Ha az ember alkoholt iszik, mindig és mindig rá kell döbbennie, hogy ennek több oldala is van. Az első pont: amikor nagyon jól érzed magad, képes vagy bármire. A következő nem mindenkinél van jelen, tehát talán egy csak egy másfeledik pont lehet: amikor előtör a hiszti. Azt hiszem, ezt nem kell részleteznem. És a harmadik pont: amikor kiesik valami. Nem emlékszel semmire, és az ez idő alatt eltelt események csak a körülötted lévő emberektől függ. A negyedik pont az édes, édes álomba merülés. Az alkohol felszínre hozza a vágyaidat, és furcsákat álmodsz. Az ötödik ezzel szemben a purgatórium, a másnaposság. A világot acélszürke színekben látod, és minden rémes. A hatodik, és egyben az utolsó, a tetteid vállalása.
Gimnázium harmadévében tanultam meg ezt az aranyszabályt. Az utolsó volt nekem a világon a legrosszabb, és egyben a legjobb.
Bár, ami azt illeti, inkább a rossz felé hajlott. Az egyetlen jó pont, hogy Minyeong és én kibékültünk. Ami pedig a rosszat illeti...
Yonghwával azóta egy szót sem beszéltem. Akkor tényleg komolyan gondolja... mondjuk, ki merne ilyennel viccelni?
Ha ez pedig nem lenne elég, a szüleim között háború robbant ki miattam. Apa nagyon berágott, hogy felhoztam magammal egy fiút, aki nem Yonghwa, és amikor megmondtam, hogy szakítottunk, csak még mérgesebb lett. Anya próbálta csitítani, és engem vigasztalni, és emiatt apa még mérgesebb lett.
Már vasárnap este volt, amikor kezdtek lecsillapodni a kedélyek. Talán fegyverszünetet kötöttek. Én egész nap a szobámban csücsültem, és próbáltam mindenfélével elütni az időt.
Hétfő reggel keserédes ízt éreztem még mindig magamban a szakítás miatt. Olyan, mintha valamit elvettek volna tőlem, sőt, erőszakkal kiszakították volna belőlem. Üresnek éreztem magam, amiért magamat okoltam. A táncra kellene most koncentrálnom, és a tanulásra is, mivel már elérkezett a dolgozatok ideje.
Reggel szokásosan elvettem a tízóraimat, amikor anya átnyújtott egy levelet.
- Ez mi? - kérdeztem furcsa arccal. Még sosem kaptam postát, leszámítva azokat, amik különböző gyerekeknek szóló klubbokba hívnak meg.
- A bíróságtól jött - felelte. A szívem rögtön a torkomban kezdett dobogni.
Azonnal feltéptem, és megnéztem. A tanui beidézés dátuma állt benne, meg sok-sok olyan információ, amit képtelen volt felfogni az agyam.
- Kicsim, ha hazajössz, elmondok az ilyen esetekről mindent. De most szépen felejtsd el, és menj tanulni - mondta, és elkezdett kifelé tologatni. Közben kivette a kezemből a borítékot a papírral együtt, és szinte kilökött a házból.
Minyeong már kint várt, így indulhattunk is el.
Még hogy felejtsem el? Hogyan tudnám? És mi az, hogy tanui beidézés? Legalább ezt meg tudtam jegyezni... ha másra nem is, de arra rádöbbentett ez a per, hogy biztos nem leszek ügyvéd.
A szokásos menetrendben telt el a reggel, de most nagyon hallgatag voltam, ami azt hiszem, érthető. Az iskolában leültem a padomhoz, és lehajtottam a fejemet.
- Mi a baj? - kérdezte kedvesen IU.
- Ma reggel kaptam meg a levelet a bíróságtól - feleltem nyúzottan.
- Ne parázz. Ha szólsz Min Ji-nek, tuti beszél az apjának, és az ügyvéd elmagyaráz mindent - próbált biztatni.
- Aha, persze. De nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog minden történni...
- Mivel ez annyira nem nagy ügy, nem kell félned. Le merem fogadni, hogy ennél sokkal nagyobb ügyekkel is foglalkozniuk kell. Minden össze fog jönni! - mosolygott rám kedvesen.
Valahogy rám ragasztotta, és mosolyogva bólintottam egyet.
Az ebédszünetben a szokásos helyünkön találkoztunk a többiekkel.
- Megjött a bírósági levél - mondtam ki nagyot sóhajtva. Az IU-tól szerzett jókedv akkora már teljesen elpárolgott.
- Rendben. Holnap suli után gyere el hozzánk, és beszélj apa ügyvédjével - vágta rá Min Ji. Mindenkinek ez volt az első gondolata?
- Oké - válaszoltam.
- De azért ma még meg lesz tartva a próba? - kérdezte ártatlan szemekkel Rin.
- Szerintem jobb lenne, ha addig nem próbálnánk, míg le nem zárul ez az egész - mondta ki Minri.
- Azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldás - mondtam ki én is.
- Mikor lesz a beidézés? - kérdezte YoSeob.
- Péntekhez képest egy hétre - válaszoltam.
- Addig biztos fel fogsz tudni készülni!
- Ja, remélem...
A többiek témát váltottak, mivel látták, hogy nem tetszik ez a téma.
- Hétvégén anya grill-partit szervez, nincs kedvetek eljönni? - kérdezte NiTae.
- Persze - vágta rá szinkronban szinte mindenki, csak én maradtam csendben.
- Ari, ti nem jöttök Yonghwával? - nézett rám.
- Hát, lehet, hogy én benézek, de Yonghwa biztos nem...
- Ennyire el van havazva a munkával?
- Nem tudom - ráztam meg a vállam. Hirtelen megint a sírás fojtogatott.
A kimondatlan kérdés ott lebegett felettünk, mint valami pallos. Mélyen beszívtam a levegőt, és erőt vettem magamon.
- Igen, szakítottak - mondta helyettem Minyeong. Mellém húzott egy széket, és lazán lehuppant rá.
- Te mit keresel itt? - kérdezte Min Ji.
- Miért, nem ülhetek az unokatestvérem asztalához? - kérdezte ártatlan arccal Minyeong.
- Tudtommal nem ápoltok olyan bensőséges viszonyt...
- Akkor rosszul tudod - vonta meg a vállát Minyeong.
- Hé, le merem fogadni, hogy tegnap történt! - mutatta fel az ujját Min Ji.
- Hát nem! - vágta rá az unokatesóm.
Mosolyogva néztem, ahogy civakodnak. Örülök, hogy senki nem kérdezte meg újra, hogy tényleg megtörtént-e, mert nem tudtam volna rá válaszolni.
A délutáni óráimat csak végig szenvedtem. A buszmegálló felett megpillantottam azt az amerikai lányt, aki átiratkozott az iskolánkba.
Elkaptam róla a tekintetem, mivel megint Yonghwa jutott róla eszembe. Mi változott azóta? Én változtam meg, vagy ő? Esetleg mind a ketten? Nem tudom...
- Merre mész? - kérdezte tőlem YoSeob. Annyira rám ijesztett, hogy hatalmasat ugrottam.
- Haza?! - néztem rá értetlenül.
- Elkísérlek - felelte vigyorogva.
- Nem kell, köszönöm.
- Nem kérdés volt - nézett komolyan a szemembe.
Megálltam, ahogyan ő is, és még tovább néztem a tekintetét, de semmit nem találtam benne.
- Nincs rá szükségem - mondtam ki.
- Nekem nem kell hazudnod - felelte halvány mosollyal az arcán.
- Akkor azt mondom, hogy megoldom egyedül is.
- Ari, barátok vagyunk...
- De nem kell más segítsége! - vágtam közbe idegesen. Talán kicsit hangosabbra sikeredett, mint akartam.
- Hamar túl leszek mindenen. Megnyerem a pert, és elfelejtem Yonghwát, a táncba ölöm minden erőmet, és elérem az álmaimat! Minden úgy fog alakulni, ahogy elterveztem! - folytattam tovább. Az utolsó mondatom végénél kicsit eleredtek a könnyeim, de azonnal letöröltem azokat.
- Nincs szükségem mások segítségére, vagy részvétére. Nem vagyok holmi fogyatékos, aki másokra van ítélve! Mármint, nem úgy gondoltam... áh, mindegy! A saját erőmből fogok mindent elérni, akármilyen árokban is vagyok most! Nem fogok m... - Nem tudtam folytatni, mert hirtelen elém lépett, és átölelt. Elkerekedett szemekkel néztem farkasszemet a mellkasával, aztán rögtön megpróbáltam eltolni magamtól. Erősen szorított magához, felesleges erőfeszítés volt minden.
Szombaton azt hittem, hogy kisírtam magamból minden bánatomat, és tovább tudok lépni a gondjaimon, hogy mint a főnix, a hamuból újjáéledve újra csillogni tudjak.
De az igazi életben nem így mennek a dolgok.
- Ari, adj időt magadnak. Ne tolj el magadtól mindenkit, mert azzal csak neked lesz rosszabb - suttogta.
Azt hiszem, ekkor omlottam össze. A könnyeim, mint a soha véget nem érő vietnami eső kezdett el zuhogni. Nem tudtam, mikor kezdődött, vagy mikor ért véget, csak a szívem helyén lévő hatalmas űrt éreztem.
YoSeob pedig hősiesen ott maradt, és igazi barát módjára kellemes szavakat suttogott nekem, és kezdtem elhinni, hogy tényleg képes leszek kilábalni ebből az egész katyvaszból.
Végül letöröltem a könnyeimet, és elhúzódtam tőle.
- Köszönöm - suttogtam.
- Ez egy barát dolga - vonta meg a vállát egyszerűen.
Elindultunk hazafelé, ő pedig tényleg elkísért. Kicsit ördögi körben éreztem magamat.
Amikor ebbe az iskolába jöttem, reménytelenül belezúgtam YoSeobba, és az érzéseim viszonzatlanságának a Yonghwához fűződő szerelmem vetett véget. És most, hogy az véget ért, YoSeob barátsága jelentette nekem az alagút végén a fényt.
Egészen az ajtónkig elkísért, aztán ő is elindult. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, és leültem tanulni. Anya szólt, hogy menjek ebédelni, de nem tudtam még ételre gondolni sem.
Aznap elindultam egy úton, ami bár döcögős volt, de tudtam, hogy az az egyetlen egy választásom van. Este felé még bejött anya, és elbeszélgettem vele, de álmosságra hivatkozva elmentem aludni.
Könnyekkel az arcomon aludtam el, de már egy kis javulást éreztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése