Just a friend?! (Minho)

- Tessék, itt a kávéja - hozták ki nekem.

- Köszönöm - válaszoltam mosolyogva. Csendben kezdtem el szürcsölgetni a forró italt.

Ma ünnepelni fogok. Végre felvettek a munkahelyemre. Egy menő cégnél leszek újságíró. Minden álmom teljesült. Már csak a hírnév kell.

- Rin? - hallottam a kérdést. Ne, ezt nem hiszem el. Ennyi ideig sikerült elbújnom, erre pont itt találkozunk.

Úgy tettem, mint aki nem hall semmit. Leraktam a kávét az asztalra, majd felálltam fizetni.

- Nem ízlett a kávé? - kérdezte a pincér.

- Nem arról van szó, csak sietnem kell - mondtam mosolyogva.

- Remélem, máskor is visszajön - felelte. Ez most flörtölni próbált? Velem?

Na, ennek sincs szeme.

- Majd meglátjuk, lesz-e rá időm - válaszoltam. Hazugság. Többet a kávézó közelébe se jövök.

De ez a kis beszélgetés sok időt elvett tőlem.

Gyorsan leraktam a pénzt azt asztalra, és már rohantam is volna.

- Várjon, a visszajáró… - kiáltott utánam.

Csak lefelé néztem, és próbáltam minél jobban lapulni.

- Borravaló - suttogtam vissza, és már rohantam is.

De nem jött össze. Amint kiértem az ajtón, két erős kar kapott el, és szorított magához.

- Most nem menekülsz - mondta nevetve Minho.

- De-de-de - kezdtem el dadogni.

- Nem fogadok el semmilyen kifogást. Velem kell jönnöd, vagy el kell raboljalak.

- Legyen. De csak fél óra! - kötöttem ki.

- Két óra?

- Hát persze! Max. egy óra.

- Rendben - válaszolta hatalmas mosollyal.

El kell ismernem, az idő nagyon jót tett neki. Ha lehetséges, még helyesebb, mint valaha.

Ovi óta ismerjük egymást. Általános iskolába is egy osztályba jártunk, majd gimiben is. Egyetemen én szakítottam meg vele a kapcsolatot. Nem tudtam elviselni, hogy ő csak barátként tekint rám. 15 évig úgy kezelt, mint a húgát. Persze, míg fiatalabbak voltunk, ez nem okozott gondot, de amikor már mind a ketten elkezdtünk érni, annál inkább.

Minho mindig is helyes volt. A fél suli bomlott utána általánosban is, és gimiben is. Ki tudja elviselni azt, hogy a szerelme vele osztja meg a szerelmi gondjait?

Tudom, vannak, akik elviselik. Én nem tartoztam közéjük.

Minho erről persze semmit nem tudott. Egyszerűen csak nem vettem fel neki a telefonokat, elkerültem, ha esetleg megláttam az utcán. Ez sikerült 5 évig kiviteleznem, de most kudarcot vallottam.

Ami azt illeti, azóta már volt pasim (nem is egy). De ismertem magam. Könnyű úgy elfelejteni valakit, hogy nem látod évekig. De elég egy érintés, egy pillantás, és kész, vége. Így jártam most én is.

Egy játszótéren foglaltunk helyet. A hintákba ültünk bele.

- Mesélj, mizujs veled - kezdte el a beszélgetést, megtörve a kínos csendet.

- Felvettek egy újságírói céghez - újságoltam el neki.

- Tényleg? Gratulálok!

- Köszönöm. Te pedig befutottál. Most már nem csak a zuhanyrózsa hallja a hangodat, hanem milliók - mondtam elámulva.

- Szerettem volna, ha eljössz egy koncertünkre. De ha elfoglalt vagy, igazán nem zavarnálak.

- Mivel új vagyok még, elég sok lesz a munkám - mondtam. Fájdalmas pillantását látva, rögtön megbántam a szavaim. - De amint lesz egy kis időm, ígérem, elmegyek - hazudni akartam. Az eszem azt mondta, hogy soha többé nem láthatom Minhot. De a szívemnek nem tudtam parancsolni.

- Tényleg? Holnap este lesz egy szabadtéri koncertünk! Ha van időd, eljöhetnél! Utána mindig beülünk valahová. Szívesen bemutatnálak a srácoknak. Már így is sokat meséltem rólad - pirult el egy kicsit.

- Most félnem kellene. Miket mesélhettél te rólam- motyogtam, mire édesen felnevetett. Istenem, mennyire hiányzott ez nekem…

- Csak jókat, megnyugtatlak - válaszolta még mindig nevetve.

- Persze, úgy ismerlek - feleltem, miközben a földet néztem.

- Miért nem vetted fel soha a telefont? - kérdezte hirtelen.

- Mert így gondoltam helyesnek - válaszoltam. Egyszerűen nem tudtam hazudni. Neki nem.

- Elfelejtettél - suttogta.

Nem válaszoltam. Nem tudtam volna elmondani, hogy ez mekkora baromság. Soha, egyetlen pillanatra nem tudtam kiverni a fejemből.

Ezt elkönyvelte azzal, hogy biztos így van.

Ismét beállt a kínos csend. Sírni támadt kedvem. Pontosan ezért nem akartam vele találkozni.

Felálltam, de amint elindultam volna, megcsúsztam. Hülye magas sarkú.

Becsuktam a szemem, és vártam a fájdalmas földet érést. De nem következett be.

Éreztem a két kart a kezeim alatt. A fenébe…

- Köszönöm, Minho - próbáltam meg felállni. Amint olyan helyzetbe tornáztam magam, hogy meg tudjak állni a saját lábamon, el akartam tolni magamtól. De ő nem engedte.

A csípőmre tette a kezét, és magához szorított.

- Van fogalmad arról, mennyire hiányoztál? - kérdezte suttogva.

Nem tudtam mit mondani. Biztos megint csak a barátja hiányzott neki. Soha nem is gondolt rám nőként.

Olyat tett, ami örökre megváltoztatta az életem. A tarkómra rakta a kezét, és lassan megcsókolt.

Annyira szívesen engedtem volna neki… de nem tehettem meg. Mi már nem lehetünk együtt.

Elfordítottam a fejem, majd elkezdtem futni.

Minden egyes lépés fizikális kárt jelentett szinte. Felkaptam a táskám, majd fogtam egy taxit. Még egyszer hátranéztem - de Minhot már sehol nem láttam.

Másnap öt órakor végeztem, és a koncert hétkor kezdődött. Megnéztem a helyszínt is.

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg őket.

Felvettem egy egyszerű ruhát, egy kis sminket is kentem, majd indultam is. Taxival mentem.

Hogy is kerülök én ide? A fenébe, nem akartam eljönni. Már késő. Megvettem a jegyem, és beálltam a tömeg mögé.

A koncert elkezdődött. Azt kívántam, bárcsak lenne valami, amiben megkapaszkodhatnék, úgy remegett a lábam. Egyesével jöttek fel.

Az első dal után mosolyogva néztem őket. Minho nagyon jó haverokat talált.

A számaikat már hallottam a rádióban, de így élőben is nagyon tetszettek. Hihetetlen, hogy a fiúk mit össze nem műveltek a színpadon. Az egészet végighülyülték.

A koncert két órás volt.

A tömeggel együtt indultam. De gondolhattam volna, hogy nem fogom ennyivel megúszni.

Először csak a nagy sikítást hallottam. Aztán azt, hogy egyre jobban nyomnak össze.

- Elnézést - hallottam meg az egyik énekesük hangját. - Igen, én is szeretlek titeket - válaszolta mosolyogva a rajongóinak. Aztán rám nézett. - Rin? - kérdezte félve.

Elveszett pillantást vetettem rá.

- Velem jönnél? - kérdezte. A rajongók elkerekedett szemekkel bámultak hol rám, hol rá.

- Az igazat megvallva, elég sok dolgom van még - néztem félre.

- Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Velem kell jönnöd - mondta, és a csuklómat megfogva elkezdett maga után húzni. Szuper.

Hátravitt, ahol sok ember szaladgált.

- Az öltözőbe is bejössz, ugye? - kérdezte.

- Ami az illeti…

- Szóval igen. Klassz - válaszolta mosolyogva, és már indult volna is, de hirtelen hátrafordult. - Egyébként Taemin vagyok - mondta még, és most már tényleg elindult.

Követtem, hibát, hibára halmozva.

- Itt vagyunk - nyitott be egy ajtón. Zavartan mosolyogva követtem.

- Sziasztok - köszöntem félénken.

- Taemin, biztos jó lányt hoztál? Minho mindig azt mondta, hogy ő egy belevaló lány - szólalt meg az egyik.

Egyetlen pillantásommal beléfojtottam a nevetést.

- Visszavonom - motyogta.

- Rin! - ugrott fel Minho. Vizes haján egy törölköző volt, plusz még rajta volt egy nadrág. A fedetlen mellkasa láttán a lábaim ismét elgyengültek.  A vízcseppek szépen, lassan folytak végig rajta.

Megpróbáltam az arcára koncentrálni.

- Minho, örülök, hogy ismét találkozunk - mondtam mosolyogva.

- Azt hittem, nem jössz el - váltott témát, mire a többiek felröhögtek. Ez a hülye mindent elmondott?

- Volt pár szabad pillanatom, de nem hittem, hogy ennyire hosszúra nyúlik - néztem az órámat.

- Egy kis partizás biztos jöhet még! Gimiben imádtál bulizni - noszogatott. Egy félmeztelen, kiskutya tekintetű Minhonak nem tudtam ellenállni (ha valaki igen, tegye fel a kezét - szívesen gratulálok neki).

- Legyen - válaszoltam mosolyogva. - Egyébként Rin vagyok - mutatkoztam be a többieknek.

- Tudjuk - válaszolták röhögve.

- Még hogy csak jót mondtál - néztem Minhora, mire ő is elkezdett nevetni.

- Onew.

- Key.

- JongHyun.

- Taemin, de már bemutatkoztam.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket - hajoltam meg.

- Most pedig, induljuuuuunk! - kiáltott fel JongHyun.

- Ha nem baj, először felöltözök - mondta nevetve Minho. De, baj. Nem szabad egy ilyen szép testet rejtegetni.

Minho megtörölte a felső testét, majd felkapott egy pólót.

Egy közeli pizzázóba ültünk be. A fiúkkal nagyon jól kijöttem, nagyon régen nevettem ennyit. Már éjfél felé járhatott az idő.

- Most már tényleg mennem kellene. Holnap be kell mennem a céghez - álltam fel.

- Ne, még ne menj! - kérlelt egyszerre Key és Taemin.

- Így is többet maradtam, mint kellett volna. Ha nem engedtek, írok rólatok egy szaftos cikket - fenyegetőztem. De ők már a barátaim lettek, sosem tettem volna ilyet.

- Haza kísérlek - állt fel Minho is.

- Nincs erre semmi szükség, a közelben lakok - próbáltam kihúzni magam.

- Sok hülye lakik a környéken - mondta.

- Rin, hadd élje ki a hős komlekszusát - szólalt meg nevetve Onew.

- De tényleg nincs erre semmi szükség - mentegetőztem.

- Haza kísérlek, és kész - jelentette ki Minho. Már ment is az ajtóhoz. Egyre jobb.

Elköszöntem a fiúktól, akik az orromra kötötték, hogy még találkoznunk kell. Talán majd egyszer.

Minhoval csendben sétáltunk hazafelé.

- Kedves srácok - szólaltam meg végül.

- Ja, csak egy kicsit dilisek - mondta nevetve.

- Mintha te nem lennél az - válaszoltam szintén nevetve. Ragadós nevetése van.

- De egész jól kijöttél velük.

- A régi barátainkra emlékeztetnek. Már nem is tartom velük a kapcsolatot…

- Én csak egyel próbáltam meg tartani, de több ízben leráztak - célozgatott mosolyogva.

- Mindennek meg van az oka - feleltem.

- De ha az az ok hülyeség? - állt le hirtelen.

- Ebbe szerintem ne menjünk bele - álltam meg én is pár lépés után. Felé fordultam. - Nagyon sok szép emlékünk volt, de ennyi is. Semmi sem tarthat örökké.

- Mindig is te voltál a realista.

- Te pedig az álmodozó, de valóra is váltottad az álmaid. Ezt most tökéletesen láthattam a koncerten is.

- De tudod jól, hogy mindig megszerzem azt, amit akarok - lépett hozzám közelebb.

- Ezzel összezúzva mások addigi életét? - léptem egyet hátra.

- Rin, ne állítsd ezt be úgy, mintha te nem akarnád - nézett a szemembe, és újra közelebb lépett.

- Én ezt egy szóval sem mondtam. Nem tudom, miért erősködsz megint. Mielőtt megbántanánk egymást, csak lépjünk tovább barátokként…

- És felejtsük el egymást megint?

- Ezt sem mondtam - néztem félre. De igen, erre céloztam.

- Miért állítod fel megint ezeket a falakat?

- Mert nem akarom, hogy megbántsanak. Csak egy nyugodt életet szeretnék.

- Mellettem mindig is nyugodt életed volt - Jött egy lépéssel újra közelebb hozzám.

- Nem, ez nem igaz, és ezt te is tudod. Így felnőtt fejjel biztos rájöttél, hogy miért nem vettem fel a telefont neked sosem. Sőt, miért változtattam címet, és vettem új telefont. Tisztában vagyok a te érzéseiddel, amik nem ugyanazok, mint az enyémek. - A végére már könnycseppek gyűltek a szemembe.

- Amíg nem láttalak, nem a barátnőimre gondoltam, hanem rád. Nekem nem csak egy lány kell, hanem te.

- Azért, mert végig a húgodként gondoltál rám. Egy testvér hiányzott neked, egy támasz.

- A fele igaz. Te mindig is egy támasz voltál számomra. De nem lehet ezt olyan dolgokhoz hasonlítani, mint, hogy a húgomként gondolok rád. Amíg gimnazisták voltunk, nem vettem észre, hogy sokkal többet jelentesz nekem, mint a futó kapcsolataim. De az ember csak akkor veszi észre, milyen fontos számára egy személy, amikor elveszíti azt. Én nem akarlak még egyszer elveszíteni - most már teljesen előttem állt. A kicsordult könnycseppjeimet puha kezével törölte le.

Nem hittem el neki. Csak szeretné, ha valaki megint teljesen mellette állna. Felismerte az érzéseimet, és ezt fel is használta a szent cél érdekében.

De újabb hibát követtem el. Nem tudtam ellenállni a tekintetének, a csókjainak, a bókjainak. Mindet elfogadtam, és aznap éjjel felhívtam magamhoz. Végzetes hibát követtem el.

Másnap reggel hétkor ébredtem. Ő még békésen aludt mellettem.

Miután gondolkozó pillantást vetettem rá, felálltam, és otthagytam. Egy kulcsot raktam mellé az ágyra.

Felöltöztem, és elindultam dolgozni. Este üres lakásba értem haza. Üzenetet sehol sem találtam.

Talán ennyi lenne? A postaládámban hagyta a kulcsot, és kilépett az életemből?

Miközben vacsorát csináltam, csörgött a telefonom.

- Szia, otthon vagy már? - szólt bele Minho.

- Honnan tudod a számomat? - kérdeztem.

- A hűtődre volt írva… - válaszolta. Imádom, hogy ilyen feledékeny vagyok.

- Értem. Mit szeretnél?

- Ez olyan kegyetlen volt - szinte éreztem, ahogy lebiggyeszti az ajkait. - Meg sem kérdezed, hogy milyen napom volt…

- Bocsánat. Milyen napod volt? - kérdeztem nevetve.

- Unalmas.

- Bőbeszédű vagy - mondtam.

- De tényleg. Semmit nem csináltam. Egész nap, csak arra vártam, hogy felhívhassalak.

- És ez végre megtörtént - tudattam vele mosolyogva. A fél fülemre tettem a telefont, és tovább csináltam a vacsorát.

- Hát igen. Mit csinálsz? Mikor tudunk megint találkozni?

Szóval nincs vége. Tényleg komolyan gondolta?

- Ha gondolod, most épp vacsorát csinálok. Mire ideérsz, biztos kész - mondtam végül. Egy ördögi körbe kerültem, már előre látom.

- Azonnal indulok - válaszolta, és hallottam, ahogy felpattan, és már veszi is a kabátját.

- Várlak - mondtam, és letettem.

Még szerencse, hogy most többet főztem a kelleténél.

Minho egész hamar átért. Még nem voltam teljesen készen. Megbabonázva figyelte, mit ügyködök a konyhában. Vacsora közben kellemes témákról beszélgettünk, pont, mint régen.

Mintha az a kimaradás meg se történt volna. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Csak némi extrával.

Ismét nálam aludt.

Reggel arra ébredtem, hogy Minho a hátamon rajzol kis köröket.

- Jó reggelt - köszöntött mosolyogva.

- Neked is - suttogtam álmosan.

- Ez sokkal jobb reggel, mint a tegnapi. Először megijedtem, hogy nem voltál mellettem - ráncolta össze a szemöldökét.

- Várt a munka - sóhajtottam.

- Ma is be kell menned?

- Vasárnap van. Ma nem dolgozok - válaszoltam mosolyogva.

- Akkor nem töltjük kettesben az egész napot? - kérdezte reménykedve.

- Rendben - válaszoltam.

Még sokáig lustálkodtunk az ágyamban, majd kikeltünk. Az egész napot elszórakoztunk. Néztünk filmet, hülyéskedtünk, elmentünk sétálni. Lényegében egy laza nap volt.

Nagyon jól éreztem magam. Végre teljesült az, amit mindig is akartam. Ez komolyan megtörtént? Alig akartam elhinni.

Minho ma este sem ment haza.

Mint lány, nekem is megvoltak a magam barátai. Hallottam még gimiben különböző pletykákat arról, hogy Minho minden képzeletet felülmúl, de nem foglalkoztam velük. Eddig. El kell ismernem, igazuk volt.

Lehetséges, hogy valaki ennyire tökéletes legyen?

Aztán hirtelen minden rosszra fordult.

A munkahelyemen voltam, amikor hirtelen erős hasfájás tört rám. Nem foglalkoztam vele, azt hittem, csak valami rosszat ettem.

De amikor harmadjára fordult elő, már kicsit kezdtem megijedni.

- Ah, nagyon fáj a hasam megint - mondtam. Minho hátulról ölelt át.

- Nem kellene elmenned orvoshoz? Csak megnézetni - mondta aggódva.

- Lehet, kérek egy időpontot - motyogtam.

De egészen a következő hétig nem foglalkoztam vele. Szombaton mentem el végül az orvoshoz.

- Azt hiszem, ez meghaladja az én képesítésemet - mondta az orvos.

- Ez rosszat jelent? - kérdeztem ijedten.

- Nem mondhatok semmi biztosat. Azt ajánlom, menjen el a klinikára. Ott majd biztosat fognak tudni mondani - válaszolta. Megköszöntem a munkáját, kifizettem, és hazamentem.

Minho nem jött át, mert nem ért rá.

Vasárnap mentem el a klinikára. Egy egész kivizsgáláson kellett részt vennem. Vért vettem, vércukor szintet mértek, és még röntgenre is el kellett mennem. Két óra múlva találkoztam újra az orvosommal.

- Sajnos pozitív eredményt találtunk - mondta póker arccal.

- Ez mit is takar?

- Az epéje nem működik jól. A műtét nagyon erősen ajánlott - válaszolta.

- Az epém?

- Pontosan. Nem tudni, mi indította el ezt a reakciót, de mindenesetre még időben sikerült analizálni.

- Szóval műtét…

- Igen, a műtétet magam végezném el. Rutin műtét lenne.

- Értem. Akkor kérhetnék egy időpontot? - kérdeztem. Lefogtam a kezemet, hogy ne remegjen. Attól a szótól, hogy műtét, már kirázott a hideg.

Jövő hét szerdára kaptam időpontot, addig kiírtak a munkahelyemről.

- Micsoda? - nézett rám Minho, miután elmeséltem neki mindent.

- Nem lenne kötelező a műtét, de ajánlott - válaszoltam. Egész végig a sírás kerülgetett.

Minho magához ölelt, és a hátamat kezdte simogatni. Kitört belőlem a sírás.

Fogalmam sincs, meddig zokogtam neki. Még félálomban emlékeztem arra, hogy felemel, és bevisz a szobámba.

Az az egy hét rémes gyorsasággal telt el. Mire észbe kaptam, már a kórházi ruhában feküdtem az ágyon.

- Nem kell izgulni, minden rendben lesz - mondta mosolyogva a nővér, miközben a kezemért nyúlt, hogy beleszúrja a branült.

- Bízok a doktor úrban - válaszolta halványan. Minho megszorította a másik kezemet.

Az egész banda ott volt. Ma egy fotózásuk lett volna, bár minden tiltakozásom ellenére, lemondták, mert úgy érezték, mellettem kell maradniuk.

Minho adott egy gyors csókot, mielőtt betoltak a műtőbe. Mindenki mosolyogva üdvözölt.

Nem sok mindenre emlékszem. Magyaráztak nekem valamit, de nem jutott el az agyamig, hogy mit. Rám rakták az oxigén-maszkot, és hamar elaludtam.

Körülnéztem. Hogyan is kerülök ide?

Egy metróállomáson voltam. Szokatlanul magasnak tűnt minden. Valaki fogta a kezemet. Felnéztem az illetőre - az édesanyám volt az. Mosolyogva néztem rá.

Aztán előre pillantottam. Ott állt a metró. Az ajtó üvegében láttam magamat, de nem a mostani énemet, hanem az öt éveset.

Aztán a metró elindult, és mindent beterített a por.

A szemem elé kaptam a kezem, és úgy védekeztem.

Amint elült a por, kinyitottam a szemem. A metró ismét előttem állt. Riadtan pillantottam oldalra, de senki nem volt ott. Egyedül álltam.

A metró ismét elindult. A por megint belement a szemembe.

Mi ez a pityegés? Már nem a metróállomáson vagyok?

Itt az ideje, hogy kinyissam a szemeimet. De szokatlanul nehéznek tűntek. Összeráncoltam a szemöldököm, és kényszerítettem magam arra, hogy felnyissam a szemeim.

Most egy kórház teremben voltam. Vajon ez is csak álom?

Eltelt pár pillanat, mire eszembe jutott, hogy mit is keresek itt. Műtétem volt.

Minho az ágyam mellett ült, a fejét az ágyra hajtotta, és úgy aludt. Elmosolyodtam. Egy kicsit szétnéztem. Az ágyam melletti asztalon egy virág volt, rajta pedig egy papír. Rajta pedig, hogy "Várunk vissza". Miért, elmentem?

Kicsit elkezdtem mozgolódni. Mindkét kezemből vezetékek álltak ki. Semmit nem értettem.

Minho ébredezni kezdett a mocorgásomra. Amint kinyitotta a szemét, elkerekedett szemekkel fogta meg a kezem.

- Rin? Rin! Tényleg felkeltél! - kiáltott.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz megijedni - mondta komolyan. Hogyan is tudnék megijedni, amikor itt van mellettem?

- ígérem - mondtam ki.

- A műtéten minden rendben ment. Kiderült az ok, hogy miért nem működött rendesen az epéd. Egy tumor volt rajta. Az orvosok leműtötték, de te kómába estél - válaszolta komoran.

- Micsoda? Kómába?

- Két hónapig nyomtad az ágyat…

- Két hónapig? - kérdeztem ismét vissza.

- De ez már nem lényeges, mert végre felébredtél - mondta, és még jobban szorította a kezemet.

Felfelé néztem, hogy ne kezdjek el sírni. Két hónap? Az rettentő sok idő.

Két napig folyamatosan kivizsgálásokra vittek el. De utána megállapították, hogy minden rendben, ezért haza mehettem, azzal, hogy még két hétig otthon kell maradnom.

Bár azt hiszem, már rég felvettek valakit a munkahelyemre. Csak egy újonc voltam, akit bárki pótolhat.

A srácok sokat jártak hozzám. De nekik is megvolt a saját dolguk, és ekkor egyedül voltam otthon. Ezek voltak a legrosszabb pillanatok.

Csak azt nem értettem, hogy miért én. Annyira összejött minden. Megvolt az álomállásom, az álompasim. Talán pont ezért… nem lehet minden túl tökéletes.

Egy hónap múlva vissza tudtam állni dolgozni.

Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Visszavettek a munkahelyemre, és Minhoval is minden rendben volt.

Mikor volt egy szabad estém, elmentem az egyik koncertjükre. A koncert után, már megszokásból vettem az irányt az öltözők felé. Mivel elég nagy helyen voltak, most mindenki külön öltözőt kapott.

Eligazítást kértem az egyik biztonsági őrtől, majd elindultam Minho öltözője felé.

Még csak be sem fordultam a sarkon, amikor nevetést hallottam.

Nem érdekelt különösebben, hiszen sokszor nevetnek. Aztán a nevetés hirtelen abbamaradt. Amint befordultam a sarkon, rá is jöttem, miért.

Minho a falnak támaszkodott, de nem is akármi volt közte, és a fal között. Egy lány. Észre sem vettek, mert lefoglalta őket, hogy megtaláljanak valamit egymás szájában.

Hányingerem lett.

A könnyeimmel küszködve fordultam el, és rohantam haza.

Másnap Minho hívott. Nem vettem fel neki. Ez egy hétig ment, aztán feljött hozzám.

- Rin, én vagyok az! - kopogott be az ajtón.

- Tudom, hogy itthon vagy. Itt van az autód - folytatta.

- Valami történt? Miért nem veszed fel a telefont?

Túl kell esnem rajta.

Kinyitottam az ajtót.

- Szia, régen láttalak - simított végig az arcomon. Hátraléptem.

- Minho, nem akarlak többet látni. Soha.

- Micsoda?

- Nem tudok bízni benned többé. Csak arra kérlek, hogy hagyj békén. Felejts el.

- Mégis miért?

- Láttam, hogy megcsaltál.

- Én…

- Ne, ne magyarázkodj. Nincs rá szükségem. Csak hagyj békén - suttogtam. Minden hangom elment.

Rácsaptam az ajtót, és leroskadtam a földre.

Tudtam, hogy ez lesz. Előre megéreztem. Nem kellettem neki, mint nő, ezért szimplán fogott egy másik csajt, aki jobb neki.

Nem dörömbölt tovább, hanem elment. Kitört belőlem a zokogás.

De az élet nem állt meg.

Fél év múlva már hírnevet is szereztem magamnak. A kis kávézóba napi szinten jártam.

Mivel mindenki elismert, meghívtak egy filmpremierre is, hogy írjak róla jó kritikát. Majd meglátom.

A vörös szőnyegen szinte szikrázva mentem végig. Úgy kezeltek, mint egy sztárt, pedig csak egy újságíró voltam.

Ami azt illeti, nem sikerült elfelejtenem Minhot. De ennek még adtam időt.

A barátaimmal beszélgettem, mielőtt elkezdődött a film.

A sors fintora, hogy pont mellém ültek a SHINee-s fiúk. Lehet, szándékosan rendezték így.

Először nem ismertek fel, amit nem is csodálok. A barna, rövid hajam helyett, most egy hosszú, narancssárga hajam lett.

Taemin ült mellém.

- Rin? - kérdezte, jóval a filmkezdés után.

- Helló - köszöntem mosolyogva.

- Hú, te aztán megváltoztál - suttogta.

- Hát, valami olyasmi.

- De szerintem így sokkal jobban nézel ki - mondta elámulva.

- Köszönöm - pirultam el egy kissé.

- Ki a szebb? - hajolt előre Minho, aki Taemin mellett ült. Amint meglátott, elkerekedett a szeme. - Rin…

- Szia - köszöntem úgy, mint akit nem is érdekel. Pedig legbelül egy lavinát indított el, csak azzal, hogy kiejtette a nevemet.

- Tényleg sokat változtál - mondta.

- Csendesebben - szólt ránk a mögöttünk ülő Simon D.

- Bocsi - néztem rá egy kápráztató mosollyal.

- Ohh, semmi baj - válaszolta szintén mosolyogva. Sok mindent tanultam, mióta a hírességek között járok-kelek.

Taeminnel végigdumáltam a filmet. Minho többet nem szólalt meg.

- Jó volt veled beszélni - mondtam mosolyogva, és indultam el. Hátha el tudok még kapni egy taxit.

Egy kéz fonódott a csuklómra, és rántott magához.

- Engedj el - mondtam higgadtan. Rögtön tudtam, hogy Minho az.

- Nem akarlak.

- De én igen.

- Kérlek, bocsáss meg nekem. Soha többé nem fog előfordulni.

- Nem tudok bízni benned. Egyszer megtörtént, többször is meg fog.

- Csak adj még egy lehetőséget - mondta, és a szemembe nézett. A tekintete elveszett volt.

Nem válaszoltam, csak átöleltem.

Két hétig még nem voltunk teljesen együtt. De utána újra megtanultam bízni benne, és ő is megbecsült.