy "bárcsak megállna az idő". Szerintem úgy kell alakítani az életünket, hogy ne kelljen megállítani, hanem minden a normális rendben is jó legyen - magyarázta meg.

Be kell ismernem, volt benne valami. Elmosolyodtam, és újra a naplementét néztem.

- Elárulod, mit gondoltál először rólam? Amikor először megláttál élőben - kérte hirtelen.

- Hát öhm… hogy te jó ég, mit keresel itt - mondtam ki nevetve.

- Nem, nem arra gondolok. Hanem mikor még a koncerten megláttál.

Lehetséges lenne, hogy ő már akkor észrevett engem? Nem, biztos csak kíváncsi rá.

- Az, hogy nem akarok szívrohamot kapni - böktem ki elpirultan.

- Aha, akkor ezért nem néztél rám - mondta, és most ő nevetett.

- Te emlékszel rám? Egy arcra a tömegből? - kérdeztem vissza megrökönyödve.

- Hát persze, hogy ne emlékeznék. Úgy kilógtál a tömegből, mint a fekete bárány. Az élénkvörös hajad, és a kék szemeid… nem lehetett nem észrevenni - válaszolta.

Elgondolkoztam azon, amit mondott.

Olyan régen volt már, amikor először láttam. Amikor először randira hívott, vagy amikor először megcsókolt. Amikor először veszekedtünk, és amikor szakítottunk. Mennyi emlék, ilyen rövid idő alatt.

A nap lassan már egyáltalán nem látszott, szinte minden sötétbe borult. A város fényei egy pillanat alatt kigyulladtak, és világos lett.

YoSeob felé fordultam, és mélyen a szemébe néztem.

- Tudod, nem hittem, hogy valaha el fog jönni ez a pillanat - felelte pajkos mosollyal az arcán.

- Ezt nekem kellett volna mondanom. Én vagyok a sehonnai európai rajongó, akinek soha nem szabadott volna találkoznia veled.

- Miért nem?

- Mert nem helyes, ha valakit ennyire szeretünk - feleltem őszintén. Már nem mosolygott, csak lehajolt megcsókolni.