*Nami POV*
- Siess, lekéssük a vonatot! - kiáltottam hátra, amit azonnal meg is bántam, mert az összes hajam a szememben landolt.
Hangos sóhajtás közepette beletúrtam, és szinte futás közben dobtam hátra.
- Látod, miattad fogunk késni! - szólított meg a barátnőm, aki már jóval előrébb járt.
- Csak szerencséd volt - néztem rá, mire játékosan kinyújtotta a nyelvét, és felszállt a vonatra. Még én is pont felfértem.
Kifújtuk magunkat, aztán egymás szemébe néztünk. Pontosan ugyanarra gondoltunk:
Végre elindultunk a hírességhez vezető úton.
Amit egy kalauz szakított félbe.
- Hölgyeim, a jegyeiket kérném, aztán elkísérem önöket a helyükre - mondta.
Nagyot bólintottam, aztán elővettem a táskámból a két jegyet. A kalauz elfogadta, aztán a szavához hűen elkísért helyünkre. Miután elhelyezkedtünk, ment is tovább.
Izgatottan néztem ki az ablakon. Már nem kell sok, és Seoul-ban leszünk, az álomvárosunkban. Pontosan holnap lesz a meghallgatásunk, méghozzá az SM-nél.
Annyira feldobott, hogy alig tudtam a helyemen ülni. Míg nem döntik el, hogy felvesznek-e minket, vagy sem, egy hotelban fogunk megszállni.
A vonaton sokáig beszélgettünk. Gi Bo, a barátnőm az éneklésben volt jobb, én pedig a táncban. Nagyon reméltük, hogy egy csapatba fogunk kerülni, már ha felvesznek minket.
De én próbáltam optimista lenni. Ezen múlik most minden.
Amikor megérkezett a vonat, összeszedtük a cuccunkat, és leszálltunk. Pont sikerült fognunk egy taxit, ami elvitt minket a hotelunkba.
Most olyan másnak láttam Seoul-t. Nagyon sokszor jártunk fel, de nem itt éltünk. Most viszont itt villogott hatalmas, világító táblán előttem a felirat, hogy "Lehet, hogy itt fogsz lakni". Mivel olyan típus vagyok, aki szerint a pohár félig tele van, ezért nagyon boldog lettem.
A taxis kitett minket, mi pedig bejelentkeztünk, aztán felmentünk a hotelszobába.
- Gi Bo, te fáradt vagy? - néztem rá kétségbeesetten.
- Nem - csóválta meg a fejét.
- De valahogy muszáj aludnunk - suttogtam. Ha holnap a meghallgatáson fáradt leszek, örökké mérges leszek magamra.
- Várj, van egy ötletem - pattant fel hirtelen. Érdeklődve néztem, mit ügyködik.
Elővette a telefonját, és keresgélni kezdett valamit benne. Aztán lágy zene hangzott fel.
- Ez nem jó, lehet, hogy te elalszol a klasszikus ze... - Be sem tudtam fejezni, máris oldalra dőlt, és lehunyta a szemeit. Hiába, a barátnőm menthetetlenül modern, mindent utál, ami akár csak 40 évvel ezelőtt történt.
Megcsóváltam a fejemet, aztán elmentem lezuhanyozni. Reménykedtem, hogy a meleg víztől ellazul a testem, és sikerül elálmosodnom.
De természetesen nem sikerült. Miután végeztem, visszamentem a szobánkba, sokáig forgolódtam, és sikerült is elaludnom nagy nehezen.
Másnap hat órakor csörgött az órám. Felkeltem, és azonnal fel is öltöztem. Ma a legjobb formámban kell lennem, ezért nem hagyhatom ki a reggeli futást.
Gi Bo még mélyen aludt, arra sem kelt fel, hogy levertem a lámpát. Elmosolyodtam, és elindultam.
A hotelban ügyködők elég furcsa szemmel néztek rám, de abban a pillanatban nem különösebben érdekelt. Fél óráig voltam távol, és magamba szívtam a levegőt. Nem olyan volt, mint otthon Busan-ban, de engem nagyon hívogatott ez is. Egy új életet kínált fel nekem, tele új reményekkel.
Miután visszamentem, ismét lezuhanyoztam. Nyolcig elütöttem valamivel az időt, aztán felkeltettem a barátnőmet, mert éhes voltam.
- Jó, máris felkelek - morogta. Ismerem ezt...
- De lemaradunk a finom, friss bagettekről - húztam el a számat. Mind a ketten imádtuk a bagetteket, de itt meg is állt a francia-szeretetünk.
- Mondom, hogy felkelek - pattant ki az ágyból. Elmosolyodtam, és átültem az én ágyamra. Tíz perc alatt készült el Gi Bo, aztán indulhattunk le.
- Milyen kellemesen aludtam - nyújtózott egy nagyot.
- Nem csodálom - feleltem kuncogva.
- Mindenkinek vannak hóbortjai - vonta meg a vállát. - De ahogy látom, te is. Nagyon jó formádban vagy most.
- De csak azért, mert reggel elmentem futni.
- És megint korán keltél? - nézett rám riadtan. Ez volt a rémálma, a koránkelés.
- Ha felvesznek, neked is korán kell kelned. Lehet, hogy hatkor kezdődik az első óra.
- Majd.. megszokom - mondta nyúzottan.
Amint megláttuk a bagetteket, azonban mind a kettőnknek felcsillant a szeme. Sokáig maradtunk ott, és kezdtünk el eszegetni.
- De figyelj... mi van, ha sikerül, és debütálunk. Akkor nekünk is lesz koncertünk! - mondta tele szájjal. Elkezdtem nevetni, aztán lenyeltem a falatot, ami az én számban volt.
- Először is: erről le kell szoknod. Másodszor pedig, ne haladjunk ennyire előre. Kettőre kell a meghallgatásra mennünk, és este nyolckor már tudni fogjuk, hogy felvettek-e. Majd akkor fog kiderülni, hogy az A vagy a B terv lép akcióba - feleltem.
Gi Bo hatalmasat bólintott. Miután befejeztük, visszamentünk a szobába.
A délelőtt próbákkal telt el. Ő tanított engem énekelni, én pedig táncolni őt. Délben lementünk enni, aztán egy óra felé úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Gyalog mentünk, mivel nem volt olyan messze.
Egy szót sem tudtam szólni. A szívem a torkomban dobogott, és az ajkamat harapdáltam. Úgy éreztem, hogy most valami végzetesen meg fog változni.
Fél órával előtte értünk oda. Bár a táv nagyjából negyed óra lett volna, de olyan tempóban sétáltunk, mintha a lassított felvételt is lelassították volna.
Nem féltem, csak izgultam. Mindennél jobban akartam, hogy ez most sikerüljön, és képes voltam ezért bármire.
- Még egy utolsó? - kérdezte Gi Bo, miközben rám nézett. Elmosolyodtam, és félre álltam. Elővettem a táskámból a cigit, és rágyújtottam.
- Tudtam, hogy elhoztad - csóválta meg a fejét.
- Ez is hozzám tartozik - vontam meg a vállam.
- De befolyásolja a karriered!
- Látod rajtam, hogy nehezebben mennek a mozdulatok? A hangom alapból nem olyan magas, mint a tiéd, szóval fel sem tűnik senkinek. Nekem pedig jól esik.
- De ha felvesznek...
- Akkor leteszem - fejeztem be helyette. Gi Bo nagyon nem szerette, hogy cigizek, ezért megbeszéltük ezt.
Miután végeztem azzal a szállal, elnyomtam az egyik kukánál, és bementünk.
- Jó napot kívánok - nézett ránk mosolyogva a recepciós hölgy.
- Jó napot - hajoltam meg, amit Gi Bo is követett.
- A meghallgatásra jöttek? - kérdezte érdeklődve.
- Igen. Shin Namiko vagyok.
- Én pedig Kim Gi Bo.
A nő beütötte a nevünket a számító gépébe, és olvasni kezdett.
- Itt az áll, hogy két órára kellett volna jönniük.
- Igen, kicsit hamarabb jöttünk, sajnáljuk - mondta Gi Bo.
- Semmi baj. Azonnal elkíséri önöket a kollégám a meghallgató terembe, ott várakozhatnak a többi jelölttel együtt - mondta.
- Köszönjük - hajoltunk meg ismét.
Épp arra járt Chanyeol, aki próbált kisurranni.
- Chanyeol! - kiáltott neki a nő.
- Igen? - fordult felé, és kérdezte mézes-mázos hangon. Még nekem is rögtön lejött, hogy valamiben sántikál.
- Kísérd el őket a hármas meghallgató terembe - adta ki az utasítást.
- Oké - bólintott a fiú. - Indulhatunk? - nézett ránk, és egy szemkápráztató mosollyal ajándékozott meg.
Aprót bólintottam, és ő elindult. Csendben követtük. Egy folyosóra mentünk be, ahol megálltunk a liftek előtt.
- Honnan jöttetek? - kérdezte Chanyeol kedvesen.
- Busanból - felelte a barátnőm.
- Jó hely - kacsintott ránk. Elfordult, mert megérkezett a lift, és belépett. Közben mi összenéztünk, és megállapítottuk, hogy már most hatalmas szerencsénk van.
A harmadik emeletre mentünk fel, aztán kiszálltunk. Balra fordultunk, aztán jobbra, és ott a harmadik teremnél álltunk meg.
- Menjetek be, és nyújtsátok a legjobbat. Remélem, találkozni fogunk még - nézett mind a kettőnk szemébe őszintén.
- Köszönjük a segítséget - mondtam én, és hajoltam meg.
- Igen - kapott észbe Gi Bo is, és meghajolt.
Chanyeol otthagyott minket, mi pedig bementünk a terembe. Nagyon sok szék volt, elől pedig egy hatalmas színpad. A második sorban öt tag ült, akiket hátulról nem ismertem fel. Az utolsó sorban ültünk le, és néztük, az akkor szereplő lányt.
Egész jó hangja volt, de átlagos. Ami sajnos nem a legjobb az ilyen helyzetekben. Amint végzett, páran megtapsolták, aztán lement a színpadról.
A következő jelölt egy fiú volt, fekete volt a haja, szőke melírral benne. Ő inkább a rap részekre koncentrált, mintsem az éneklésre. Mindent összevetve, nekem nagyon tetszett a produkciója.Őt is megtapsolták, és lement.
És ez így ment egymás után sokszor. Váltották egymást az emberek, és mindenki csak énekelt.
Két órakor már sokan voltak a teremben, gondolom, mi voltunk a következő adag jelölt.
Vajon hányan lehetnek összesen? Mennyi az esélye, hogy pont mi kerülünk be?
Nem, most nem szabad ilyenekre gondolnom.
- Köszöntök minden kedves jelen lévőt! Kim Jongmin vagyok, és tudom, hogy ebben a teremben nagyon sok tehetséges ember van éppen. Kérem, mutassák meg nekem, mit tudnak. Egy óra lesz a meghallgatásuk összesen. Az első fél órában csoportokra bontódnak, és táncokat tanulnak be, amit meg fognak mutatni. Az idő második felében viszont mindenki elénekli a kiválasztott dalát - mondta. - És most felolvasom a csoportokat.
Ez hamar történt meg, bár nem is lehetett ezzel sokat időzni. Gi Bo a kettes csoportba került, én pedig a négyesbe.
- Fighting - mutattam fel a barátnőmnek, aztán szétváltunk.
Egy kisebb terembe vezetett minket a tanárunk. Nem sokáig fecsérelte az időt, bemutatkozott, aztán elindította a zenét, egyszer eltáncolta, hogy mit kell megtanulnunk, aztán neki is kezdtünk.
Negyed óránk volt arra, hogy egy fél perces táncot betanuljunk. Nem láttam ebben semmi nehézséget. A mozdulatok könnyen megragadtak a fejemben, és elkezdtem a végére már őket kidolgozni.
Az idő nagyon hamar letelt. Az egyes csoport kezdett, addig mi leültünk a székekre. Ők is azt tanulták be, amit mi. Látszott, hogy kikből lehetnének táncosok, de egyikük sem volt különleges. Lehet, hogy mind az énekben magaslanak ki.
A második csoportban természetesen a barátnőmre figyeltem. Sosem volt rossz táncos, de nem is foglalkozott vele eleget. Mivel nagyon jó hangja van, nem lesz ezzel gond.
Viszont az ő csapatában volt egy fiú, aki nagyon jól táncolt. Próbáltam nem őt figyelni, de nem sikerült. A mozdulatai mesések voltak, sehol sem hibázott, és egyedi stílusa volt. Őt biztos be fogják válogatni.
A hármas csoport következett. Itt nagyon sok jó táncos volt.
A közepénél álltunk fel, és mentünk a színpad mellé. Amint végeztek, felmentünk. Elkezdtünk táncolni. Térforma váltás nem volt, de azt ennyi idő alatt nem is lehetett volna kivitelezni. Én jobb legszélen, az első sorban álltam. Ilyenkor imádtam, hogy ilyen alacsony vagyok.
Úgy éreztem, nagyon jól sikerült a tánc. Mindent beleadtam, és a "zsűri" többször rajtam felejtette a pillantását. Középen ült még mindig Jongmin, mellette pedig jobbra Boa, Heechul, balra pedig Jonghyun és Luhan.
Mindegyikőjüknek a tekintetébe néztem, és azt próbáltam sugallni, hogy nálam jobbat nem találhatnak. A végén felírtak valamit az előttük heverő lapok egyikére, és következett az utolsó csoport. Miután ők is végeztek, Jongmin elmondta a sorrendet, kik mikor fognak énekelni. Én nagyon a végén voltam, Gi Bo pedig elöl. Miért S-el kezdődik a nevem? Nem szerettem a végén lenni..
A barátnőm mesésen énekelt. Olyan dalt választott, ami tökéletes volt a hangjának, és az egész teremben mindenki csak rá figyelt. Az ilyenekhez nem sokat értek, de szerintem minden hangja tiszta volt, egyszer sem esett ki az ütemből, mindig tartotta a ritmust, és a megvalósításra is nagyon ügyelt.
Abban a pillanatban éreztem, hogy neki biztos sikerült. Nagyon különleges hangja van, nem lennének normálisak, ha ezt elpazarolnák.
Nagyon sok kiemelkedő tehetség volt, és nem tudtam, hogyan is tudnának választani közülük. Amikor én jöttem, kicsit izgultam. Egy pörgősebb számot választottam, BoA-tól a Hurricane Venus-t. Nem gondoltam, hogy ő is itt lesz... de ettől csak még jobban bizonyítani akartam.
A színpad közepére álltam, és a kezemben a mikrofonnal vártam, hogy elinduljon a zene. A zsűri csak engem nézett, de egyáltalán nem voltam zavarba. Ők voltak a példaképeim, és szerencsésnek éreztem magam, hogy megmutathatom nekik, mit is tudok.
A zene elkezdődött, én pedig elkezdtem énekelni. Minden hangra odafigyeltem, és rettenetesen jól éreztem magam. Évekig tudnék ott állni, és énekelni nekik. A végére nagyon belejöttem, és úgy éreztem, hogy a legjobbat nyújtom.
Amint véget ért a szám, meghajoltam, és nagyon sokan tapsoltak meg. Láttam, hogy egy lány sírva rohan ki a teremből. Most... miattam? Nem értettem. Ennyire tényleg nem voltam jó.
Lementem a színpadról, és az utánam következőnek adtam a mikrofont.
Gi Bo mellé ültem le, és átöleltük egymást. Nem beszéltünk, hanem néztük a többi fellépőt.
Az egy óra leteltével elmentünk, és még hallottuk, ahogyan Jongmin megint elmondja a bevezetőt. Elég unalmas lehet neki mindig megismételni, ugyanazt a szöveget.
A Chanyeol által megmutatott úton indultunk visszafelé. De rossz emeleten szálltunk ki a liftből, és teljesen eltévedtünk.
- Ó, most mit csináljunk? - kérdeztem, miközben nekidőltem a falnak.
- Talán megkérdezhetnénk valakit - ajánlotta fel Gi Bo.
- Te látsz bárkit is?
- Akkor menjünk, és keressük meg.
- Hogy még jobban eltévedjünk?
- Nem mindegy? Most sem tudjuk, hol vagyunk - mondta nevetve. Csatlakoztam hozzá, aztán elindultunk. A próbatermek szintjén lehettünk, mert sok tükrös termet láttunk.
- Mi lesz, ha majd mi is itt fogunk próbálni? - kérdezte suttogva Gi Bo.
- Akkor királyak leszünk - kacsintottam rá. Titkon én is ebben reménykedtem.
Az egyik teremből olyan zene hallatszódott ki, amit még soha nem hallottam. Felismertem Kyuhyun hangját, és tudtam, hogy akkor most a Super Junior valószínűleg legújabb számát halljuk.
Odamentünk a teremhez, és belestünk. Nem akartam ezt csinálni, de nem ronthattam rájuk. Megvártuk, míg véget ér a szám. Ők azonnal leültek a földre, és nagyot sóhajtottak.
Halkan kopogtam, mire odakapták a fejüket mindannyian.
- Öhm, tudnátok segíteni? - kérdeztem.
- Miben? - kérdezett vissza Donghae.
- Eltévedtünk, és nem tudjuk, hol van a kijárat - feleltem elpirulva. Olyan kínos volt az egész helyzet.
- Pillanat - állt fel Kyuhyun, átment egy másik terembe, és egy lánnyal az oldalán tért vissza.
- Yuri megmutatja nektek a kijáratot - mondta mosolyogva Kyuhyun.
- Köszönjük - hajolt meg helyettem is Gi Bo.
Yuri elindult, mi pedig követtük. Nem szólalt meg, csak ment előre. Kicsit furcsa lány volt...
- Te gyakornok vagy? - kérdeztem tőle.
- Igen - felelte mosolyogva.
- Értem - bólintottam. Ő nem kérdezett semmit, de nem volt bunkó, vagy ilyesmi. Csak biztos ilyen a természete...
Míg ezen gondolkoztam, ki is értünk.
- Nagyon szépen köszönjük - hajoltam meg még egyszer.
- Nincs mit - felelte, aztán bement.
Mielőtt visszamentünk volna a hotelbe, elmentünk bevásárolni. Nagyon elment az idő, és este kilencre értünk haza.
- Bakker, már fent vannak az eredmények! - sikítozott Gi Bo. Előkaptam a laptopom, és felmentem az e-mail-re. Először Gi Bo jelentkezett be, és visszafojtott lélegzettel kattintott az új e-mailre.
Együtt futottuk át a sorokat, de ő hamarabb sikított fel.
- Sikerült, sikerült, sikerült! - mondogatta. A nyakamba ugrott, én pedig őszinte szeretettel öleltem vissza. Ha már egyikünknek összejött , az jó pont.
- Most te - suttogta megint izgulva. Bólintottam, és átjelentkeztem. Nekem is megjött az üzenet, amiben az állt, hogy...
- Nem. Hiszem. El - suttogtam magam elé.
Gi Bo csak nagy szemekkel nézett rám, nem tudtam a tekintetében olvasni. A tekintetemet megint a laptopra vezettem, és összefontam az ujjaimat.
- Mind a kettőnket felvettek. Ilyen nincs - suttogtam ismét. A hangomat nem tudtam használni jobban.
Gi Bo azonnal átölelt, és együtt kezdtünk el sírni. Most már tényleg összejött, és nem csak az álmainkban. Mind a ketten elértük azt, amit akartunk. És együtt...
Nagyon büszke voltam magunkra. Most egy új élet veszi kezdetét.
Hajnalig beszélgettünk, és tervezgettünk. Az igazat megvallva, az lenne a legjobb, ha hamar tudnánk debütálni, és egy csapatban.
Újra elolvastuk az e-mailt, amiben az állt, hogy holnap még vissza kell mennünk, és ha lehetséges, már akkor vigyük magunkkal a cuccainkat, mert már be is költöznénk.
Olyan hihetetlen volt ez az egész. Mintha csak álmodnék... de ezúttal nem, mert ez a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése