A szemhéjam nagyon nehéz volt. Nem akartam kinyitni, még pihenni akartam egy picit. Újra belesüppedni az álmok tengerébe, az édes semmittevésbe.
De a körülöttem lévő hangok arra késztettek, hogy nyissam ki a szemeim, és nézzek szembe a valósággal.
- Végre - sóhajtotta mellettem valaki, amikor mocorogni kezdtem. Ő meg... mit keres itt?
Azonnal felnyitottam a szemeimet, hogy meg tudjam nézni, nem csak az érzékeim csaptak be. De nem... tényleg ott ült.
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan.
- Megmentettelek. Elrántottak a kocsi elől, te meg elájultál - felelte egyszerűen.
- Csak úgy erre jártál? - kérdeztem gyanúsan.
- Igen. Nem követlek, hidd el - mondta.
Csak most tudtam jobban megnézni a körülményeket. Az autó már eltűnt, én a járdán feküdtem, ő pedig mellettem ült.
Megpróbáltam felülni, de azonnal visszanyomott.
- Még nem ülhetsz fel. Hirtelen esett le a vérnyomásod, kis időnek el kell telnie, hogy visszaálljon a normálisra - magyarázta.
- Mióta tudsz te ennyit?
- Figyeltem bioszon - vonta meg a vállát.
Elég kellemetlen helyzet volt. Ha eltekintek attól, hogy a járda nagyon, nagyon hideg volt, akkor is szembe kellett néznem azzal a tudattal, hogy az, aki megmentett, nem más, mint aki életemben a legtöbbször bántott meg - T.O.P.
- Köszönöm - nyögtem ki nehezen.
- Hmpf - valami ilyesmit mondhatott. Egy idő után meguntam a fekvést, ezért újra megpróbáltam felállni. Most nem hátráltatott, hanem megfogta a karomat, és felsegített. Amikor már sikerült felállnom, nem ment távolabb tőlem.
- Az ajkaid... már nem olyan színtelenek - mondta halkan.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Mindegy. A lényeg, hogy jobban vagy - felelte. Elengedett, és hátrébb lépett.
Újra ki akartam mondani, hogy köszönöm, de nem tudtam. Ahhoz túl sok minden történt a múltban, és az az egy alkalom is sok volt.
- Akkor... - szólaltam meg, de nem tudtam, mit mondjak. Mondjam, hogy még látjuk egymást? Miért hazudnék? Akkor lennék a legboldogabb, ha soha többé nem találkoznánk. Akkor mondjam azt, hogy szia? Talán ez lenne a legjobb megoldás.
- Nem beszélgetünk egy kicsit? - vágott közbe.
Értetlenül néztem rá.
- Hát... rendben - feleltem. Miért mondtam ezt? Nagyon őrült vagyok...
Elindult, én pedig követtem. Azt hittem, hogy egy kis kávézóba fogunk beülni, de nem így lett. Egy kietlen játszótérre vezetett, én pedig leültem az egyik hintába, ő pedig a másikba.
Néma csendben ültünk. Kicsit nyomasztó volt, és azon törtem a fejem, hogy miért hívott ide.
- Minden rendben? - kérdezte hirtelen, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Nem mondanám. Sőt, semmi sincs rendjén. Ma voltam a bíróságon, mert Nana beperelt. Yonghwával szakítottunk, és a legjobb barátnőm miattam szakított a fiújával. És a legnagyobb gondom, hogy most pont neked öntöm ki a szívemet - mondtam végig.
Halkan nevetni kezdett.
- Gondolhattam volna, hogy megy tovább az élet a suliban - felelte végül.
- Miért, mit hittél? Hogy ti elmentek, és mindennek vége? Unalmas katolikus iskola leszünk, minden probléma nélkül? - ugrottam neki rögtön.
- Nem - rázta meg a fejét. Kicsit elszégyelltem magam, mert ő semmi rosszat nem mondott nekem, én pedig így neki támadtam.
- És nektek hogy megy a zenélés? - kérdeztem a hosszas hallgatás után.
- Egész jól. A debütáló albumunkon dolgozunk. Nagy hírnevet jósolnak nekünk, és már most vannak rajongóink.
- Ezen nem csodálkozok. Már az iskolában is sokan szerettek titeket, nem hiába hívtak titeket mindenhová fellépni.
- Végül is - mondta vigyorogva.
- Azért vigyázz, nehogy rád szakadjon a plafon, ha valahová bemész - vágtam rá, mire nevetni kezdtünk.
- Nana miért perelt be titeket? - kérdezte.
- Mert máshol dolgozott koreográfusként. Elviekben, veletek aláíratott egy megállapodást.
- Ja, arról Jiyong tudott - vonta meg a vállát.
- Persze, mindenki háta mögött szervezkedett. Nem is csodálkozok - mondtam keserűen.
- Mindegy. Biztos megnyeritek a pert - felelte biztatóan.
- Mi.. mit csinálunk most? - néztem a szemébe.
- Beszélgetünk?
- Épp ez az. Megfogadtam, hogy soha többé nem akarok veled szóba állni. De most...
- Miért ne kezdhetnénk új lappal? - vetette fel egyszerűen.
- Mert az eddigi lapok túl feketék, mintsem hogy elfelejtsem őket - álltam fel.
Tétlenül nézett rám.
- Azt hiszem, tényleg itt az ideje, hogy végleg elfelejtsük egymást - mondtam ki.
Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang. Meggondolta magát, bezárta a száját, és mélyen a szemembe nézett.
Megfordultam, és elindultam visszafelé a bárba.
Őrületes fél órát tudok a hátam mögött. Majdnem elütött egy autó, de megmentett a gimnáziumi rémálmom, Tabi.
Lementem a lépcsőn, és visszaültem a lányokhoz.
- Ari, keresett NiTae - szólalt meg vigyorogva Hyun-sil. Rajta már meglátszott a kis alkohol. Engem az előbbi történések teljesen kijózanítottak.
- A, persze - kaptam észbe. Előkaptam a telefonom, és megnéztem. A kijelzőjének szerencsére semmi baja nem esett.
NiTae háromszor hívott vissza, de egyszer sem vettem fel. Végül is, hogyan tudtam volna?
Úja felálltam, és kimentem, de most már biztonságos helyen álltam meg. Megint tárcsázni kezdtem NiTae-t.
- Ari? Te vagy az? Minden rendben? - kérdezte aggódva.
- Igen..
- Csak a kocsi fékezését hallottam, és hogy sikítasz - mondta halálra rémülve.
Sikítottam? Nem emlékszem.
- Hát... majdnem elütöttek, de T.O.P megmentett - mondtam.
- Tabi? Komolyan?
- Igen. Elég furcsa volt nekem is.
- De jól vagy? Nem bántott? Hol vagy? Odamegyek! - hadarta egymás után.
- Én... - a bárra néztem, és elmondtam neki a címet. Azonnal lerakta, én pedig csodálkoztam.
Tíz perc múlva érkezett meg. Amint meglátott, rögtön átölelt.
- Azt hittem, nagyobb bajod esett - suttogta.
- Szerencsére megúsztam épen - feleltem.
- De miért hívtál? - hátrált el tőlem egy picit.
- Én csak bocsánatot akartam kérni. Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem, de esküszöm, hogy ennyire még soha semmit nem bántam meg. A barátságunk sokkal fontosabb, csak tudod, az utóbbi időben...
- Kicsit szétcsúsztál - vágott közbe.
- Igen - bólintottam.
Némán álltunk, és egymást néztük.
- Nem akartam egyikőtöknek sem megbocsájtani. Sőt, halálomig utálni akartalak titeket... - kezdett bele, és a földre nézett.
Ezt mind megérdemeltem.. de mégis, sírni támadt kedvem.
- De tegnap este YoSeob bocsánatot kért. És tudtam, hogy nagyon megbánta. Gondoltam, hogy te is.. és ma beszélni is akartam veled, de nem tudtam. És amikor felhívtál... őszintén, elképzelni sem tudod, mit éreztem akkor. A legrosszabb jutott eszembe, és nagyon rosszul éreztem magam, amiért az volt az utolsó beszélgetésünk.
Nagyot nyeltem, és vártam, hogy fojtassa.
- Az elmúlt fél órában sokat gondolkoztam. És arra jutottam, hogy mind emberek vagyunk, mind követünk el hibákat. De mire valók a barátok, ha nem arra, hogy elfogadjanak ezekkel együtt? - nézett rám, közben pedig mosolygott.
Most én öleltem át nagyon szorosan, és elkezdtem sírni.
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm - suttogtam.
Nem mondott semmit, csak visszaölelt.
Együtt mentünk vissza a lányokhoz, és ünnepeltünk. Éjfél felé indultunk hazafelé. Bár a házunk előtt rakott ki a taxi, de nem mentem be azonnal.
Sétálni indultam. Olyan könnyűnek éreztem magam. Most már sokkal jobb...
Észre sem vettem, de Yonghwa lakásának az utcájában lyukadtam ki. Talán csak a megszokás.
Megfordultam, és indulni akartam, de a hirtelen mozdulattól leestem a földre. Talán nem kellett volna többet inni, amikor visszamentünk NiTae-val...
Amikor már a földön voltam, nem akartam azonnal felkelni. A sírás környékezett meg, pedig boldognak kellene lennem.
Aztán nagyot sóhajtottam, és megpróbáltam felállni. Nem akartam felfázni, már így is túl sokszor voltam ma a földön.
A felállásban azonban két kéz segített. Gyengéden ragadta meg a karomat, és állított fel.
Amikor már biztos pozícióban voltam, megfordultam megnézni, hogy ki az, de már tudtam.
Yonghwa aggódva nézett a szemembe. Az ajkamba haraptam, megfordultam (most kicsit lassabban), és elindultam hazafelé. Hülye voltam, amikor ide jöttem.
Nem mondott semmit nekem. Ahogy én sem neki.
Így intézzük el? Most már ismeretlenekként kezeljük egymást?
Még be sem tudtam fordulni a sarkon, amikor visszarántott. Az egyensúlyom azonnal felborult, és már én is estem volna el, de szorosan magához húzott.
Kibontakoztam az öleléséből, és hátrébb léptem, ezzel nekiütközve az egyik ház falának.
Végig fogva tartotta a tekintetemet. A kezét mellettem a falhoz rakta.
- Yonghwa... - szólaltam meg. Csak halk cincogásra futotta, nem tudtam hangosabban beszélni.
Nem mondott semmit szavakkal, de a tekintete mesélt. Hiányoztam neki.
Lehajolt hozzám, és megcsókolt. Úgy éreztem, mintha ezer év telt volna el az utolsó csókunk óta.
De nem tudtam visszacsókolni. Annyira nehéz volt... pont, amikor már sikerült magamban lezárnom.
Elvált az ajkaimtól, de csak egy pár miliméterre távolodott el.
- Mi a baj? - kérdezte értetlenül.
- Ez nekem túl sok - suttogtam.
- Miért lenne sok?
- Tegnap még minden a feje tetején állt, ma meg... Nem akarom előröl kezdeni az egészet. Nem akarok megint beléd szeretni, mert az megint nekem fog fájni a végén - feleltem. Nem tudtam a szemébe nézni, hanem a földet pásztáztam.
Hirtelen erőt vett rajtam a fáradtság. Minden, amit akartam, az az ágyam volt. Hogy végre véget vethessek ennek a napnak.
- Csak bízz bennem - mondta.
- Nem tudok - feleltem. Kisurrantam mellette, és elindultam a házunk felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése