Hiszel az első látásra szerelemben? Abban, hogy szembejön
veled a nagy Ő, és még lélegezni sem tudsz? Hogy csak ránézel, és bármire képes
lennél érte? Még akár eldobni az egész eddigi gondosan felépített életedet is?
Tina nem hitt ebben. Egészen addig, amíg nem találkozott YongGukkal.
Tina nem hitt ebben. Egészen addig, amíg nem találkozott YongGukkal.
Az ujjaim
már tudták, mit akarok. Még egyszer az áldozatomra néztem.
- Kérlek, ne
tedd ezt! Esküszöm, mindent visszafizetek! - nyüszített. Már rég nem hatott
meg, csak a szokásos duma. Kegyetlenül meredtem a szemébe.
- Ezt ne
nekem mondja. Én csak egy eszköz vagyok - mondtam hűvösen, és meghúztam a
ravaszt. Még egyszer, utoljára fájdalmasan felnyüszített, de nem mozdult
többet. A lövésem, mint mindig, most is tökéletes volt. Nem szerettem pazarolni
a golyókat.
Elraktam a
fegyverem a csizmámba, és felvettem a megszokott kesztyűt. Találtam egy kis
olajat a házban, kiöntöttem. Meggyújtottam a gyufát, és minden szemrebbenés
nélkül dobtam hátra az ajtóból. Szinte azonnal kigyulladt az egész ház, én
viszont magabiztosan haladtam előrefelé.
2 évvel
ezelőtt sírva omlottam volna össze, már csak a pisztoly látványától is. Ma már
mintha hozzám nőtt volna. Az életem árán sem adtam volna oda senkinek.
A koszos kis
sikátorban, ahol átvágtam, csak a csizmám kopogása hallatszódott.
- Nocsak,
nocsak, friss husi - jött elém egy magas férfi. Rögtön felmértem a helyzetet,
6-an voltak.
- Ha még
élni akartok, engedjetek át - mondtam a megszokott hűvös hangomon.
- Akik erre
járnak, nem szoktak ilyen bátrak lenni - gügyögte, mintha valami kisgyerek
lennék.
- Én nem
bátor vagyok. Hanem türelmetlen!
- A
kisegérkének megjött a hangja?!
- Kis
egérke? - néztem rá gyilkos pillantással. A napszemüvegemet feltoltam a
hajamhoz, és a csípőmre tettem a kezem. - Nem mondom még egyszer. Ha
elengedtek, élni fogtok.
A srác
előttem rémültem lépett hátra két lépést.
- Te… te… te
vagy Tina, igaz? - A nevemet rettegve ejtette ki. A büszkeségem nőtt egy
kicsit.
- Nicsak,
megtaláltad a szemedet? - A többi srác morgolódni kezdett. A kis idióták, még
nem ismertek.
-
Sa-sajnálom, hogy hátráltattunk. Menj csak tovább - lépett arrébb reszketve két
lépést.
Hideg
mosollyal néztem rá, napszemüvegemet
ismét a szemem elé helyeztem, és elindultam. Azonban az utolsó férfi nem akart
elengedni.
- Ne már,
hogy egy ilyen kislánytól rezeltek be! Még a húgom is magasabb nála! - Rossz
pontra tapintott. Tekintve a hangulatomat, ez egy végzetes hiba volt.
Megpróbálta
elkapni a torkomat. Túl könnyű…
Egyszerűen
félrehajoltam, elkaptam a kezét, és egy kisebb erőfeszítéssel, már a földön is
kötött ki. A kezét egyetlen egy rántással kitörtem.
- Még valaki
esetleg, aki szerint alacsony vagyok? - kérdeztem kegyetlenül, rálépve a
nyüszítő srác hátára.
A többi srác
csak félve hátralépett.
- Egyedül a
húgod miatt hagylak életben - suttogtam a fülébe, majd felálltam, és végre
elindultam. Nem szerettem, amikor játszanak velem.
Az
"alvilágban" már mindenki ismerte a nevem. Vagyis, szinte mindenki. A
leghíresebb bérgyilkosok egyike voltam.
Pontosabban,
lettem. Két éve, Párizs utcáján sétáltam haza mosolyogva, mivel előléptettek,
és már nem sok kellett, hogy én legyek az igazgató.
De
szembejött velem a végzetem. Mint ahogy senki, én sem voltam rá felkészülve.
Sosem hittem a sorsban, vagy a végzetben, más marhaságokban sem.
De az a
férfi, aki feltűnt, az első pillanattól kezdve megbabonázott. Bár nagyon magas
volt, szinte elveszett a tömegben. Nekem viszont azonnal feltűnt. Ahogy
ránéztem, egyszerűen megszűnt mindent, mint egy nyálas filmben. Csak itt az
volt a különbség, hogy ez a való élet volt.
Világ
életemben jó kislány voltam. Aki nem cigizik, nem iszik, még a barátaim is
mindig a felső tízezer tagjai voltak. Mindig tudtam, kikkel kell barátkoznom,
és mit kell mondanom, hogy elérjem azt, amit akarok. Sikeres nő voltam, akinek
egy szerető férje várta otthon minden nap.
De ez lapos
volt. Kinek tetszett volna, hogy minden nap felkel, elmegy a munkába, minden
erőfeszítés nélkül eléri a céljait, és otthon egy semmirekellő férj várja, aki
még azt sem tudja, hogy mire van szükségem? Az emberek szerencsésnek hittek,
hogy mindenem megvolt. De nekem ez sem volt elég.
Amikor
ránéztem arra a férfira, merő rosszaság áradt belőle. Ha láttam volna az
auráját, biztos színtiszta fekete lett volna. És abban a pillanatban ráébredtem,
hogy ez kell nekem is. Meg akartam szerezni, még egy trófeaként a
gyűjteményembe. De nem egészen így jött össze.
Követtem.
Azonnal kiszúrt, természetesen. Egy sötét sikátorba vezetett, tudtam milyen
szándékkal. De követtem.
Sosem
felejtem el azt a sorsfordító pillanatot az életemben.
Hirtelen egy
kezet éreztem a torkomon, és a hátam a hűs falnak nyomódott. A halántékomon egy
fegyvert éreztem meg. Reszketve kapkodtam a levegőt.
- Mit
akarsz? Miért követsz?
Helyes
kérdés. Csak egy a baj, én sem tudtam rá a választ.
- Ha nem
válaszolsz, esküszöm, megöllek! - Azok a hűvös szavak… lehet, titkon mazochista
vagyok, mivel élveztem. A mély hangja szinte dorombolásra késztetett. Nekem ez
mind új volt, még soha nem éreztem ilyet.
- Csak veled
szeretnék menni - böktem ki.
Nem mondott
semmit, csak elengedett. Miért engedte akkor, hogy kövessem? Miért mutatta meg
az utat a lakásába? Tapasztalatból tudom, hogy soha életében még senkit nem
vitt el a lakására. De engem, egy idegent, beengedett.
Nem nyúlt
hozzám, de nem is szólt egy szót sem. A vacsoránál mondta el, hogy mivel
foglalkozik. Eleinte megijedtem, és menekülni akartam. Látta rajtam, és ő
nyitotta ki nekem a bejárati ajtót. Így utólag biztos voltam benne, hogyha
kilépek, biztos megöl, mivel túl sokat tudtam.
De valami
ahhoz a székhez láncolt. Nem tudtam, és még most sem tudom megmondani, hogy mi.
Két hónap
alatt kitanultam a gyilkolás minden részletét. Ha egy nálamnál háromszor
nagyobb ember ugrik nekem, azt is simán le tudtam volna fegyverezni.
Mint
mintatanuló, akiért limuzinnal jártak mindenhova, sosem tanultam
harcművészetet. Abban a két hétben azt kívántam, bárcsak több eszem lett volna.
Több sérülés volt rajtam, mint egész addigi életemben. Az ismeretlen férfi,
akihez beköltöztem, nem kímélt.
Otthon tartott,
mint egy kiskutyát. Egyszer mentem ki, de azt is keservesen megbántam. Nem, nem
vert meg. Soha, egyetlen egyszer sem ütött meg. Amikor harcolni tanított, akkor
is a padló, és a falak adták a legnagyobb pofonokat.
De a
pillantása… az rémisztőbb volt bárminél, ezen a világon. Nem kellett
megszólalnia, én mindent értettem. Többet nem hagytam el a házat, csak ha arra
szólított fel.
Fél évvel
azután, hogy hozzáköltöztem, elvitt az alvilági körökbe. Hamar rá kellett
jönnöm, hogy ott nem nézik jó szemmel a kislányos viselkedésem. 27 évesen fel
kellett nőnöm végre.
A folyamatos
kihívások nagyon tetszettek. Sorra vettem az akadályokat, és végre valamiért
meg kellett dolgoznom.
Az elején
még féltem megölni az embereket. Féltem, hogy megtalálnak a zsaruk, féltem,
hogy elvesztem az emberi létemet.
De
megcsináltam. Ma már két kezemen sem tudom megszámolni, hány embert öltem meg.
Az egyik ilyen megbeszélésen derült ki, hogy YongGuk-nak hívják. Több, mint fél
évig éltem mellette úgy, hogy nem tudtam a nevét. Volt egy olyan érzésem, hogy
ő még aznap kiderítette az enyémet.
Egy évvel
ezután találtam magamról egy hirdetést. A családom elkeseredetten keresett
engem, mindent pénzt beleölve.
Miután
kiderült ez, az alvilágiak még mocskosabban bántak velem. Ez nekem csak jól jött,
mivel ekkor sikerült magamnak igazi "hírnevet" kivívnom.
YongGukkal
mi voltunk a rettegett páros. Nem sok munkát végeztünk el együtt, csak amihez
mind a kettőnket hívtak. Ezek általában nehezebbek is voltak.
Volt, hogy
hónapokig nem láttuk egymást.
De két év
után, teljesen el tudtam engedni magam mellette. Ő ugyanolyan szótlan maradt,
ami egy idő után nem is zavart. Én fecsegtem eleget helyette is. Amikor
kettesben voltunk, a régi énem lehettem egy kicsit, akinek be sem állt a szája.
Hazaérve
felakasztottam a kabátom, és meglepve láttam, hogy YongGuk is itthon van.
- Megjöttem!
- kiáltottam. Már megszoktam, hogy válasz nem érkezik.
Rögtön a
konyhába mentem, és lesokkolva álltam meg az ajtóban.
- Zelo? -
kérdeztem leesett állal. Talán Zelo volt rajtam kívül az egyetlen, akivel
YongGuk jól kijött. Persze ez is csak idézőjelben.
YongGuknak
volt egy csapata, amit vész esetén összehívott. Ők voltak a B.A.P. Talán ők
voltak a leghíresebbek az alvilági körökben.
- Tina. Nem
is tudtam, hogy együtt laktok - nézett YongGukra mosolyogva. Zelo tipikusan az
volt, akiről még a legfélősebb ember sem feltételezné, hogy gyilkolni szokott.
Meg sem látszik rajta, hogy gyerekkora óta benne van a szakmában. Ő a mosolygós
gyilkos.
- Nem
szoktuk kiteregetni a magánéletünket - mondtam kicsit hűvösen. Zelo előtt azért
még nem tudtam önmagam lenni.
-
Magánéleteteket? Tehát tényleg együtt vagytok? - kérdezte meglepetten.
- Nem! -
vágtuk rá egyszerre.
- Nyugi,
csak kérdeztem - emelte fel védekezőn a kezeit.
- Egyébként
miért vagy itt? - kérdeztem, miközben kivettem egy üdítőt a hűtőből. Igazából
kő gazdagok voltunk, de egy kis putriban laktunk. Ha elkezdünk hencegni a
pénzünkkel, akkor felhívjuk magunkra a figyelmet, és a rendőrség hamar
megtalál.
- A B.A.P-ot
és téged is felbéreltek egyszerre.
- Micsoda?
Mégis kicsoda?
- A
polgármester. - Nem kellene meglepődnöm.
-
Bérgyilkosokat? Mégis mit akar? - Felültem a pultra YongGuk mellett.
- Igazából
nem akar senkit eltenni láb alól, csak ha szükséges. Bora-borán van egy nyaralója,
és ott tartózkodik a második felesége.
- Második?
- Jelenleg
az ötödiknél jár. Na igen, és a második feleségénél van valami, amit meg kell
szereznünk. A nő mindig magánál hordja, így magunkkal is kell hoznunk.
- Hol itt a
bökkenő?
- A
testőrsége a rettegett 100-as.
Még nekem is
leesett az állam. A rettegett 100-assal senki sem mert szembeszállni. Voltak
közöttük ex-bérgyilkosok, akik a jó oldalra álltak át, szamurájok, és a világ
legjobban kiképzett emberei. Nem csodálom, hogy mindannyiunkat hívtak.
- Csak akkor
kell ölnünk, ha szükséges, mi? - kérdeztem hűvösen nevetve. - Ha észrevétlenül
akarjuk csinálni, akkor kénytelenek vagyunk eltenni láb alól az összeset a nőn
kívül, aki ott van - jelentettem ki.
- Úgy néz
ki.
- Úgy néz
ki? Ha akár egy is életben marad, azonnal jelez a rendőrségnek, és nem fogunk
tudni kijutni onnan.
- Ja… egyébként
kaptunk egy saját hajót. A polgármesternek úgy néz ki, tényleg kell az a
valami…
- Még csak
el sem mondta, hogy mi kell? - az állam a földet verdeste.
- Nem.
- Zelo, hogy
lehetsz ilyen hülye?
- Sok pénzt
ajánlott…
- Mintha
neked nem lenne így is elég egy életre - sóhajtottam.
- Mindegy,
én ma még hazamegyek. Holnap indulhatunk? - nézett kérdőn YongGukra. Bár ő meg
sem szólalt, mindenki tudta, hogy ő lesz az akció vezetője.
- Holnap
hatkor mindenki a kikötőnél - mondta, és kiment a szobából. Kikísértem Zelot.
- Ja igen,
és örülnék, ha nem mondanád el senkinek, hogy együtt lakunk - mondtam.
- Nem
terveztem.
- Akkor jó.
Holnap találkozunk! - válaszoltam, majd bezártam mögötte az ajtót.
A háló felé
vettem az irányt, és szinte összeestem YongGuk mellett az ágyon.
- Fáradt
vagyok - nyüszögtem.
- Sikerült?
- kérdezte tömören.
- Persze,
zökkenő mentes volt minden. Csak utána egy hősködő azt gondolta, simán
meglehetek neki - fordultam át a másik oldalamra, hogy lássam YongGukot. A
telefonján csinált valamit. - De eltörtem a bal kulcscsontját. Azt hiszem,
megtanulja, hogy nem minden alacsony nő védtelen.
- Te sem
voltál mindig ilyen magabiztos. - Röviden felnevettem.
- Ne is mondd!
Mielőtt találkoztunk, nem is tudtam, hogy léteznek manapság még bérgyilkosok!
Sőt, soha, egyetlen egy rendőri ügyem sem volt. Bár ahogy figyeltem a
hirdetéseket, kezdenek rájönni, hogy még élek - mondtam.
- A szüleid
még mindig keresnek. És a férjed is - nem kérdés volt, kijelentés. Tehát ő is
látta.
- Azok a
nyápicok! Mind az, egytől egyig. Nem is tudom, hogy bírtam ki ennyi ideig
mellettük… 27 évig csak velük voltam.
- Két éve
vagy itt. Lehet, egyszer ezt is megbánod, és vissza szeretnél menni.
- De ebből a
szakmából nincs menekvés. Ha egyszer beszálltál, nincs visszaút - sóhajtottam,
majd felálltam, és elmentem zuhanyozni. Mire visszamentem, YongGuk már aludt.
Elmosolyodtam.
Bár már két éve lakunk együtt, nem vettünk külön ágyat. Soha, semmilyen intim
kapcsolatunk nem volt. YongGuk néha elment a nőcskéihez, de engem kihagyott
mindenből. Azonban, ahogy észrevettem, velem még így is sokkal mélyebb
kapcsolatot ápolt. Semmit sem tudtam a korábbi életéről, de valószínűleg egy
húg szerepét tölthettem be nála.
Életemben
először odabújtam hozzá. A fejemet a nyakába fúrtam, és átöleltem. Tudom, hogy
ezért holnap nagyot fogok kapni, de most olyan jól esett.
Még nem
aludtam, amikor éreztem, hogy ő is átölel.
Másnap
hajnali ötkor keltünk. Vagyis csak én, mint mindig, most is üres ágyban
ébredtem fel. Mivel hosszú utunk lesz, ismét lefürödtem, és a konyhában
csináltam magamnak valami reggelit. Mint sejtettem, az egész lakás üres volt.
ParkMin
dörgölőzött oda a lábamhoz.
- Te is
felébredtél? Nem tudod, hova ment el YongGuk? - kérdeztem lebigyeztett
ajkakkal, miközben leguggoltam mellé, és megsimogattam. ParkMin egyszer csak
nálunk lakott. Fogalmam sincs, honnan jött. YongGuk elvitette mindenféle
kivizsgálásra, de csak egy kismacska volt. Ki akarta dobni, de az én kérésemre
megtartottuk. Így nem volt olyan üres a ház.
Azért elég
vicces volt, hogy két bérgyilkos egy macskával élt egy házban. Ez már csak
akkor volt furcsább, amikor valaki látta, hogy macskatápot veszek.
Kiraktam
neki egy jó nagy adagot. Minimum egy hétig nem jövünk haza. De ParkMin nagyon
ügyes macska volt, ha elfogyott a kajája, elment a környékre vadászni.
Egy egyszerű
ruhát vettem fel. A bérgyilkosoknál az első szabály, hogy vegyülj el a
tömegben. A természetes hajszínem aranyszőke volt, de vörösre festettem, nehogy
felismerjenek. Furcsa abban a városban élni, ahol a múltam is volt. Néha még az
exemet is láttam. Persze gyorsan továbblépett rajtam, és nőcskékkel kezdett el
járni. Ha igazán szerettem volna, mérges lettem volna. De őszintén? Még örültem
is neki, hogy nem érdekeltem, csak a pénzem, és a hírnevem kellett neki.
Fél hatkor
indultam el a kikötő felé. Busszal mentem.
A nap
fényesen ragyogott, így nem volt meglepő, hogy hatalmas napszemüvegben álltam.
Senki nem ismert fel, pedig még a híradóban is benne voltam. Az emberek vakok.
A kikötőben
rögtön kiszúrtam a hatalmas hajót. Hát persze, hogy a legfeltűnőbbet kellett
megvennie annak a baromnak…
Zelo kint
állt a stégen, és engem várt. Amikor meglátott, elmosolyodott.
- Még csak
háromnegyed hat. Én vagyok az utolsó? - kérdeztem.
- Aha. De
semmi gáz.
- Tud valaki
hajót vezetni?
- Nem, van
egy kapitányunk.
- Mi a
fedősztori?
- A nagy
baráti kör lemegy Bora-borára egy hétre. Aztán "anyuci" értem jön, és
mérgesen hazacibál.
- Anyuci,
alias második feleség?
- Pontosan.
- Szuper -
mondtam, és felszálltunk a hajóra. Követtem Zelot a kormányhoz, ahol ott volt a
kapitány.
- Jó napot!
- köszöntem mosolyogva. Ismét egy újabb maszk.
- Jó
reggelt!
- Mindenki
megérkezett, indulhatunk - mondta Zelo.
Aztán ketten
kimentünk a hajó orrához, és figyeltük, ahogy a hatalmas hajótest mozgásba
lendül.
- Most, hogy
te is a csapat tagja vagy, kérdezhetek valamit? - kezdett vele Zelo.
- Kérdezni
kérdezhetsz. De közel sem biztos, hogy válaszolni fogok.
- Lehet,
hogy megharagszol, de utána néztem a múltadnak. Színtiszta volt. Mégis hogy
keveredtél hozzánk? Egyetlen egy rokonod nem volt, akinek akárcsak valami
priusza lett volna.
- Pont
emiatt. Te nem akarnál egy idő után kitörni ugyanabból a körforgásból? A
szüleimnek is megvolt mindene, a nagyszüleimnek is, és még az ő szüleiknek is. Egyke
lány voltam, szóval mindent megkaptam. Nem tűnik túl tökéletesnek?
- Akkor csak
azért jöttél, mert a jó kislány, rossz akart lenni.
-
Mondhatjuk.
- Akkor mi
volt a másik ok? Vagy csak ez?
- A másik
maradjon az én titkom.
- YongGuk,
igaz?
- Talán -
feleltem pókerarccal. - És te?
- A
nagybátyám. Túl sok adóssága gyűlt fel, és csak nekem volt annyi merszem, hogy
megkeressem rá a pénzt.
- Pedig a
cuki kis pofiddal prosti is lehettél volna - néztem rá mosolyogva.
- Eh? Én?
- Néztél már
tükörbe? Ezért az arcért még én is elkorcsulnék - csíptem meg mosolyogva az
arcát, mint a nagymamák.
- Ha
gondolod nem egy szabad kabin van a hajón - kacsintott rám.
Elnevettem
magam.
- De túl
szemtelen vagy.
- Szerintem
összekeversz valakivel. Rólam mintázták a jóságot. Ha valaki azt mondja, hogy
igazán jó fiú, mindenki rám gondol.
- Ahh,
értem.
- A jó a
második nevem.
- Büszke
lehetsz magadra. Az én második nevem Elizabeth. - Most belőle tört ki a
nevetés. - Ne nevess. Ez nem vicc.
- Elizabeth?
Ez nem is koreai név!
- Valentina
Elizabeth Huston. Szerinted ez koreai egy kicsit is? A szüleim mindig is azt
akarták, hogy Angliában éljek.
- Miért nem
változtattál nevet, mikor beléptél a világunkba akkor, ha ennyire nem tetszik?
- Mert a
Tina az tökéletes számomra. - Igazából csak imádtam, mikor YongGuk a nevemen
szólított. - Mennyi idő, míg Bora-borára érünk?
- Másfél
nap, ha nem állunk meg sehol. (valószínűleg nem így van, de most csak tegyük
fel… - az író)
- Akkor felfedezem
a hajót. Velem tartasz? - kérdeztem, bár reménykedtem a negatív válaszban.
- Most
inkább itt maradok - mondta. Csak bólintottam, és elindultam. - Ja, és a 312-es
a te szobád! - kiáltott még utánam.
312? Mégis
mekkora ez a hajó?
A felső
emeleten kezdtem. Rögtön meg is találtam a szobámat. A táskámat leraktam az
ágyra, és szétnéztem. Hatalmas szobát kaptam. Úgy tűnt, mintha minden aranyból
készült volna, még a fürdőkád is.
Fél óra
múlva indultam tovább. A felső emeleten csak szobák voltak. Egyikbe sem
nyitottam be, bár sejtettem, hogy a többiek valahol ott lehetnek.
A középső
szinten voltak a másod-osztályos szobák. Egész kellemesek voltak azok is.
Az alsó
szinten pedig egy étterem volt. Mintha a Titanic kicsinyített másolatában
sétálnék. Az alatt pedig a gépek voltak. Elvétve találtam ott két embert, akik
köszöntek nekem. Körbe is vezettek, és megmutatták, hogy mi hol van.
Miután
végeztünk, visszamentem a szobámba, és rajzoltam egy kicsit. Tökéletes
elfoglaltság volt nekem. Sokszor napokig kellett várnom a megfelelő pillanatra,
így valamivel el kellett ütnöm az időt.
Nem voltam
tehetséges, sőt, szörnyen rajzoltam. De a saját magam szórakoztatására kiváló
volt.
Már jóval
dél után járhattunk, amikor Himchan kopogott be a szobámba. Azt mondta, menjek
le ebédelni.
Egyedül
ebédeltem, mint kiderült, a többiek már ettek. De azért Himchan ott maradt
velem, és beszélgettünk egy kicsit.
- Te is
hallod? - kérdezte hirtelen Himchan. A néma csöndben mintha halk mászkálást
hallottam volna. Szavak nélkül kommunikáltunk Himchannal, és gyorsan fedezékbe
mentünk. Az ajtó két szárnya mellett bújtunk el.
A hang
közeledett - már biztos voltam benne, hogy nem csak képzeljük. A fegyvert
elővettem az övemből.
Két lépésre
volt az ajtótól. Himchannal még egyszer összenéztünk, és bólintottunk.
Az
ismeretlen már az ajtóban járt. Felém indult el, de nem láttam - csak éreztem.
Hozzádörgölőzött a lábamhoz.
- ParkMin,
te meg mit keresel itt? - kérdeztem megnyugodva. A fegyvert visszaraktam, és
megsimogattam.
- ParkMin?
- A cicám.
Nálam szokott lenni, de még sosem követett.
- Biztos,
hogy sima macska?
- Igen, már
elvitt… elvittem kivizsgálásra - gyorsan kijavítottam magam. Ha az mondom,
elvittük, kicsit furcsán hangzana.
- Érdekes,
hogy egy ilyen hideg nőnek, mint te, egy macskája van - mondta, és elment.
Adtam egy kicsit enni ParkMinnek, majd mi is felmentünk a szobámba. Estig
elütöttem valamivel az időt.
Már késő
éjszaka volt, amikor engedtem magamnak egy hatalmas kád forró vizet, és
elmentem fürödni.
Már jó ideje
bent lehettem, amikor hallottam, hogy kinyílt, majd bezárult az ajtóm. ParkMin
mellettem feküdt, a kád peremén, szóval ő nem lehetett.
Tovább
hallgatóztam, de az ismeretlen nem keresgélt a cuccaim között, még csak a fürdő
felé sem jött. Ha jól hallottam, csak lefeküdt az ágyamra. Vajon valaki
eltévesztette a szobaszámot?
Kiszálltam a
kádból, felvettem a pizsimet (ami YongGuk egyik pólója volt, meg egy
rövidnadrág), és lassan nyitottam ki az ajtót. Sosem árt az óvatosság, főleg az
én szakmámban.
Nagy
meglepetésemre, YongGuk feküdt az ágyamon. Már aludt is. Biztos sok mindent
kellett ma elintéznie, fáradt lehetett. ParkMin a lábához mászott az ágyon, és
miután elfoglalta a helyét, ő is elaludt. Én is bemásztam az ágyba, és YongGuk
mellé bújtam. Azt akartam, hogy ezek a karok, amik engem ölelnek, mindig itt
legyenek. Hogy sose engedjenek el.
Az álom
engem is hamar elnyomott.
Másnap
érdekes módon, és keltem fel először. Még egy kicsit kiélveztem a pillanatot,
hogy az alvó YongGukot láthatom (ami azért nem megszokott), de aztán
felöltöztem, és lementem reggeliért. YongGuknak is raktam félre egy tányérra,
és felvittem. Mire benyitottam a szobába, YongGuk már fent volt, és érdeklődve
nézett körbe. A tekintete végül megállapodott rajtam.
- Jó
reggelt! - köszöntöttem mosolyogva, és törökülésben foglaltam helyet mellette
az ágyon. Leraktam elé a tányért, majd az enyémről kezdtem el enni.
- Nem a
legfinomabb, szerintem én jobbat csinálok - konstatáltam.
- Egyébként
nem tudom, hogy lógott be ParkMin. De nem tudtam leszidni - folytattam nevetve.
Nem volt újdonság, hogy olyan, mintha a falnak beszélnék. De láttam rajta, hogy
ez az egyetlen, ami eltereli a munkájáról a figyelmét.
Valószínűleg
ezért jött át este hozzám. A bérgyilkosok élete folyamatosan változik, az is
hatalmas szó, hogy két évig egy helyen tudtunk lakni. Minden bérgyilkosnak van
egy titka. Egy titok, ami állandóan ott van az életében. Van akinek egy tárgy,
a múltjából, vagy valami emlék. Ez az állandó dolog én lettem YongGuk életében.
Én mindig hazavárom, mosolyogva fecsegek neki mindenről.
- Minden
rendben? Olyan hirtelen hallgattál el - törte meg a gondolataimat. Tényleg,
elfelejtettem beszélni közben.
- Ja, igen,
csak elgondolkoztam valamin. Tudtad, hogy Zelo a nagybátya miatt lett
bérgyilkos? - tereltem más felé a témát, ami az ő figyelmét sem hagyta kívül.
- A csapatom
összes tagjáról tudok mindent. Ha egy apró dolgot nem tudnék róluk, nem
lehetnének a csapatom tagjai.
- Értem.
Zelo mondta, hogy ő utánanézett az én életemnek. - Mintha elmosolyodott volna.
Lehetséges ez?
- Soha,
senkit nem engedtem a közelembe. Még a csapatommal szemben is hidegen
viselkedtem. Én mindent tudtam róluk, de ők semmit rólam. A múltamról senki nem
tud semmit. És egyszer csak feltűntél te az oldalamon, és mindenhová én
ajánlottalak be. Szerinted nem érdekelte az embereket, hogy ki is vagy te? Arra
gondoltak, hogy a te múltadban megtalálhatják a választ, és valamit
megtudhatnak rólam is. De…
- Nekem
színtiszta múltam van - fejeztem be helyette a mondatot, Zelo szavaival élve.
- Pontosan.
- Ennyire
könnyű volt számon tartani az eddigi életemet? - kérdeztem. Ezek szerint,
könnyedén hozzáférhettek minden eddigi információmhoz.
- Még ennél
is könnyebb. Sok versenyre jártál el, amik mind a nyílvántartásba kerültek.
Plusz a munkahelyeden mindig elvégezted a jelentést a helyzetedről, amit a
számítógépbe gépeltél bele. A hackereink semmi perc alatt feltörhették azokat a
rendszereket.
- Te is
utánam néztél, igaz? - kérdeztem mosolyogva, miközben végig feküdtem az ágyon.
Az üres tányéromat az éjjeli szekrényre raktam.
- Te mégis
mit tettél volna a helyemben? Egy ismeretlen lány kezd el követni, aki utána
két évig rajtam csüng.
- Hé, ezt
úgy mondod, mintha valami bűnt követtem volna el - mondtam durcisan.
- Bűn is!
Megrontottam egy kislányt! - Ez a mondat abszurd volt.
- Vicces
pont ezt egy bérgyilkos szájából hallani. Ráadásul nem voltam kislány -
biggyesztettem le az ajkaim.
A plafont
néztem, amikor hirtelen két mélyedést éreztem meg a fejem mellett, és
YongGukkal szemeztem. Alig volt pár miliméternyire tőlem.
- Ha tudnád,
hogy mennyire kislány vagy még most is - mondta hűvös mosollyal. Úgy igazából
még sosem láttam mosolyogni.
- Mitől lesz
valaki felnőtt? Rendes munkám is volt már, férjem is volt, most pedig a világ
egyik legrettegettebb szakmájában vagyok benne, és már szinte mindent
kipróbáltam - mondtam. De csak szerintem hangzott úgy, mint amikor a kisgyerek
tiltakozik?
Az ujjait a
szívemre helyezte.
- Majd
amikor itt érett leszel, akkor leszel felnőtt. De kérlek, nem most legyen az a
pillanat - suttogta, és a nyakamra hajtotta a fejét.
- Csak a te
kedvedért nem fogok felnőni - feleltem halkan, mosolyogva. A kezeim szinte
maguktól mozdultak, és kezdték simogatni a haját. Az ujjaim szinte elvesztek
benne, amit imádtam.
A légzése
hamar egyenletessé vált, tehát megint elaludt. Mennyire lehet fáradt?
Két óra
múlva kelt fel. Kócos hajjal nézett rám.
- Mennyi az
idő? - kérdezte még mélyebb hangon.
- Mindjárt
dél - mondtam, miután megnéztem az órámat.
- Akkor
lassan odaérünk. Elmegyek a táskámért - jelentette ki, majd felállt, és kiment.
Összepakoltam
a cuccomat, és elindultam kifelé. A fedélzeten, a hajó orrában ültem le, és
simogattam ParkMin fejét, azon gondolkozva, mi legyen vele. A hajó végül is itt
fog maradni, szóval ParkMinnak is lehetne hol lennie.
A macskák
egyébként nem tengeri betegek?
Mintha csak
megérezte volna a gondolataimat, visszasomfordált a kabinomba. Felálltam,
rágyújtottam, és úgy figyeltem a közeledő szigetet.
- Egyszer
már voltam itt - mondta Zelo hirtelen. Kicsit megijedtem, de kívülről ez
egyáltalán nem látszott.
- Én még
sosem hagytam el Korea területét. Ez az első, hogy elutazok.
- Ez
különös. Két év alatt csak koreai megbízásokat kaptál?
- Mondjuk
úgy, hogy csak azokat fogadtam el. - Furcsa volt megint a hűvös hangomon
beszélni. De már automatikusan felvettem ezt a maszkomat, amikor nem YongGukkal
voltam. Ha az emberek megismernék a valódi énemet, csak egy fogást látnának,
amit ki kellene használniuk.
Mire
megérkeztünk, már mindenki ott állt. Együtt szálltunk le.
A terv
szerint elmentünk lefoglalni magunknak egy szállást. Nem akartunk sokáig ott
maradni, ezért ma éjszakára terveztük az akciót.
A táskám
tele volt töltényekkel, és pisztolyokkal. Amint a szobámba értem, átöltöztem.
Egy hosszú
farmert vettem fel, aminek az övébe négy fegyvert rejtettem el. A csizmámba
csak kettő fért el. Emellett a fülem mögé, a hajam rejtekébe még elrejtettem
egy kést.
Be kell
valljam, egy kicsit féltem. A rettegett 100-as lesz ma az ellenfelünk, ami nem
lesz vicc. Nem csak védtelen emberek feje mellett kell meghúznom a ravaszt,
hanem szakavatott, mindenhol elismert emberek előtt.
Amikor
leszállt az éj, és a nappaliban YongGukra néztem, azonban minden félelmem
elszállt. Amíg mellettem van, addig nincs mitől félnem.
Mindenki
teljesen hétköznapian nézett ki.
Hogy fent
tartsuk az álcát, nevetgélve haladtunk végig az utcán az emberek mellett.
A kiszemelt
ház előtt kettéváltunk. Az egyik csapatban volt Zelo, YongGuk és Himchan, a
másik csapatban pedig DaeHyun, YoungJae és JongUp.
Én voltam a
csali. Kicsit lemaradtam, és amikor a srácok jelezték, hogy elfoglalták a
helyüket, akkor mentem be a házba.
Rögtön egy
őr állta utamat.
- Elnézést,
eltévedtem. Tudna segíteni? - néztem rá ártatlan szemekkel. Láttam rajta, hogy
már egyáltalán nem vagyok számára gyanús.
- Hova
szeretnél menni? - kérdezte mosolyogva.
- A hajókhoz
szeretnék visszajutni. A barátommal jöttem, de elveszítettük egymást - mondtam
szomorúan. Amikor felállt, gyorsan szétnéztem - csak egy másik őr volt ott.
Az első őr
előre ment. Úgy tettem, mintha megbotlottam volna, és a földre kerülve
elővettem a csizmámból a hangtompítós fegyverem, és lelőttem a belső őrt.
Azonnal eldőlt. Az első csak most nézett vissza, de amint feleszmélt, hogy ki
is vagyok, már vége is volt az életének.
- Srácok,
kettő kilőve - suttogtam a ruhámban elrejtett adóvevőbe.
- Akkor
haladj tovább - hallottam a halk utasítást YongGuktól.
Hangtalanul
lopakodva nyitottam be óvatosan a nagy házba.
Ha nincsenek
olyan jó reflexeim, már nem igazán élnék. Egy kés-dobáló állt velem szemben. Ő
volt egyedül a teremben.
Pontosan a
fejem mellett volt a tőr.
- Kislány,
még visszafordulhatsz.
- Nem azzal
a céllal jöttem, hogy megfutamodjak - mondtam mosolyogva, majd kihúztam a tőrt
a fejem mellől, és felé céloztam. Nem találtam el.
A következő
tőre engem majdnem eltalált. Elrugaszkodtam, és egy hatalmasat ugrottam
oldalra, majd begurultam egy oszlop mögé.
- Ha
elbújsz, azzal nem mész… - Csak ennyit tudott mondani. Tehát megérkeztek a
srácok.
A YoungJae
csapat ért ide először. Ők oldalról törtek be.
- Mennyi? -
kérdeztem tőlük, miután felálltam.
- Csak
kettő.
- Akkor
eddig öt - vontam le a következtetést. Szuper, már csak 95 embert kell
megölnünk…
A következő
szoba szerintem nappaliként funkcionált. Ott a következő 5 emberrel végeztünk.
Az azt követő szobában már csak négyen voltak, de sokkal elkötelezettebbek
voltak. Szóval nehézség szerint vannak elhelyezve.
A ház elég
nagy volt, de reménykedtem, hogy hajnal előtt még megtaláljuk
"anyucit".
A következő
szoba a konyha volt. Itt egyszerre hatan ténykedtek.
Mivel én
voltam a legkisebb, velem akartak elsőként végezni, így nekem jutott két
ellenfél. Az elsővel könnyedén végeztem, de a másik kifogott rajtam. Ismét egy
késdobáló… mennyi van még itt ezen az átokverte helyen?
Az egyik
kése eltalált - vagyis csak súrolt. A bal karomat hirtelen teljesen
elárasztotta a vér. De nem volt időm foglalkozni vele, hanem csak lőni akartam.
De a következő pillanatban valaki megelőzött - a késdobálót halántékon lőtték,
és tágra nyílt szemekkel meredt rám, majd összeesett.
A megmentőm
nem más volt, mint YongGuk. Tehát találkoztak az útjaink.
A csaphoz
léptem, gyorsan fogtam egy rongyot, letöröltem a vért a karomról, majd szorosan
elkötöttem.
- Biztos,
hogy tudsz tovább jönni? - kérdezte Zelo aggódva.
- Persze. Ne
foglalkozz velem, menni fog - jelentettem ki magabiztosan, és elindultunk. A
következő szobában jöttem csak rá, hogy a bal kezemnek lőttek erre az
éjszakára. Hihetetlen fájdalmat éreztem, amikor felemeltem. Csak a jobb
kezemmel tudtam támadni.
Mivel mind a
heten együtt voltunk már, könnyedén tudtunk haladni. Aztán elértünk a lépcsőhöz
- az egyik lefelé, a másik felfelé vezetett.
- Tina
velünk jön, de a csapatfelállás marad - suttogta YongGuk. - Ha bárki megtalálja
anyucit, akkor mindenképp jelezzetek. Nem maradhat élő ember ma ebben a házban
- tette még hozzá, majd különváltunk.
Mi mentünk a
felső emeleten. Itt hirtelen, mintha egy szakadékot éreztem volna. Az itteni
ellenfeleink nagyon erősek voltak. Gyarkran csak puszta kézzel, közeli harcban
tudtuk csak őket legyőzni. De magamban tovább számoltam, és már nem sok tag
maradt meg a rettegett 100-ból.
Az utolsó
előtti szoba volt a legnehezebb. Ott voltak az ex-bérgyilkosok. Nem is egyet
ismertünk közülük.
Most csak
egy hajszál múlott azon, hogy a jobb sípcsontom közelebbről ismerkedjen meg egy
golyóval.
Azonban ezt
is túléltük. Az utolsó szobában ott volt anyuci. Nyugodtan ült a szoba közepén,
a két oldalán egy-egy ember. Ha jól számoltam, akkor ők voltak DongWoon és
DooJoon. Akik nevét mindenki félve ejtette ki.
- Hallottam,
hogy megérkeztetek. Mondjátok, mégis mire volt jó ez, amit ti vittetek véghez?
- kérdezte nyugodtan anyuci.
- Maga tudja
a legjobban. Biztos sejti, hogy nem véletlen vagyunk itt.
- Tudtam,
hogy egyszer el fognak értem jönni. De ne higgyétek, hogy könnyedén engedem,
hogy elvigyetek.
- Nem is
gondoltuk. Szeretjük a kihívásokat - mosolyodott el félelmetesen Himchan.
A következő
pillanatban… csak eldőlt. Nem néztem rá. Ha most észreveszem, hogy nem lélegzik
tovább, biztos nem fogok tudni a harcra konentrálni.
Bérgyilkosként
mindig tudjuk, hogy 50%, hogy túléljük. Végül is a bőrünket visszük a vásárra,
és az életünkkel játszunk. Benne volt a pakliban, hogy valaki meghal.
A harc
elkezdődött. Zelo mérgesen támadt rá DngWoonra, YongGuk pedig DooJoonra.
A
"csata" 5 percig tartott. Utána tudtam csak elkapni a nő grabancát,
még mielőtt menekült volna. Mindenki elfáradt, és lihegett. De végre sikerült.
Egy kötéllel
kötöttem össze a kezeit a háta mögött.
- Srácok,
megvan anyuci. Ti hogy álltok? - kérdezte YongGuk. Rajta egyáltalán nem
látszott, hogy fáradt lenne.
- Mi már itt
várunk rátok a lépcső előtt egy fél órája - mondta DaeHyun. Akkor ők mind
megvannak.
A nő
tarkójára ütettem egy kisebbet, amitől rögtön elájult. Odarohantam Himchanhoz.
A feje
oldalra volt dőlve, az ajkai egy résnyire nyitva.
A hányinger
kerülgetett. Nem, a sírás nem. Himchan legfeljebb annyira állt közel hozzám,
mint egy kedves távoli ismerős. Mint bérgyilkos, nem engedhettem senkit közel
magamhoz. Pontosan az ilyen helyzetek miatt.
De a tény,
hogy egy társam itt fekszik előttem, és soha többé nem fog felkelni,
letaglózott.
Egy csendes
imát mondtam el. Ennyit megérdemelt. De
többet nem maradhattunk, mert le fogunk bukni. YongGuk felkapta a vállára
anyucit, és már indultunk is.
Az éj leple
alatt másztunk vissza a hajóra. A személyzet szerencsére aludt.
DaeHyun ment
el felkelteni a kapitányt a megbeszélt szöveggel. Fél óra múlva sikerült is
elindulnunk.
Az én
szobámba ültettük le a sarokba a nőt. Én az ágyamon ültem felhúzott térdekkel,
és úgy figyeltem.
YongGuk
nyitott be a szobámba. Nem tudtam, mi tartott neki ennyi ideig.
Amint ő is
mellém jött, átöleltem.
- Végre
hazamehetünk - suttogtam. - Utána ne vállaljunk egy ideig, jó? Csak egy hétig -
kérleltem. Valahogy tudtam, hogy a válasz nem lesz.
- El is
mehetnénk valahová. Mintha nyaralnánk. Szoktak ilyet csinálni. Két évig
folyamatosan melóztunk, ránk férne.
- Tényleg? -
néztem a szemébe hirtelen. - Komolyan mondod? Esküszöl? - kérdezgettem tovább.
Aztán
életemben először hallottam a nevetését. Szinte azonnal elolvadtam. Soha
életemben nem hallottam még ilyen aranyosat.
De sajnos
nem tartott örökké.
- Igen,
megígérem - mondta mosolyogva, és összekócolta a hajam. Megint hozzábújtam. A
hirtelen mozdulattól kicsit felszisszentem, a kezem miatt.
- Nagyon
fáj? - kérdezte gyengéden. Mi lett vele? Soha, de soha nem volt még ilyen. Egy
napon hallom nevetni, látom mosolyogni, és még aggódik is. Valamiről lemaradtam
esetleg?
- Annyira
nem. De el kellene mennem kitisztítani.
- Segítek -
mondta, és a karjába vett, és úgy vitt ki a fürdőszobába. Felrakott a pultra,
és elkezdte keresni az elsősegély csomagot.
Levette a karomról
a rögtönzött kötést, ami nagyon fájt. Teljesen beleszáradt a vér. Kicsit
mélyebben sebzett meg, mint gondoltam.
A
kitisztítása nagyon fájt. Az ajkamba haraptam, és becsukott szemmel tűrtem,
pedig legszívesebben visítottam volna. Aztán gézzel betekerte, amitől kicsit
jobb lett.
- Majd ha
hazamegyünk, akkor össze kell varratni egy orvossal - mondta.
Haza. Még
sosem mondta ki ezt a szót.
- YongGuk,
történt valami? - kérdeztem tőle óvatosan.
- Látni,
hogy az egyetlen személyt bántják, aki fontos nekem… nem kellemes - suttogta,
miközben végig a szemembe nézett.
Hirtelen pír
szökött az arcomba, és félre kellett néznem.
Az államra
rakta a kezét, és maga felé fordított, majd megcsókolt. Ez nem olyan siettető
csók volt, hanem kellemes.
Aztán minden
fordult, és a pokol szabadult el a fedélzeten.
Hallottuk,
hogy valaki üvölt - és felismertem, hogy a hang Zelohoz tartozik. Ezzel csak
jelezni akart.
YongGuk
megfogta a kezem, és kirángatott a folyosóra. Egy hatalmas rendőr rontott ránk,
akit szinte rögtön a padlóra küldött.
- Menj végig
a folyosón, és ha balra fordulsz, lesznek ott mentő hajók. Az egyikbe szállj
be, és mivel nagy köd van, nem fognak észrevenni. Próbálj meg hazajutni.
- De te
miért nem jössz velem?- kérdeztem kétségbeesetten.
- Két hét
múlva találkozunk otthon. Addig ne menj haza - mondta még, majd elindított.
Értettem a parancsot.
Minden
erőmből elkezdtem futni. A folyosó végén két rendőrt kellett elintéznem.
Normális körülmények között sikerült volna, de a sérült karom miatt csak
nehezen ment.
A kis hajót
leeresztettem a vízbe, majd beleugrottam. Elkezdtem evezni - és amikor már
messze jártam, csak nyugodtam meg, hogy nem vettek észre.
Azt viszont
láttam, hogy egy egész flotta támadott meg minket.
Sajnos nem
volt nálam iránytű, így csak arra eveztem, amerre sikerült. Vihar nem volt.
Aztán
kikötöttem egy városban egy fél nap múlva. Már kongott a hasam az éhségtől.
Amint körbekérdezősködtem, kiderült, hogy Kínában vagyok. Először is elmentem a
fodrászhoz, feketére festettem a hajam, vettem magamnak színes kontak lencsét,
aztán elmentem kajálni. Szállást nem béreltem magamnak, az első vonattal
elindultam Koreába. Ha repülőre szállok, biztos felismernek.
Kína déli
partján értem földet, így egy teljes napomba tartott, míg átszállásokkal
Koreába jutottam.
Az egyik
motelben béreltem magamnak szállást. Amikor hullafáradtan feküdtem le az ágyra,
azonosult csak bennem, hogy fogalmam sincs, mi lehet a többiekkel. Vajon élnek
még? Egyáltalán hogy találtak ránk? Bombabiztos fedő sztorink volt.
A fenébe. A
nőn biztos nyomkövető volt. Ez eszembe sem jutott.
A következő
másfél hét kínkeservesen telt el. Alig mozdultam ki, akkor is csak annyira,
hogy napi egyszer ettem.
ParkMin
megint feltűnt. Kezdtem azt hinni, hogy egy szellemmacska. De örültem, hogy ő
legalább megmenekült.
Ami azt
jelenti, hogy még valaki más biztosan életben van! Mivel nem az én hajómmal
jött, valaki valószínűleg idehozta.
Lementem az
alvilági körökhöz. Csak az tudta, hol van, aki tudja, merre kell keresni. Ez a
hely szinte a második otthonom volt.
- Tina, igaz, hogy elkaptak titeket? - jöttek a kérdések.
- Kifogott rajtatok a Rettegett 100-as?
- Nem! - Ezt nem tudtam csak úgy szó nélkül hagyni. - Már nincs olyan,
hogy rettegett 100-as. - jelentettem ki. Ezzel az információval legalább
elesznek egy darabig.
A B.A.P szokásos helye felé vettem az irányt. De nem volt ott senki.
Aztán mindenhová elmentem, de nem találtam senkit.
Már sötét volt, amikor visszaindultam a motelba. Most is a legrövidebb
úton mentem, egy sikátoron át.
- Valentina? - Valaki, a régi életemből. Méghozzá nem más, mint az
unokatestvérem.
Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, csak mentem tovább lehajtott
fejjel. De ő végig követett, és szólongatott. Már épp beért volna, amikor egy
újabb sikátorba fordultam le.
Valaki elkapott. A számat betapasztotta, és szorosan tartotta a
kezeimet. Megvártam, míg elment az unokatestvérem, csak utána akarta támadni.
De a fogva tartóm azonnal elengedett. Összevont szemöldökkel fordultam
felé, de szinte rögtön magához ölelt.
- YongGuk? - kérdeztem félénken. Nem mondott semmit, csak a hajamba
temette az arcát.
A tény, hogy jól van, olyan boldogsággal töltött el, mint még soha
semmi.
- Mit szólnál, ha abbahagynánk? - kérdezte egy kis idő múlva.
- Azt ölelkezést? - kérdeztem vissza értetlenül. Akkor csak engedjen
el egyszerűen.
- A munkát.
- Micsoda? De nem lehet kiszállni… még te mondtad.
- Ha elmennénk Európába biztos nem találnának meg. A nőt leadtam a
polgármesternek, így annyi pénzt kaptunk, amiből simán meg tudnánk élni életünk
végéig. Csak ketten.
- Nem - mondtam.
- Tessék?
- Ismerlek. Lehet, hogy nem tudom a múltadat, de belülről jobban
ismerlek, mint bárki más. És te nem akarod abbahagyni ezt. Csak azért akarsz
elmenekülni, mert egyszer majdnem elkaptak minket.
- De te nem szeretnél nyugodtan élni?
- Hányingerem van a normális élettől. Én szeretem azt csinálni, amit
most. Azért is, mert veled vagyok, és azért, mert végre az lehetek, aki vagyok.
- Akkor folytassuk? - kérdezte.
- Egy feltétellel. Ha a következő megbízásainkra együtt megyünk -
fontam a kezeim a nyaka köré. Ismét elmosolyodott.
- Benne vagyok - mondta, majd megcsókolt.
Végül nem maradtunk Szöulban. A következő megbízásunk Oroszországba
szólt, és egy ideig ott éltünk. Egy kicsit laktunk Franciaországban,
Olaszországban, és még Angliában is. Végül visszatértünk Ázsiába, de csak
Japánba.
Talán ezzel elkeserítek pár embert, de nem, ennek a történetnek nem
boldog a befejezése. Mert milyen boldog sztori az, amikor a főhősök embereket
ölve keresik meg a kenyerüket?
Nem, ez semmi képen sem boldog.
Csak én voltam boldog. Végre minden a legnagyobb rendben volt. Nem
vágytam olyan normális dolgokra, mint a gyerek, hogy kézen fogva sétálhassunk
az utcán, vagy egy szobányi magas sarkú cipőre. Ehelyett vágytam egy szobányi
különböző töltetű pisztolyra, arra, hogy megtanuljam szakszerűen használni a
késeket, és hogy sose öregedjek ki a szakmámból.
Persze a vágyaim középpontjában az állt, hogy minden éjjel csak az
enyém lehetett YongGuk. Ezt nektek nőcskék ;D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése