Killer World - Lost my heart (YoSeob)

- Kikötődött a cipőfűződ - figyelmeztetett Rin.

- Ohh, köszönöm - hajoltam le. Mintha valami elrepült volna a fülem mellett. Biztos, csak egy légy…

Miután végeztem, elindultunk. Hazakísértem, majd utána én is a házunk felé vettem az irányt.

Ma szokatlanul kevés ember van az utcán.

Én csak szokásosan bedugtam a fülest, és bömböltettem a zenét.

Valaki megkocogtatta a vállam. Ránéztem, és elámultam. Még soha életemben nem láttam ennyire aranyos fiút…

Ki akartam venni a fülhallgatómat, de helyette csak hirtelen elsötétedett minden.

Fájt a fejem, de nagyon. A szemeimet nehéznek éreztem, de megpróbáltam kinyitni. Mi is történt? Már nem emlékszem.

A szobában, ahol voltam, sötét volt. Egy ágyon feküdtem. Ablak nuku, két ajtó volt. Miután kitisztult teljesen a látásom, felemeltem az ólomnehéz tagjaimat, és felálltam. Az egyikhez settenkedtem, kinyitottam, de csak egy fürdőt találtam.

Aztán a másiknál próbálkoztam be. Először hallgatóztam, de semmit nem hallottam. Lassan lenyomtam a kilincset, és kikukucskáltam. Egy üres folyosóra nyílt az ajtó.

Körülnéztem, majd kiléptem rajta. A folyosón végig más ajtók voltak, rajta fehér papírok. Elég rémisztő volt, mintha laktak volna ott, csak el akarták rejteni magukat.

A folyosón végigérve, egy konyhában találtam magam. Senki nem volt ott. A következő ajtóhoz rohantam, ami a bejárat volt.

Nem örültem annak, amit láttam. Egy erdő.

Ez csak egy rossz álom, igaz? Mégis miért rabolnának el, pont engem?

- Nocsak, itt egy királylány. Senki nem mondta, hogy vendégünk lesz - suttogta valaki a fülembe. Messziről éreztem rajta a cigiszagot.

- Nem vagyok vendég. Már megyek is el - mondtam, és indultam volna, de a karjai a derekamra csavarodtak.

- Rendesen felvágták a nyelvét ennek a királylánynak - válaszolta.

- Engedj el. Haza akarok menni.

- Az nem fog olyan könnyedén menni. És én a helyedben örülnék, hogy még élsz - mondta tovább.

- Ki vagy te? - fordultam vele szembe. - Nem is te raboltál el - néztem rá. Neki szőke haja volt, míg az aranyos fiúé vörös. Aranyos? Köcsög.

- Nem tudom, ki hozhatott ide. De nem hiszem, hogy sokáig maradsz - felelte sunyi mosollyal.

- Úgy érted, haza engedtek? - kérdeztem félénken.

- Úgy értem, oda, fel - mutatott az égre.

A szemembe könnyek szöktek, és elhátráltam tőle. Ő csak nevetett rajtam.

Hogy kerültem ide? Mégis mit keresek itt? Körülnéztem, valami menekülési utat keresve, de nem találtam.

Valakinek nekihátráltam.

- Ezt nem kellett volna - suttogta megdorgálva, mire az előttem álló szőke hajú srác mosolyogva vállat vont.

Ismét elsötétedett minden.

Szörnyű álmom volt. Elraboltak, és ki tudja, hány férfival voltam egy házban. A szemhéjam ismét erősen nehezedett a szememre, de ki akartam nyitni, és megcsodálni a szobámat.

De nem az történt, amire számítottam.

Ismét abban a kis szobában voltam. De most nem egyedül, hanem az aranyos srác ült velem szemben a fotelon. A telefonján nyomgatott valamit, de amint észrevett engem, rögtön elrakta.

- Jó reggelt - köszönt mosolyogva. Be kell ismernem, nagyon aranyos mosolya volt.

De ez jelen pillanatban nem hatott meg. Kínzó lassúsággal ültem fel, és a szoba másik felébe hátráltam.

- Ki vagy te? Mit akarsz? Miért raboltál el? - zúdítottam rá a kérdéseim tömkelegét, pedig ez még semmi volt.

- A szokásos kérdések - sóhajtott fel.

- Szokásos? - sikítottam fel.

- Nyugi - emelte fel védekezőn a kezeit.

- Engedj el - suttogtam, és ismét elkezdtem sírni. Ez biztos, valami vicc.

- Azt nem tehetem egyenlőre - válaszolta, majd felállt, és elkezdett felém közeledni.

- Ne gyere közelebb! - sikítottam ismét fel. De nem állt meg. - Nem hallod? Maradj ott! - folytattam.

- Mindig ugyanazt játssza el mindenki - motyogta.

Amikor odaért elém, leguggolt, így velem szemben volt. A tekintetemet fürkészte.

Sajnos közelebbről még aranyosabb volt.

- De kedves leszek. Egy kérdésedre válaszolok - mutatta fel egy ujját, majd játékosan elmosolyodott.

- Miért hoztál el?

- Blööö, nem jó kérdés. Ez államtitok - mondta.

- Ki a főnököd?

- Blöööööö, még rosszabb kérdés.

- Biztos, hogy engem kellett elhoznod? Nem tévesztettél össze valakivel?

- Blööööö, egyre rosszabbak.

- Még hogy válaszolsz egy kérdésre - néztem félre.

- A te hibád, te raksz fel olyan kérdéseket, amikre nem válaszolhatok.

- Akkor hogy hívnak? - kérdeztem végül.

- YoSeob - mondta, majd rám kacsintott.

- Mikor engedsz el?

- Ez nem tőlem függ - mondta.

- Mit dolgozol? Sima emberrabló vagy, vagy még…

- Néha embereket is kell ölnöm. Hivatásosan gyilkos vagyok - mondta, mintha ez lenne az életben a legegyszerűbb dolog. Mintha csak azt közölte volta, hogy holnap fogorvoshoz megy.

Felhúztam a térdeimet, és elkezdtem zokogni.

Többet nem szólalt meg, hanem kiment a szobából.

Keservesen zokogtam. Tegnap még egy normális gimnazista voltam. Ma pedig, egy fogoly vagyok… és még csak azt sem tudtam, miért.

Fogalmam sincs, meddig lehettem ott. De egy idő után erőt vett rajtam az éhség - és a kíváncsiság.

Letöröltem a könnyeimet, majd ismét kilestem a folyosóra, ami megint csak üres volt. A konyhába mentem, ahol szerencsére egy ártatlan lélek sem volt.

Benéztem a hűtőbe, ahonnan elővettem pár kelléket, majd elkezdtem főzni. Már amennyire sikerült - elég gyér alapanyagok voltak.

Vicces, hogy egy tanyán főzök, ahol ki tudja, hány gyilkos van.

Mintha csak csengettem volna, valaki hátulról átölelt, és a nyakam fölött elkezdte kémlelni, hogy mi jót csinálok.

- Mit főzöl? - kérdezte egy idegen hang.

- Engedj el - mondtam szigorúan.

Csak nagyot sóhajtott, de engedelmeskedett, és arrébb állt. Mellettem háttal támaszkodott a pultnak, és úgy szemlélhettem meg végre. A haja lila volt, amin ámultam.

- Szóval? - kérdezte végül, felébresztve az álmodozásomból.

- Omlett - válaszoltam.

- Kaphatok belőle? Nem tudom, mikor ettem utoljára normális vacsorát… - mondta.

- Öm, persze - feleltem, mintha nem is egy gyilkossal beszélgetnék.

Miután készen lettem, kerestem egy tányért, majd odaadtam neki az enyémet. Ezért egy újba kezdtem bele.

De ismét félbe szakítottak. Ugyanúgy, mint az előbb, hátulról öleltek át. De ezt az illatot már ismertem.

- Mit kotyvasztasz királylány? - kérdezte.

- Semmi közöd hozzá, amúgy meg engedj el - mondtam mogorván.

- Nem félsz? - kérdezte, de még mindig nem engedett el. Ha tudná, mennyire félek… szinte remeg a lábam…

- Jelen pillanatban, csak szeretném, ha elengednél - feleltem kimérten.

Egy pillanatra tényleg elengedett - de utána megfordított a csípőmnél fogva, majd feldobott a pultra. Épp felháborodva akartam kérdezni, hogy mégis mi a fenét képzel, amikor az ajkait az enyémre tapasztotta.

A cigi íze rettentő rossz volt, szinte meg akartam pusztulni. Mindent megtettem, hogy eltávolodjon, rugdostam, ütöttem, de mintha csak egy szikla állna előttem.

- DongWoon, engedd el - szólalt meg YoSeob. Sosem hittem, hogy valaha is örülni fogok neki.

- Csak szórakoztam egy kicsit - válaszolta a szőke duzzogva. Amint elengedett, leugrottam a pultról, és visszarohantam a szobába, miközben kinevetett.

Szörnyen éreztem magam. Kiszolgáltatott voltam, és csak magamra számíthattam. Soha nem tanultam semmilyen küzdősportot, még csak sportra sem jártam.

Mégis mi a fenét csináljak?

A sarokba kuporodtam le, és kezdtem el sírni. Legszívesebben felpofoztam volna magam, hogy hagyjam abba, és találjak ki valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Ki kell jutnom valahogyan.

A szoba ajtaja kinyílt, majd bezárult. Ijedten kaptam fel a fejem - de csak YoSeob volt az. Csak?

- Vigyél haza - mondtam dacosan.

- Nem lehet - sóhajtott fáradtan.

- De, lehet. Vagy ha csak kiraksz az út szélére, nekem úgyis jó. Stoppolok.

- Még rosszabb lenne. Ezen a környéken szinte csak gyilkosok laknak. Csöbörből vödörbe jutnál.

- Miért kényszerítesz arra, hogy itt maradjak?

- Két okból. Az első - felállt - mert fizetnek érte. - elkezdett felém közeledni. - A második - ismét előttem guggolt le - mert aranyos vagy. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen szép lány a szobámban - fejezte be, és végigsimított az arcomon. Rögtön elütöttem a kezét.

- Hagyj békén. Ne érj hozzám, és soha többé ne mondj ilyeneket - mondtam.

- Egyszer majd rájössz, hogy nem mindig te irányítasz - felelte mosolyogva, majd ismét felállt.

Leült a fotelban, és telefonozni kezdett. Egyszer csak hívták.

- Igen, itt Y. - Kis szünet. - Ma este? Csak egy személy?.... Értem. Azonnal indulok - mondta, majd lerakta.

- Elmész? - kérdeztem ijedten.

- Majd jövök - válaszolta, és elindult.

Felkapta a kabátját, és egyszerűen kisétált.

A szobában egyre jobban unatkoztam. Na, meg éhes is voltam. Az előbb nem tudtam enni, s ki tudja, mennyi ideig aludtam. De merjek megint kimenni?

A kérdésemre még csak válaszolnom sem kellett. DongWoon történetesen megválaszolta.

Benyitott a szobába, és körülnézett. Az ágyon feküdtem keresztben, és úgy néztem rá rémülten, mire elmosolyodott.

- Helló, királylány. Gyere, nézd meg az én szobámat is - mondta.

- Nekem itt tökéletes - válaszoltam.

- Akkor át kell vigyelek - sóhajtotta, és elindult felém. Felugrottam, és elkezdtem hátrálni.

- Ne nehezítsd meg a dolgom - mondta, és mérgesen indult felém.

- Ne, kérlek ne. Bármit megteszek - kérleltem sírva. De nem hallgatott rám, csak felkapott az ölébe, és elkezdett cipelni. Közben végig sírva kértem, hogy hagyjon békén.

Becipelt egy szobába, és ledobott az ágyra. Ez is ugyanolyan szoba volt - semmit mondó. Mintha nem is laktak volna benne.

De nem volt időm szétnézni, mert szinte rám vetette magát.

- Királylány, ne csináld ezt - suttogta az ajkaimba, miközben egyre távolabb kúsztam.

- Ezt én kérhetném. Csak hagyj békén - válaszoltam remegve.

- Az úgy nem vicces - felelte.

- E-e-e-elúször nem zuhanyzunk le? - kérdeztem hirtelen.

- Milyen jó ötleteid vannak - mondta bólogatva. - De utána is ráérünk - tette hozzá, és a csípőmnél fogva magához rántott.

- De olyan jól esne egy hideg zuhany! - folytattam remegve.

- Hajthatatlan vagyok - válaszolta. Hirtelen felállt mellőlem, és én is pattantam volna fel, de visszanyomott az ágyra.

Elkezdte kibontani az övét.

Eltakartam a szemem, és csendben szipogtam.

Aztán sok minden változott meg hirtelen. Csak egy sóhajt hallottam, majd valaki felemelt, és elkezdett cipelni.

Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy YoSeob az.

- Igazán megtanulhatnál vigyázni magadra - dorgált meg.

- Mégis hogyan? Én csak egy védtelen gimnazista vagyok, gyilkosokkal körbevéve! - fakadtam ki.

- De nő vagy. Ha ezt nem tudod kihasználni, nem fogod sokra vinni - kezdett vitatkozni velem, miközben a lábával belökte az ajtót.

- Pont ez az! Én egy gyenge nő vagyok, amit ti mind ki is használtok!

- Ha gyengének gondolod magad, az is vagy - felelte egyszerűen, és lerakott az ágyra.

Nem válaszoltam, csak metszőn meredtem rá.

Mellém feküdt az ágyra. Én gyorsan felhúztam a térdem, és a lehető legtávolabb merészkedtem.

Nagyot sóhajtott. A karját a szeme elé rakta, és úgy relaxált. Most, hogy jobban megfigyeltem, fáradtnak tűnt.

A tekintetemet végigfuttattam a testén. A pólója kicsit elázott - esett volna az eső? Mindenesetre kirajzolódtak a formás izmai. A karján még csak be se feszítette az izmokat, így is lehetett látni, milyen erős. Ha belegondolok, hogy pár pillanattal ezelőtt ezek a karok tartottak engem…

Mire észbe kaptam, már egyenletessé vált a lélegzése, tehát elaludt. Hirtelen felém fordult, és lehullott a keze az arcáról. Szinte elolvadtam, olyan aranyosan aludt.

Végig hasaltam az ágyon, hogy közelebb kerüljek hozzá. Csak pár centi volt az arcunk között.

Nem tudtam megállni, elmosolyodtam. Olyan aranyos volt!

De a tény, hogy ő egy gyilkos… egyszerűen nem tudtam elhinni. Olyan kedves volt velem (az elmúlt egy napban). Persze, csak ha leszámítjuk, hogy ő rabolt el, és hozott ezeknek az őrülteknek a búvóhelyére.

Miközben gondolkoztam, ő csak szuszogott. Lehunyt pillái kicsit megremegtek, de utána kifújta a levegőt, és tovább álmodott.

Nem tudtam neki ellenállni. Az ujjaimmal megérintettem az arcát. Puha, selymes bőre volt.

Aztán mintha csak egy ragadozó lenne, elkapta a kezem. Rémülten hőköltem hátra.

- Hagyhattál volna még egy kicsit aludni - sóhajtott fel.

- Én… én… én nem akartam - dadogtam.

- Semmi baj - ült fel álmosan. A kócos hajába túrt bele, majd egy kicsit megigazította. - Menjünk, együnk valamit.

- Rendben - bólintottam.

Kimentünk a konyhába, ahol senki nem volt. Az alapanyagokból készítettem kettőnknek levest, majd le akartam ülni az asztalhoz, de ő a szoba felé kezdett húzni.

- Ha a többiek meglátják, hogy főztél, ők is kérnek majd - magyarázta, mire bólintottam.

- Hányan is vagytok itt tulajdonképpen?

- Hatan. Mi vagyunk egy csapat.

- Egy csapat?

- Valahogy úgy. Vannak, akik egyedül vannak, de mi csapatot alkottunk. Ritkán végzünk közös küldetéseket, de együtt élünk, és számítunk egymásra, minden körülmények között - válaszolta.

Beértünk a szobájába, és az ágyán foglaltunk megint helyet.

- De egyedül vagytok, nem? Szóval nincs barátnőtök - böktem ki.

- Ebben a szakmában elég nehéz lenne, ha valakinek barátnője lenne, főleg, ha az nem illetékes. Egyszer már megpróbálta DooJoon, de amint kiderült, hogy van egy gyenge pontja, a lányt megölték - mondta hűvösen.

 - DooJoon?

- Aha, ő a vezetőnk.

- Értem. De gondolom akkor más nem is próbálkozott egy ilyen eset után - suttogtam.

- Vannak lányok is a köreinkben. Azt hiszem, már találkoztál JunHyunggal. Neki van egy barátnője.

- Ő a… lila hajú?

- Igen.

- Miért mondod most el ezeket? - kérdeztem. Nem válaszolt.

Nem is kellett. Eszembe jutott, amit DongWoon mondott nekem. "- Úgy értem, oda, fel - mutatott az égre. "

Elment az étvágyam. Az éjjeli szekrényre raktam a levest, és ismét mély depresszióba süllyedtem. Szóval szinte biztos, hogy nem élem túl.

- Na, ne legyél ennyire szomorú! - feküdt le elém YoSeob. Ragyogó arccal nézett rám.

- Ne legyek szomorú? Mégis hogy kérhetsz ilyet? - kérdeztem síri hangon.

- Az előbb olyan jó kedved volt! Legyél megint olyan.

- Már nem vagyok gyerek. És nem tudom elfelejteni, hogy egy idegen helyen vagyok, hat idegennel összezárva, akik gyilkosok, és fogalmam sincs, mikor ér véget az életem.

- Akkor élvezd ki ez a pillanatot - suttogta.

Szinte elvesztem a tekintetében. Nem tudtam, mit tegyek.

Végül én szakítottam meg a pillanatot, és felálltam. A szerkényéhez léptem, ahonnan kivettem egy nagyobb pólót - és elmentem zuhanyozni.

Miután végeztem, YoSeob megint elaludt. Bebújtam mellé, és én is hamar az álmok világában találtam magam.

A zuhany hangjára ébredtem fel. Fáradtan nyitogattam a szemeim, és néztem körbe. Még mindig a sötét, ablaktalan szobában feküdtem. Hiányzott a napfény.

Mindent összeszámolva, már két napja vagyok itt. De fogalmam sincs, hogyan juthatnék ki.

Elmélkedésemből YoSeob ébresztett fel - egy törölközővel a fején jött ki a fürdőből.

Mindössze egy nadrág volt rajta, így szemügyre vehettem izmos mellkasát. Elég furcsa gondolatok jártak a fejemben.

- Jó reggelt - köszöntött egy hatalmas mosollyal.

- Neked is. Kérhetek valamit?

- Attól függ.

- Hozz nekem tojást, és csinálok rántottát reggelire. Plusz vehetnél nekem valami ruhát is. A méretem "M"-es - soroltam álmosan.

- Ezek megoldhatóak. Még valami?

- Egy sampon - néztem rá kiskutya szemekkel. Elnevette magát, majd a szekrénye elé állt, és felkapott magára egy pólót.

- Egy fél óra múlva jövök. Ha lehet, addig ne keveredj bajba - köszönt el. Bólintottam. Amint bezárult mögötte az ajtó, felálltam.

A szekrénye elé álltam, és szemügyre vettem a ruháit. Kivettem magamnak egy pulcsit, és egy rövid bemelegítő nadrágot.

Az egyik szekrényen egy könyvet találtam. Felkaptam, majd az ágyon végighasalva kezdtem bele. Egy japán írónő írta, elég érdekesnek tűnt.

Aztán kopogtattak, és egy fülig érő szájú YoSeob nyitott be. Ami pedig még jobb - egy hatalmas szatyorral a kezében.

Felugrottam, és kivettem a kezéből a szatyrot. A kanapén foglaltam helyet, és kezdtem nézegetni a cuccaimat.

Pontosan az én ízlésem volt. Az utolsó pulcsit remegő kezekkel vettem szemügyre.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Mióta figyelsz engem? - kérdeztem suttogva.

- Régóta - nézett félre.

Nem válaszoltam, csak otthagyva a cuccaimat, ismét a szoba másik felébe mentem át. Legszívesebben kirohantam volna az egész házból, de jobban féltem a többi sráctól.

- Ne legyél dühös. Ez volt a feladatom - jött oda hozzám.

Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem.

- De meg kellett tennem. Ha nem én, akkor majd valaki más - folytatta. Csak felhorkantam, mire sejtette, hogy nem jó irányba halad.

- Inkább örülj, mert tetszenek az új ruháid. A samponmárkádat is tudtam - mondta.

- Kitalálom! Azt is tudod, hogy reggelente hánykor kelek fel, hogy milyen napokon mosok hajat, és hogy kiről másolom le a házijaimat!

- Ez volt a feladatom. Megfigyelni téged. Aztán jött a parancs, hogy kapjalak el…

- Mégis kitől? Valakinek rosszat tettem?

- Ezt nem mondhatom el - nézett félre.

- Nem értelek! - emeltem fel a hangomat. - Titkokat elmondasz, mert úgysem fogok még sokáig élni. Mindenféleképpen meg fogok halni! Akkor ezt miért nem tudhatom? - kérdeztem, a végére szinte már sikítottam.

- Édesapád nem tudta kifizetni az adóságait. Az, akitől kért, nem tudott tovább várni, ezért erre a drasztikus lépésre szánta el magát. Fél évet adott, hogy édesapád fizessen. De tudta, hogy nem fog tudni, ezért kellett figyelnem téged, hogy tudjam a szokásaidat. Mikor, kivel, merre jársz. Milyen jegyeid vannak, miket tanulsz jól, vagy kevésbé jól. Amint letelt a fél év, el kellett raboljalak. Most két hetet kapott az apád, de ha nem fizet, akkor neked meg kell halnod. Valamit, valamiért. - Olyan könnyedén mondta. Végig a szemembe nézett.

Nem, ez biztos csak egy rossz rémálom. De csak nem tudok felkelni…

Felpattantam, majd magamra zártam a fürdőt. Leroskadtam a csak mellé, és keservesen zokogni kezdtem.

Haza akarok menni. Azt akarom, hogy minden a régi legyen…

Egy kis idő után, elnyomott az álom. Miután felébredtem, nagyon fájt a nyakam. És éhes is voltam…

Most vettem észre, hogy van egy ablak a fürdőben. Nem voltam valami sovány, de az utóbbi két napban nagyon sokat fogytam. Talán sikerülhetne.

Lerúgtam a lábamról a cipőt, és beálltam a kabinba. A nap fényesen ragyogott.

Kinyitottam az ablakot - ami elsőre sikerült. Nem kellene valaminek itt védenie?

De, igen. Ott voltak a rácsok. Minden erőmet beleadva próbáltam meg szétfeszíteni. Sikerült valamennyire megmozdítanom.

- Most már jobban vagy? Nem jössz ki? - kérdezte YoSeob. Annyira megijedtem, hogy visszaestem a kabinba.

- Nem akarok! - vetettem oda.

- Csak nem búslakodhatsz ott ítélet napig!

- De, igen. Halála éheztetem magam - mondtam. Újra elrugaszkodtam, és felkapaszkodtam az ablakba.

- Gyere ki, légy szíves. Hoztam neked ebédre kínait.

- Nem volt nehéz kitalálni, hogy azt szeretem, igaz? - kérdeztem. Elnyomtam egy kisebb nyögést. A fél karom már kint volt.

- Csak kedveskedni akartam. De ha ilyen maradsz, nem sokáig leszek veled elnéző - fenyegetett. Bár nem nagyon ismertem, tudtam, hogy soha nem tudna velem gonosz lenni.

- Rettenetes - vetettem oda. Már a felső testem kint volt.

Ő beszélt még, de nem válaszoltam. Tovább tornászkodtam, és amint sikerült kiszenvedni a csípőm, már sínen voltam.

Felpattantam, és tiszta erőmből futni kezdtem. 15 méterre kezdődött egy erdő. Ha odáig eljutok, talán van esélyem, hogy kiszabaduljak.

Hallottam, hogy valaki utánam szól. Az adrenalin elkezdett száguldozni az ereimben, így még gyorsabban futottam.

Elértem az erdőt.

A lehető leggyorsabban kerülgettem a fákat, és örültem, hogy távolodok elfelé. Nem tudom, meddig futhattam. Házakat láttam.

Lapulva mentem el mellettük, nehogy az legyen, amit YoSeob mondott.

Miután egyre bentebb sétáltam, és a házak is sűrűsödtek, felismertem Seoul külvárosát. Történetesen pont a város másik felében laktam.

YoSeob azt mondta, hogy fél éve figyel engem. Akkor nem tudhat a vész-bankszámlámról. Kiskorom óta van egy fiókom, ami tele van pénzzel, arra az esetre, ha valami történne. Szerencsére csak én tudtam a kódot.

Miután levettem egy kis pénzt, megszálltam egy szállodában.

Kifújtam a levegőt, és leültem az ágyra. Sikerült. El sem hiszem. Fél óráig élveztem az egyedüllétet, majd elmentem lezuhanyozni. Tiszta kosz, és izzadtság voltam.

Fél órát töltöttem a kádban is. Sikerült teljesen ellazulnom.

Egy szál törölközőben mentem ki - de amint láttam, hogy valaki a kanapén ül, felsikítottam.

- Hogyan találtál meg? - kérdeztem még mindig sikítva. Felállt, és mérgesen nézett rám.

- Az az én titkom. De nem szeretném, ha többször elszöknél. Vagy azt akarod, hogy megbüntesselek? - kérdezte dühösen.

- Én…én… én… - kezdtem el nyöszörögni. Magabiztosan indult el felém, mire hátrálni kezdtem. De a hátam hamar nekiütközött a falnak.

Amint elém jött, mellém rakta a két kezét, elzárva minden menekülő-utat.

- Én hülye, még meg akartalak vigasztalni - kezdte még mindig dühösen. Még sosem láttam ilyennek.

- De…

- Te nem érdemled meg az ilyen törődést. Azt akartam, hogy jól érezd magad, de tessék. Ezt értem el.

- Én..

- Te mit? Sajnálod, hogy elszöktél? Aha, persze.

- Én nem akartam belekeveredni ebbe az egészbe! - fakadtam ki hirtelen. A szemöldöke a magasba szaladt. Vádlón nekiszegeztem az ujjaimat.

- Nem én akartam ezt az egészet, nem én adtam el magamat! Nem is én kértem, hogy raboljanak el, és nem én akarok meghalni. Nem én kényszerítem magam, hogy gyilkosokkal töltsem egy házban az utolsó két hetemet! Azt istenért, 19 éves vagyok, végzős gimnazista! Mindenem megvolt, de egyik napról a másikra, pokollá változott az életem. Tudod mit szeretnék? Újra azon sírni, hogy a fiú, aki nekem tetszett, nem engem hívott el a végzős bálra! Vagy azon kiakadni, hogy a szüleim nem veszik meg a legújabb telefont! De már soha többé nem tehetem meg ezeket. Soha többé nem hisztizhetek. Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak, és élhessek - fejeztem be. Közben elindultam, és minden egyes mondat után megtettem egy lépést, ezzel a hátrálásra kényszerítve őt.

Végig állta a tekintetem. Amint befejeztem, és levegőt vettem, megcsókolt. Éhesen tapasztotta az ajkait az enyémekre.

Olyan dühös voltam… apámra, a világra, de legfőképpen magamra. Mert nem tudtam neki ellenállni. A mézédes ajkaira tapadtam, és engedtem, hogy az ágyra fektessen le.

Aznap éjjel engedtem a kísértésnek. Nem tudtam leállítani, sem őt, sem az érzéseimet. Teljesen elfelejtettem (az elmúlt napokban először), hogy hol vagyok, ő kicsoda, és miért vagyok ott, ahol.

Csak sodródtam az árral. Elvesztem a tekintetében, az érintései perzselő tüzet hagytak maguk után.

Másnap fáradtan nyitogattam a szemeim. A nap fényesen ragyogott be a szobába. Az órára néztem - már kilenc óra volt.

Hirtelen a kar szorítása a derekamon még erősebb lett. Hátranéztem - és szinte elaléltem, olyan aranyosan aludt mögöttem YoSeob.

Az ilyen gyengés pillanataiban annyira nem tudtam volna megmondani, hogy ő egy gyilkos. Hogy a kezek, amik engem ölelnek, és amik tegnap hatalmas örömöket okoztak, már embert is öltek.

A gondolataimmal küzdve keltem ki, és mentem el zuhanyozni.

Lehunyt szemekkel élveztem a jéghideg víz zubogását.

Aztán egy erős kar vont magához.

- Jó reggelt - suttogta a fülembe. A vállamra tette le az állát.

- Neked is - válaszoltam, mire kaptam egy kis puszit az arcomra. Miután lezuhanyoztunk (és miegyebek), kimentünk felöltözni. Én a tegnapi cuccomat vettem fel, ami egy bemelegítőből állt.

A szobába rendeltünk ennivalót, majd leültünk a kanapén egymás mellé, és úgy ettünk.

- Te jó ég, most mi fog történni? - kérdeztem végül.

- Mi történne? Visszamegyünk a szállásunkra, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

- Aha, értem. Szóval a két hét alatt párszor megdugsz, aztán megölsz - vontam le. Nagyot sóhajtott, majd félrerakta a kajáját, és közelhajolt hozzám.

Mélyen a szemembe nézett. Adott egy puszit az arcomra, majd a számra.

- Senki nem mondta, hogy biztosan meg kell öljelek - mondta, és megcsókolt.

Tényleg úgy lett, ahogy mondta. Miután végeztünk, visszavitt a szállásra.

Az első hét normális tempóban telt el. A második már sokkal rohamosabban. Bár YoSeob bizonygatta, hogy nem lesz semmi baj, akkor is valaminek a végét éreztem. Két lehetséges kimenetel van: az egyik, hogy megölnek, mert apám nem fizet. A másik, hogy hazaengednek, és úgy járok, mint DooJoon barátnője, tehát szintén meghalok. Fincsi, nem?

Ekkor tanultam meg értékelni azt, amim van. YoSeob sokszor lelépett, de inkább csak azokra a pillanatokra összpontosítottam, amikor ő is ott volt.

- Gyere, mennünk kell - suttogta végül.

- Hová? - kérdeztem.

- Most derül ki, hogy apád fizetet-e, vagy sem - mondta. Tehát most derül ki minden.

Remegve álltam fel, és öltöztem fel. Bekötötte a szememet, majd beültetett maga mellé az autóba. Sokáig kocsikáztunk.

- Megérkeztünk - suttogta. Aprót bólintottam. Kiszállt, majd engem is maga után húzott.

- Végre! Azt hittem, késni fogtok - mondta fojtott hangon egy számomra ismeretlen ember.

- Elnézést - válaszolta YoSeob. Kicsit kellett várni, majd meghallottam apám hangját.

- Hahó! - szólalt meg.

- Itt vagyunk, te balfék - szólt hangosabban az ismeretlen férfi.

Léptek. Aztán:

- Kislányom! Hát elhoztátok?

- Akkor kapod vissza, ha láthatom a pénzem - kötötte ki a férfi.

- Itt van, mind. Számold meg - éreztem a hangján, hogy remeg. Én nem mertem megszólalni. YoSeob az egyik ujjával végigsimított a tarkómon.

Újabb léptek. Valamit leraknak az asztalra, majd fojtott számlálás.

- Engedd el - mondta a pasas, mire YoSeob elengedett. Elkezdtem tántorogni, de apám az ölelésébe zárt.

- Végre, itt vagy - suttogta a fülembe.

Halk kattanás, majd újabb léptek.

- YoSeob, öld meg a lányt - szólalt meg ridegen az ember.

- Micsoda? Megígérted! - nyüszített fel az apám.

- Azt, hogy visszakapod. Visszakaptad. Most pedig megtanulod, hogy nem szabad a nagy emberekkel játszadozni - felelt.

Lehunytam a szemem. Itt a vég.

Tudtam, hogy nem fog tétovázni - sosem volt olyan. Legurult egy könnycsepp az arcomon.

Érdekes, eddig úgy fogtam fel, hogy élni akarok. Minden egyes karmommal kapaszkodtam az életbe, az istenért sem engedtem volna el.

De most csak úgy gondoltam, hogy egy jó hosszút aludhatok. Végre vége a szenvedésnek, nem kell visszamennem a szállásra, ahol terrorizál DongWoon, ahol JunHyung egy szakácsnőként kezel, és ahol a többiek kényük-kedvük szerint használhatnak.

Nem kell visszamennem az előző életembe sem, ahol a legjobb barátnőm már rég leszarja, mi van velem, vagy ahol a szüleim folyton ordibálnak velem.

Egyszerűen csak fáradtnak éreztem magam.

Lehunyt pilláim mögött YoSeob arca jelet meg. Hiába, teljesen belészerettem ez idő alatt. Mosolyogva nevet valamin.

Aztán elsötétült minden - de most utoljára. Kicsit fájt, de nem nagyon. Inkább a szívem akart megszakadni, hogy a szeretett férfi húzta meg a ravaszt.