Just sh*t up, and love me (Minho)

Hangosan sikítottam fel.

- Te őrült, most ide vonzasz minden ragadozót! - fogta be a számat.

- M-m-m-m-már megtörtént - suttogtam, miután kiszabadultam a szorításából. Reszketve előre mutattam.

- Ez csak egy keresztes pók. Ha nem bántod, ő sem bánt.

- Csak?!

- Ne hisztizz, inkább induljunk tovább, vagy sosem érjük utol őket - sóhajtott fel.

Hogy is kerültem én ide?

*múltban*

- Ma este nem jössz el velem egy partira? - kérdezte Minho hirtelen.

- Nem! - néztem rá egy fintorral.

- De miért? Onewet nem zavarná…

- Két indokom is van. Első: ugyanarról az emberről beszélünk? Onew ki lenne bukva, ha veled randiznék. Kettő: nem akarok elmenni veled.

- Onew egy idő után elfogadná. És te is jól éreznéd magad - próbált meggyőzni azzal a hatalmas mosolyával.

- Az unokatestvérem. Inkább tépné k egyesével az összes szemöldökét, minthogy lásson egy bandataggal együtt. Mellesleg, tudom, hogy milyen perverz vagy. Nem hiszem, hogy csak bulizás lenne belőle.

- Ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzád, amíg nem kéred. De gyere el velem! - kérlelt tovább.

- Azt várhatod - vetettem rá még egy utolsó pillantást, majd kiviharoztam a szobából.

Onew tényleg az unokatestvérem volt, és most meghívott egy koncertre. Mint rokon, utána bemehettem az öltözőbe. Eleinte jól szórakoztunk, de egy idő után kettesben maradtunk Minho-val.

Őszintén? Szerintem ő egy nagyon jó pasi. Mármint olyan szexi, hogyha nem lenne helyén az eszem, egy pillantásától széttettem volna a lábamat.

De hangsúly azon, hogyha NEM lenne eszem. De van, ezért kikosaraztam őt.

Miután felöltöztek, még beszélgettünk egy kicsit. Onew hívott nekem egy taxit, amivel haza is mentem.

Az ágyamban átkoztam magam, amiért nem egyeztem bele. Egész éjszaka Minho-n járt az eszem. Miért kell ilyen aranyosnak lennie? Miért nem lehet csúnya? Akkor olyan könnyű lenne visszautasítani..

Nagyot sóhajtottam, és oldalra fordultam. A rezgő telefonommal találtam szembe magam, ami az éjjeli szerkényemen pihent.

Nem tudtam, ki lehet az, de felvettem.

- Hugiiiiii - szólt bele elnyújtottam Onew.

- Minden rendben, oppa?

- Ugye tudod, hogy szeretlek?

- Szívtál valamit? - A kérdés abszurd volt. Bár ő is férfiből volt, és néha rájött, hogy innia kell, de soha, soha nem szívott volna semmit. Tisztességes férfiként ismerték.

- Ha csak az lenne…

- Mi történt? Minden rendben?

- Egyébként felébresztettelek?
- Ne terelj. Bökd már ki végre, vagy lerakom.

- Eladtalak - mondta síri hangon.

- Tessék? Jól hallottam? - kérdeztem vissza.

- Hát az úgy volt, hogy…

- Jó, ne Ádámtól és Évától kezd - szóltam közbe ingerülten.

- Koncertek után mindig olyan jó a hangulatunk. És a srácokkal leültünk kártyázni. És veszítettem…

- Milyen meglepő - mondtam epésen.

- Hé! Mégis ki oldalán állsz?

- Biztos nem a tiéden, mivel eladtál. De szabadna megtudnom, hogy mégis hogyan?

- Az előző körben Key veszített. A menedzser pedig arra kényszerített mindenkit, hogy elmenjünk túrázni a hegyekbe. Aztán amikor én veszítettem, tettek egy ajánlatot. Hogy kiválthatom magamat, ha valaki mást küldök el. Te jutottál eszembe - mondta végre végig.

Valahogy éreztem, kinek volt az ötlete. Minho… ezt még megkeserülöd, te béka!

- Szóval csak egy túra. Azt hittem, már sztriptízelnem kell…

- Nem! Azt soha! - Hirtelen, hogy megtalálta a hangját.

- Üzenetben küld el a részleteket, de ha nem baj, most inkább aludni megyek.

- Rendben, jó éjt!

Miután letettük, csak nem jött álom a szememre. Minho tökéletesen kitervelte ezt. Nem lesz ott Onew, de én pedig igen. Mikre képes még?

Édes bosszút forraltam az agyamban, mikor végre sikerült elaludnom.

Másnap későn keltem fel .Már dél felé járhatott az idő. Összeütöttem valamit magamnak, majd megnéztem a telefonomat. Onew elküldte az üzenetet.

Délután kettőre gyere a dorm-hoz, innen indultok. Hozz magaddal jó sok vizet, lehetőleg rövidet vegyél fel, és hat tonna szúnyogirtót kenj magadra. Ha késen, engem nyúvasztanak meg, szóval el ne merj késni.

Hogy micsoda? Jól olvastam?

Ma? Délután? MA?

Beburkoltam a kaját, és rohantam készülődni. Egy óra volt pontosan. Tehát egy órám van, hogy átöltözzek, szerezzek valahonnan szúnyogirtót, és még el is jussak a dorm-hoz.

Király…

Előhalásztam egy rövid bemelegítő nadrágot, felvettem egy dupla toppot, felkötöttem a hajam, majd összedobáltam mindent egy táskába.

Bezártam az ajtót, és először a bolt felé vettem az irányt. Két liter vizet vettem magamnak, talán elég lesz. Utána beszaladtam a patikába, és vettem egy szúnyogirtót.

Két percet még így is késtem.

- Itt vagyok! - szólaltam meg lihegve.

- Noona! Azt hittem, nem is jössz - bigyesztette le cukin az ajkait Taemin.

- Elnézést, kicsit elaludtam - mosolyogtam rá.

- Semmi baj, már indulhatunk - szólt közbe Jonghyun.

Bólintottunk, majd kivittek minket Seoul területéről. A kis busz két óra múlva állt meg, és rakott ki minket. Rögtön utána el is indult.

- Sziasztok! - szólalt meg a hátunk mögött egy hang. Ijedten ugrottam egy hatalmasat, mire Minho kinevetett. Na várj csak, te szemtelen béka…

- Én lennék a túravezetőtök! Indulhatunk? - kérdezte lelkesen. A többiek bólogatni kezdtek.

- Egy kicsit várjunk még egy kicsit. Meg szeretném enni a szendvicsem - szólt közbe cuki fintorral Key. Leültünk az ottani sziklákra. Most jön a bosszúm első része.

Elővettem a szúnyogirtót. Feltettem a lábamat, és elkezdtem bekenni. Közben Minho tekintetét kerestem - de ő megbabonázva bámulta a kezeimet. Aha, ő is férfiból van!

Akkor most jöhet a másik lábam. Aztán a kezem, és végül a mellkasom. Minho szerintem még csak pislogni sem mert.

- Minho oppa, bekennéd a hátam? - fordítottam neki hátat, és félre húztam a hajam.

- Sejthettem volna, hogy valami ilyesmit tervelsz - sóhajtott, de azért elkezdett kenni.

- Te ajánlottad fel Onew-nek, hogy én jöjjek, igaz? - kérdeztem sunyin.

- Azt hittem, ez nem is kérdéses - válaszolta szemtelen vigyorral.

- Ezért még kapni fogsz. Csak annyit mondok, hogy azt nem teszed ki az ablakba! - mondtam, majd elfordultam tőle, és a táskám mélyébe süllyesztettem a szúnyogirtót.

- Indulhatnánk végre? - türelmetlenkedett az idegenvezető. Csak nagyot sóhajtottam, majd elindultunk.

*Jelen*

Nos, igen, így kötöttem itt ki. Az idegenvezetőnk egy debil állat, aki rohant még akkor is, amikor út sem volt. A legnehezebb túravonalat választotta ki nekünk.

Sikeresen lemaradtam - és csodálkoztam volna is, ha Minho nem. Ravasz egy csávesz…

Miután csillapodott a szívverésem, továbbindultunk.

- Szóval, csak azt mond el, hogy miért én? - kérdeztem, amikor három szúnyogot ütöttem le egyszerre. Aha, persze, 10 kilóméteres körzetben nem lesz szúnyog, mi?

- Mert szexi vagy - érkezett az egyszerű felelet.

- Rajtam kívül van más szexi lány is Seoul-ban - mondtam, de azért jól esett a bók. Még senki nem mondta, hogy szexi vagyok.

- De te messze felülmúlod mindet - felelte szimplán. Megőrít!!

- Ugye tudod, hogy nálam semmire nem mész a bókokkal? - kérdeztem vissza. Szemen szedett hazugság. Még egy ilyen bók, és remegni kezd a lábam.

Hirtelen megfogta a kezem, és magához rántott.

- M-Minho? - kérdeztem riadtan.

- Azt mondod, hogy semmire sem megyek a bókokkal? - Az ajkaival végigsimította az enyémeket. Istenem, adj erőt! Vagy egy műlábat, ami nem remeg ennyire, mint a sajátom…

- N-nem - dadogtam.

Elmosolyodott, majd elengedett. Szórakozik velem…

Elengedett, és továbbindult. Így nem láthatta, hogy egy pillanatra összeestem. Azonnal felugrottam, és gyorsan megelőztem.

- Továbbra is így menjünk, szerintem tökéletes a kilátás - szólalt meg.

Ravaszul hátranéztem, és rávigyorogtam, majd elkezdtem ringatni a csípőmet járás közben.

Még levegőt is elfelejtett venni. Nagyot nyelt, majd ismét elindult.

- Szóval te sem vagy olyan szende kislány - mondta kicsit mélyebb hangon. Legszívesebben hozzádörgölőztem volna. A fenébe, mégis mióta vannak ilyen gondolataim?

- Fogalmazzunk úgy, hogy… - Nem tudtam befejezni.

Jóval előttünk, felröpült sok madár, aztán pedig…

- MINHOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO! HOL VAGY?

- E-e-ez Taemin volt? - kérdeztem remegő hangon. Mintha valami ősember ette volna éppen.

- Elég valószínű - mondta merengő arckifejezéssel. - Szerinted elképzelhető, hogy csak most vették észre, hogy lemaradtunk?

- MINHO, AZONNAL GYERE IDE!!! - folytatta a maknae. Most félnem kellene?

- Szerintem siessünk, mielőtt Taemin szívrohamot kap, vagy még rosszabb: elmegy a hangja - javasoltam.

Nem válaszolt, csak bólintott.

Szinte futólépésben haladtunk tovább. Közben nem volt időnk beszélni, mert inkább arra koncentráltunk, hogy nehogy leessünk.

Fél óra múlva értük utol a többieket.

- Mégis hol voltatok?

- Hogy mertetek lemaradni?

- Történtek más dolgok is, mi?

- Minhooo, miért nem szóltál?

- Jonghun, ne gondolj már mindig rosszra…

- Key, egy szép nő, és Minho kettesben maradnak. Szerinted mit csinálnak?

- Megszegik a szabályokat! Világosan megmondtam az elején, hogy TILOS lemaradni!

- Minhooooo, ne tűnj el máskor! ><

- Szerinted meddig mentek el?

- Egy erdőben vagyunk. Csak nem…

- Jól ismerjük Minhot…

- Végül is igazad van.

- Ha még egyszer előfordul egy ilyen eset, jelentem magukat a főnöküknél! Miért nem akarnak rögtön visszafordulni?

- Minhooo, láttam egy békát *-*

- Ha már erről beszélünk, a túra felénél sem járunk még, maguk meg kifáradtak máris?

- Kifáradtak, mert egymással játszadoztak.

- Jonghyun, ne legyél már ennyire perverz.

- Mintha te nem erre gondolnál…

- Minhooo, megcsípett egy szúnyog :O

- KUSS LEGYEN! - ordítottam. Lehet tippelni, ki melyik mondatot mondta…

Mindenki elkerekedett szemekkel figyelt rám, és fejezték be a saját monológjukat.

- Mr. Akárkicsoda, lemaradtunk, mert maga egy rabszolgahajcsár, és nem bírtam a tempóját. Nem vagyok sportoló. Taemin, ha látsz egy békát, vigyázz velük. Lehet, hogy leharapják az ujjadat, ha hozzájuk akarsz érni. Jonghyun és Key… - Nem mondtam semmit, csak gyilkos pillantást vetettem rájuk. Vették a lapot.

- Leharaphatják az ujjamat? Minho is meg szokott harapni… - mondta gyermeki csodálkozással. Jonghyun és Key elkezdett röhögni, Minho csak fogta a fejét.

- Liliomtiprás - morogtam.

- Na, induljunk végre, és talán alkonyatra visszaérünk - mondta az idegenvezető. Bólintottunk, majd elindultunk.

Ez az őrült nem vett vissza a tempóból. Ugyanúgy loholtunk tovább. Kifulladva ültem le végül egy sziklára.

- Én ezt nem bírom. Hívjatok egy mentőt, én haza akarok menni - nyafiztam.

- Na, azt már nem - mondta Minho.

A derekamra tette a kezét, és könnyedén a hátára dobott. Mintha valami tollpihe lennék.

- Te őrült, tegyél le! Mi lesz, ha elesünk? - kértem számon idegesen. De nagyon jól esett, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Tudjátok, vannak olyan srácok, akiknek sztár segge van. Minho is ilyen. Felülről is tökéletes…

Szűz Mária, már hol járnak megint a gondolataim?

Minho nem foglalkozott velem, csak elindult. Inkább becsuktam a szemem, nehogy kísértésbe essenek a gondolataim.

- Minho, miért csinálod ezt? - kérdeztem suttogva.

- Már mondtam: mert szexi vagy.

- De olyan visszautasító vagyok veled mindig. Nem akarod végre feladni?

- Nem.

- Tartalmas válasz - sóhajtottam egy nagyot.

- Mit mondjak még? Azt nem akarod, hogy valljak szerelmet?

- Te idióta - ütöttem meg nevetve a vállát.

- Akkor mond el, mit tegyek azért, hogy eljöjj velem randizni. Csak egy randit kérek, és nem többet.

- Először egy randi, aztán még egy, és aztán járjunk, aztán már gyűrű, esküvő, gyerekek… - Minho felnevetett. Szent József, ments meg! Így közelről halálos a nevetése. Meg kell tanulnom újra, hogyan lélegezzek. Kezdjük könnyedén: csak beszív, és kifúj. Ez az, sikerült!

- Kicsit nem szaladt el veled a ló?

- Nem akarok több futó kapcsolatot. Akkor senki nem vesz komolyan.

- Tehát a következő pasid, a férjed lesz…

- Nem ezt mondtam. Csak azt nem akarom, hogy játszadozzanak velem.

- Te tényleg Onew rokona vagy - sóhajtott egyet.

- He?

- Mintha csak az ő szavait hallanám: "Minho, élőlényként kezeld a lányokat, ne úgy, mint a zakókat. Ha kedved tartja, felveszed, de ha megunod, kidobod. Ne játszadozz velük!" - imitálta Onew hangját. Hangosan nevettem fel.

- Pont ő mondja!

- Van benne valami - nevetett velem együtt.

Tíz percig mentünk így.

- Minho, most már lerakhatnál… - szólaltam meg.

- Rendben - felelte egyszerűen, majd lerakott.

A saját lábamon mentem tovább. A hátsó párosunkhoz hamar csatlakozott Taemin.

- Ugye nem tervezitek megint, hogy lemaradtok? Ha igen, akkor veletek maradok - jelentette ki.

- Az előbb sem terveztem, hogy lemaradjunk, de nem bírom ennek az őrültnek a tempóját - mondtam.

- Pedig ez semmi ahhoz képest, amiket a külföldi városokban teszünk meg. Kevés időnk van megnézni a városokat, az idegenvezetők meg mindent bele akarnak sűríteni - szólt közbe Minho.

- Az annyira nem gáz, mert szeretem a külföldi kultúrát, de ezt a dzsungelt rühellem - ráztam meg a fejem.

- Megnézném, hogy ugyanezt mondanád-e a 10. unalmas múzeum után is.

- Szeretem a múzeumokat - húztam fel az orromat.

- Noona, te őrült vagy - mondta Taemin.

- Hé, nem illik ilyet mondani! - szóltam rá nevetve. Olyan aranyosan mondta, egyszerűen képtelen voltam rá haragudni bármi miatt is.

- De ez az igazság. A múzeum a világ legrosszabb találmánya. Unalmas, egyhangú, és semmit nem tudok meg belőle egy országról. Engem sokkal inkább érdekelnek az emberek viselkedései, szokásai, nem pedig, hogy milyen hülyeségeket találtak fel a múltban.

- Ez nagyon bölcs kijelentés volt - dicsértem meg, majd megpaskoltam a fejét.

- Noona, én nem vagyok már gyerek, felnőtt vagyok - mondta sértődött arccal.

- Persze, persze - feleltem meg mosolyogva. 

Read More

Killer World - Lost my heart (YoSeob)

- Kikötődött a cipőfűződ - figyelmeztetett Rin.

- Ohh, köszönöm - hajoltam le. Mintha valami elrepült volna a fülem mellett. Biztos, csak egy légy…

Miután végeztem, elindultunk. Hazakísértem, majd utána én is a házunk felé vettem az irányt.

Ma szokatlanul kevés ember van az utcán.

Én csak szokásosan bedugtam a fülest, és bömböltettem a zenét.

Valaki megkocogtatta a vállam. Ránéztem, és elámultam. Még soha életemben nem láttam ennyire aranyos fiút…

Ki akartam venni a fülhallgatómat, de helyette csak hirtelen elsötétedett minden.

Fájt a fejem, de nagyon. A szemeimet nehéznek éreztem, de megpróbáltam kinyitni. Mi is történt? Már nem emlékszem.

A szobában, ahol voltam, sötét volt. Egy ágyon feküdtem. Ablak nuku, két ajtó volt. Miután kitisztult teljesen a látásom, felemeltem az ólomnehéz tagjaimat, és felálltam. Az egyikhez settenkedtem, kinyitottam, de csak egy fürdőt találtam.

Aztán a másiknál próbálkoztam be. Először hallgatóztam, de semmit nem hallottam. Lassan lenyomtam a kilincset, és kikukucskáltam. Egy üres folyosóra nyílt az ajtó.

Körülnéztem, majd kiléptem rajta. A folyosón végig más ajtók voltak, rajta fehér papírok. Elég rémisztő volt, mintha laktak volna ott, csak el akarták rejteni magukat.

A folyosón végigérve, egy konyhában találtam magam. Senki nem volt ott. A következő ajtóhoz rohantam, ami a bejárat volt.

Nem örültem annak, amit láttam. Egy erdő.

Ez csak egy rossz álom, igaz? Mégis miért rabolnának el, pont engem?

- Nocsak, itt egy királylány. Senki nem mondta, hogy vendégünk lesz - suttogta valaki a fülembe. Messziről éreztem rajta a cigiszagot.

- Nem vagyok vendég. Már megyek is el - mondtam, és indultam volna, de a karjai a derekamra csavarodtak.

- Rendesen felvágták a nyelvét ennek a királylánynak - válaszolta.

- Engedj el. Haza akarok menni.

- Az nem fog olyan könnyedén menni. És én a helyedben örülnék, hogy még élsz - mondta tovább.

- Ki vagy te? - fordultam vele szembe. - Nem is te raboltál el - néztem rá. Neki szőke haja volt, míg az aranyos fiúé vörös. Aranyos? Köcsög.

- Nem tudom, ki hozhatott ide. De nem hiszem, hogy sokáig maradsz - felelte sunyi mosollyal.

- Úgy érted, haza engedtek? - kérdeztem félénken.

- Úgy értem, oda, fel - mutatott az égre.

A szemembe könnyek szöktek, és elhátráltam tőle. Ő csak nevetett rajtam.

Hogy kerültem ide? Mégis mit keresek itt? Körülnéztem, valami menekülési utat keresve, de nem találtam.

Valakinek nekihátráltam.

- Ezt nem kellett volna - suttogta megdorgálva, mire az előttem álló szőke hajú srác mosolyogva vállat vont.

Ismét elsötétedett minden.

Szörnyű álmom volt. Elraboltak, és ki tudja, hány férfival voltam egy házban. A szemhéjam ismét erősen nehezedett a szememre, de ki akartam nyitni, és megcsodálni a szobámat.

De nem az történt, amire számítottam.

Ismét abban a kis szobában voltam. De most nem egyedül, hanem az aranyos srác ült velem szemben a fotelon. A telefonján nyomgatott valamit, de amint észrevett engem, rögtön elrakta.

- Jó reggelt - köszönt mosolyogva. Be kell ismernem, nagyon aranyos mosolya volt.

De ez jelen pillanatban nem hatott meg. Kínzó lassúsággal ültem fel, és a szoba másik felébe hátráltam.

- Ki vagy te? Mit akarsz? Miért raboltál el? - zúdítottam rá a kérdéseim tömkelegét, pedig ez még semmi volt.

- A szokásos kérdések - sóhajtott fel.

- Szokásos? - sikítottam fel.

- Nyugi - emelte fel védekezőn a kezeit.

- Engedj el - suttogtam, és ismét elkezdtem sírni. Ez biztos, valami vicc.

- Azt nem tehetem egyenlőre - válaszolta, majd felállt, és elkezdett felém közeledni.

- Ne gyere közelebb! - sikítottam ismét fel. De nem állt meg. - Nem hallod? Maradj ott! - folytattam.

- Mindig ugyanazt játssza el mindenki - motyogta.

Amikor odaért elém, leguggolt, így velem szemben volt. A tekintetemet fürkészte.

Sajnos közelebbről még aranyosabb volt.

- De kedves leszek. Egy kérdésedre válaszolok - mutatta fel egy ujját, majd játékosan elmosolyodott.

- Miért hoztál el?

- Blööö, nem jó kérdés. Ez államtitok - mondta.

- Ki a főnököd?

- Blöööööö, még rosszabb kérdés.

- Biztos, hogy engem kellett elhoznod? Nem tévesztettél össze valakivel?

- Blööööö, egyre rosszabbak.

- Még hogy válaszolsz egy kérdésre - néztem félre.

- A te hibád, te raksz fel olyan kérdéseket, amikre nem válaszolhatok.

- Akkor hogy hívnak? - kérdeztem végül.

- YoSeob - mondta, majd rám kacsintott.

- Mikor engedsz el?

- Ez nem tőlem függ - mondta.

- Mit dolgozol? Sima emberrabló vagy, vagy még…

- Néha embereket is kell ölnöm. Hivatásosan gyilkos vagyok - mondta, mintha ez lenne az életben a legegyszerűbb dolog. Mintha csak azt közölte volta, hogy holnap fogorvoshoz megy.

Felhúztam a térdeimet, és elkezdtem zokogni.

Többet nem szólalt meg, hanem kiment a szobából.

Keservesen zokogtam. Tegnap még egy normális gimnazista voltam. Ma pedig, egy fogoly vagyok… és még csak azt sem tudtam, miért.

Fogalmam sincs, meddig lehettem ott. De egy idő után erőt vett rajtam az éhség - és a kíváncsiság.

Letöröltem a könnyeimet, majd ismét kilestem a folyosóra, ami megint csak üres volt. A konyhába mentem, ahol szerencsére egy ártatlan lélek sem volt.

Benéztem a hűtőbe, ahonnan elővettem pár kelléket, majd elkezdtem főzni. Már amennyire sikerült - elég gyér alapanyagok voltak.

Vicces, hogy egy tanyán főzök, ahol ki tudja, hány gyilkos van.

Mintha csak csengettem volna, valaki hátulról átölelt, és a nyakam fölött elkezdte kémlelni, hogy mi jót csinálok.

- Mit főzöl? - kérdezte egy idegen hang.

- Engedj el - mondtam szigorúan.

Csak nagyot sóhajtott, de engedelmeskedett, és arrébb állt. Mellettem háttal támaszkodott a pultnak, és úgy szemlélhettem meg végre. A haja lila volt, amin ámultam.

- Szóval? - kérdezte végül, felébresztve az álmodozásomból.

- Omlett - válaszoltam.

- Kaphatok belőle? Nem tudom, mikor ettem utoljára normális vacsorát… - mondta.

- Öm, persze - feleltem, mintha nem is egy gyilkossal beszélgetnék.

Miután készen lettem, kerestem egy tányért, majd odaadtam neki az enyémet. Ezért egy újba kezdtem bele.

De ismét félbe szakítottak. Ugyanúgy, mint az előbb, hátulról öleltek át. De ezt az illatot már ismertem.

- Mit kotyvasztasz királylány? - kérdezte.

- Semmi közöd hozzá, amúgy meg engedj el - mondtam mogorván.

- Nem félsz? - kérdezte, de még mindig nem engedett el. Ha tudná, mennyire félek… szinte remeg a lábam…

- Jelen pillanatban, csak szeretném, ha elengednél - feleltem kimérten.

Egy pillanatra tényleg elengedett - de utána megfordított a csípőmnél fogva, majd feldobott a pultra. Épp felháborodva akartam kérdezni, hogy mégis mi a fenét képzel, amikor az ajkait az enyémre tapasztotta.

A cigi íze rettentő rossz volt, szinte meg akartam pusztulni. Mindent megtettem, hogy eltávolodjon, rugdostam, ütöttem, de mintha csak egy szikla állna előttem.

- DongWoon, engedd el - szólalt meg YoSeob. Sosem hittem, hogy valaha is örülni fogok neki.

- Csak szórakoztam egy kicsit - válaszolta a szőke duzzogva. Amint elengedett, leugrottam a pultról, és visszarohantam a szobába, miközben kinevetett.

Szörnyen éreztem magam. Kiszolgáltatott voltam, és csak magamra számíthattam. Soha nem tanultam semmilyen küzdősportot, még csak sportra sem jártam.

Mégis mi a fenét csináljak?

A sarokba kuporodtam le, és kezdtem el sírni. Legszívesebben felpofoztam volna magam, hogy hagyjam abba, és találjak ki valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Ki kell jutnom valahogyan.

A szoba ajtaja kinyílt, majd bezárult. Ijedten kaptam fel a fejem - de csak YoSeob volt az. Csak?

- Vigyél haza - mondtam dacosan.

- Nem lehet - sóhajtott fáradtan.

- De, lehet. Vagy ha csak kiraksz az út szélére, nekem úgyis jó. Stoppolok.

- Még rosszabb lenne. Ezen a környéken szinte csak gyilkosok laknak. Csöbörből vödörbe jutnál.

- Miért kényszerítesz arra, hogy itt maradjak?

- Két okból. Az első - felállt - mert fizetnek érte. - elkezdett felém közeledni. - A második - ismét előttem guggolt le - mert aranyos vagy. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen szép lány a szobámban - fejezte be, és végigsimított az arcomon. Rögtön elütöttem a kezét.

- Hagyj békén. Ne érj hozzám, és soha többé ne mondj ilyeneket - mondtam.

- Egyszer majd rájössz, hogy nem mindig te irányítasz - felelte mosolyogva, majd ismét felállt.

Leült a fotelban, és telefonozni kezdett. Egyszer csak hívták.

- Igen, itt Y. - Kis szünet. - Ma este? Csak egy személy?.... Értem. Azonnal indulok - mondta, majd lerakta.

- Elmész? - kérdeztem ijedten.

- Majd jövök - válaszolta, és elindult.

Felkapta a kabátját, és egyszerűen kisétált.

A szobában egyre jobban unatkoztam. Na, meg éhes is voltam. Az előbb nem tudtam enni, s ki tudja, mennyi ideig aludtam. De merjek megint kimenni?

A kérdésemre még csak válaszolnom sem kellett. DongWoon történetesen megválaszolta.

Benyitott a szobába, és körülnézett. Az ágyon feküdtem keresztben, és úgy néztem rá rémülten, mire elmosolyodott.

- Helló, királylány. Gyere, nézd meg az én szobámat is - mondta.

- Nekem itt tökéletes - válaszoltam.

- Akkor át kell vigyelek - sóhajtotta, és elindult felém. Felugrottam, és elkezdtem hátrálni.

- Ne nehezítsd meg a dolgom - mondta, és mérgesen indult felém.

- Ne, kérlek ne. Bármit megteszek - kérleltem sírva. De nem hallgatott rám, csak felkapott az ölébe, és elkezdett cipelni. Közben végig sírva kértem, hogy hagyjon békén.

Becipelt egy szobába, és ledobott az ágyra. Ez is ugyanolyan szoba volt - semmit mondó. Mintha nem is laktak volna benne.

De nem volt időm szétnézni, mert szinte rám vetette magát.

- Királylány, ne csináld ezt - suttogta az ajkaimba, miközben egyre távolabb kúsztam.

- Ezt én kérhetném. Csak hagyj békén - válaszoltam remegve.

- Az úgy nem vicces - felelte.

- E-e-e-elúször nem zuhanyzunk le? - kérdeztem hirtelen.

- Milyen jó ötleteid vannak - mondta bólogatva. - De utána is ráérünk - tette hozzá, és a csípőmnél fogva magához rántott.

- De olyan jól esne egy hideg zuhany! - folytattam remegve.

- Hajthatatlan vagyok - válaszolta. Hirtelen felállt mellőlem, és én is pattantam volna fel, de visszanyomott az ágyra.

Elkezdte kibontani az övét.

Eltakartam a szemem, és csendben szipogtam.

Aztán sok minden változott meg hirtelen. Csak egy sóhajt hallottam, majd valaki felemelt, és elkezdett cipelni.

Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy YoSeob az.

- Igazán megtanulhatnál vigyázni magadra - dorgált meg.

- Mégis hogyan? Én csak egy védtelen gimnazista vagyok, gyilkosokkal körbevéve! - fakadtam ki.

- De nő vagy. Ha ezt nem tudod kihasználni, nem fogod sokra vinni - kezdett vitatkozni velem, miközben a lábával belökte az ajtót.

- Pont ez az! Én egy gyenge nő vagyok, amit ti mind ki is használtok!

- Ha gyengének gondolod magad, az is vagy - felelte egyszerűen, és lerakott az ágyra.

Nem válaszoltam, csak metszőn meredtem rá.

Mellém feküdt az ágyra. Én gyorsan felhúztam a térdem, és a lehető legtávolabb merészkedtem.

Nagyot sóhajtott. A karját a szeme elé rakta, és úgy relaxált. Most, hogy jobban megfigyeltem, fáradtnak tűnt.

A tekintetemet végigfuttattam a testén. A pólója kicsit elázott - esett volna az eső? Mindenesetre kirajzolódtak a formás izmai. A karján még csak be se feszítette az izmokat, így is lehetett látni, milyen erős. Ha belegondolok, hogy pár pillanattal ezelőtt ezek a karok tartottak engem…

Mire észbe kaptam, már egyenletessé vált a lélegzése, tehát elaludt. Hirtelen felém fordult, és lehullott a keze az arcáról. Szinte elolvadtam, olyan aranyosan aludt.

Végig hasaltam az ágyon, hogy közelebb kerüljek hozzá. Csak pár centi volt az arcunk között.

Nem tudtam megállni, elmosolyodtam. Olyan aranyos volt!

De a tény, hogy ő egy gyilkos… egyszerűen nem tudtam elhinni. Olyan kedves volt velem (az elmúlt egy napban). Persze, csak ha leszámítjuk, hogy ő rabolt el, és hozott ezeknek az őrülteknek a búvóhelyére.

Miközben gondolkoztam, ő csak szuszogott. Lehunyt pillái kicsit megremegtek, de utána kifújta a levegőt, és tovább álmodott.

Nem tudtam neki ellenállni. Az ujjaimmal megérintettem az arcát. Puha, selymes bőre volt.

Aztán mintha csak egy ragadozó lenne, elkapta a kezem. Rémülten hőköltem hátra.

- Hagyhattál volna még egy kicsit aludni - sóhajtott fel.

- Én… én… én nem akartam - dadogtam.

- Semmi baj - ült fel álmosan. A kócos hajába túrt bele, majd egy kicsit megigazította. - Menjünk, együnk valamit.

- Rendben - bólintottam.

Kimentünk a konyhába, ahol senki nem volt. Az alapanyagokból készítettem kettőnknek levest, majd le akartam ülni az asztalhoz, de ő a szoba felé kezdett húzni.

- Ha a többiek meglátják, hogy főztél, ők is kérnek majd - magyarázta, mire bólintottam.

- Hányan is vagytok itt tulajdonképpen?

- Hatan. Mi vagyunk egy csapat.

- Egy csapat?

- Valahogy úgy. Vannak, akik egyedül vannak, de mi csapatot alkottunk. Ritkán végzünk közös küldetéseket, de együtt élünk, és számítunk egymásra, minden körülmények között - válaszolta.

Beértünk a szobájába, és az ágyán foglaltunk megint helyet.

- De egyedül vagytok, nem? Szóval nincs barátnőtök - böktem ki.

- Ebben a szakmában elég nehéz lenne, ha valakinek barátnője lenne, főleg, ha az nem illetékes. Egyszer már megpróbálta DooJoon, de amint kiderült, hogy van egy gyenge pontja, a lányt megölték - mondta hűvösen.

 - DooJoon?

- Aha, ő a vezetőnk.

- Értem. De gondolom akkor más nem is próbálkozott egy ilyen eset után - suttogtam.

- Vannak lányok is a köreinkben. Azt hiszem, már találkoztál JunHyunggal. Neki van egy barátnője.

- Ő a… lila hajú?

- Igen.

- Miért mondod most el ezeket? - kérdeztem. Nem válaszolt.

Nem is kellett. Eszembe jutott, amit DongWoon mondott nekem. "- Úgy értem, oda, fel - mutatott az égre. "

Elment az étvágyam. Az éjjeli szekrényre raktam a levest, és ismét mély depresszióba süllyedtem. Szóval szinte biztos, hogy nem élem túl.

- Na, ne legyél ennyire szomorú! - feküdt le elém YoSeob. Ragyogó arccal nézett rám.

- Ne legyek szomorú? Mégis hogy kérhetsz ilyet? - kérdeztem síri hangon.

- Az előbb olyan jó kedved volt! Legyél megint olyan.

- Már nem vagyok gyerek. És nem tudom elfelejteni, hogy egy idegen helyen vagyok, hat idegennel összezárva, akik gyilkosok, és fogalmam sincs, mikor ér véget az életem.

- Akkor élvezd ki ez a pillanatot - suttogta.

Szinte elvesztem a tekintetében. Nem tudtam, mit tegyek.

Végül én szakítottam meg a pillanatot, és felálltam. A szerkényéhez léptem, ahonnan kivettem egy nagyobb pólót - és elmentem zuhanyozni.

Miután végeztem, YoSeob megint elaludt. Bebújtam mellé, és én is hamar az álmok világában találtam magam.

A zuhany hangjára ébredtem fel. Fáradtan nyitogattam a szemeim, és néztem körbe. Még mindig a sötét, ablaktalan szobában feküdtem. Hiányzott a napfény.

Mindent összeszámolva, már két napja vagyok itt. De fogalmam sincs, hogyan juthatnék ki.

Elmélkedésemből YoSeob ébresztett fel - egy törölközővel a fején jött ki a fürdőből.

Mindössze egy nadrág volt rajta, így szemügyre vehettem izmos mellkasát. Elég furcsa gondolatok jártak a fejemben.

- Jó reggelt - köszöntött egy hatalmas mosollyal.

- Neked is. Kérhetek valamit?

- Attól függ.

- Hozz nekem tojást, és csinálok rántottát reggelire. Plusz vehetnél nekem valami ruhát is. A méretem "M"-es - soroltam álmosan.

- Ezek megoldhatóak. Még valami?

- Egy sampon - néztem rá kiskutya szemekkel. Elnevette magát, majd a szekrénye elé állt, és felkapott magára egy pólót.

- Egy fél óra múlva jövök. Ha lehet, addig ne keveredj bajba - köszönt el. Bólintottam. Amint bezárult mögötte az ajtó, felálltam.

A szekrénye elé álltam, és szemügyre vettem a ruháit. Kivettem magamnak egy pulcsit, és egy rövid bemelegítő nadrágot.

Az egyik szekrényen egy könyvet találtam. Felkaptam, majd az ágyon végighasalva kezdtem bele. Egy japán írónő írta, elég érdekesnek tűnt.

Aztán kopogtattak, és egy fülig érő szájú YoSeob nyitott be. Ami pedig még jobb - egy hatalmas szatyorral a kezében.

Felugrottam, és kivettem a kezéből a szatyrot. A kanapén foglaltam helyet, és kezdtem nézegetni a cuccaimat.

Pontosan az én ízlésem volt. Az utolsó pulcsit remegő kezekkel vettem szemügyre.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Mióta figyelsz engem? - kérdeztem suttogva.

- Régóta - nézett félre.

Nem válaszoltam, csak otthagyva a cuccaimat, ismét a szoba másik felébe mentem át. Legszívesebben kirohantam volna az egész házból, de jobban féltem a többi sráctól.

- Ne legyél dühös. Ez volt a feladatom - jött oda hozzám.

Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem.

- De meg kellett tennem. Ha nem én, akkor majd valaki más - folytatta. Csak felhorkantam, mire sejtette, hogy nem jó irányba halad.

- Inkább örülj, mert tetszenek az új ruháid. A samponmárkádat is tudtam - mondta.

- Kitalálom! Azt is tudod, hogy reggelente hánykor kelek fel, hogy milyen napokon mosok hajat, és hogy kiről másolom le a házijaimat!

- Ez volt a feladatom. Megfigyelni téged. Aztán jött a parancs, hogy kapjalak el…

- Mégis kitől? Valakinek rosszat tettem?

- Ezt nem mondhatom el - nézett félre.

- Nem értelek! - emeltem fel a hangomat. - Titkokat elmondasz, mert úgysem fogok még sokáig élni. Mindenféleképpen meg fogok halni! Akkor ezt miért nem tudhatom? - kérdeztem, a végére szinte már sikítottam.

- Édesapád nem tudta kifizetni az adóságait. Az, akitől kért, nem tudott tovább várni, ezért erre a drasztikus lépésre szánta el magát. Fél évet adott, hogy édesapád fizessen. De tudta, hogy nem fog tudni, ezért kellett figyelnem téged, hogy tudjam a szokásaidat. Mikor, kivel, merre jársz. Milyen jegyeid vannak, miket tanulsz jól, vagy kevésbé jól. Amint letelt a fél év, el kellett raboljalak. Most két hetet kapott az apád, de ha nem fizet, akkor neked meg kell halnod. Valamit, valamiért. - Olyan könnyedén mondta. Végig a szemembe nézett.

Nem, ez biztos csak egy rossz rémálom. De csak nem tudok felkelni…

Felpattantam, majd magamra zártam a fürdőt. Leroskadtam a csak mellé, és keservesen zokogni kezdtem.

Haza akarok menni. Azt akarom, hogy minden a régi legyen…

Egy kis idő után, elnyomott az álom. Miután felébredtem, nagyon fájt a nyakam. És éhes is voltam…

Most vettem észre, hogy van egy ablak a fürdőben. Nem voltam valami sovány, de az utóbbi két napban nagyon sokat fogytam. Talán sikerülhetne.

Lerúgtam a lábamról a cipőt, és beálltam a kabinba. A nap fényesen ragyogott.

Kinyitottam az ablakot - ami elsőre sikerült. Nem kellene valaminek itt védenie?

De, igen. Ott voltak a rácsok. Minden erőmet beleadva próbáltam meg szétfeszíteni. Sikerült valamennyire megmozdítanom.

- Most már jobban vagy? Nem jössz ki? - kérdezte YoSeob. Annyira megijedtem, hogy visszaestem a kabinba.

- Nem akarok! - vetettem oda.

- Csak nem búslakodhatsz ott ítélet napig!

- De, igen. Halála éheztetem magam - mondtam. Újra elrugaszkodtam, és felkapaszkodtam az ablakba.

- Gyere ki, légy szíves. Hoztam neked ebédre kínait.

- Nem volt nehéz kitalálni, hogy azt szeretem, igaz? - kérdeztem. Elnyomtam egy kisebb nyögést. A fél karom már kint volt.

- Csak kedveskedni akartam. De ha ilyen maradsz, nem sokáig leszek veled elnéző - fenyegetett. Bár nem nagyon ismertem, tudtam, hogy soha nem tudna velem gonosz lenni.

- Rettenetes - vetettem oda. Már a felső testem kint volt.

Ő beszélt még, de nem válaszoltam. Tovább tornászkodtam, és amint sikerült kiszenvedni a csípőm, már sínen voltam.

Felpattantam, és tiszta erőmből futni kezdtem. 15 méterre kezdődött egy erdő. Ha odáig eljutok, talán van esélyem, hogy kiszabaduljak.

Hallottam, hogy valaki utánam szól. Az adrenalin elkezdett száguldozni az ereimben, így még gyorsabban futottam.

Elértem az erdőt.

A lehető leggyorsabban kerülgettem a fákat, és örültem, hogy távolodok elfelé. Nem tudom, meddig futhattam. Házakat láttam.

Lapulva mentem el mellettük, nehogy az legyen, amit YoSeob mondott.

Miután egyre bentebb sétáltam, és a házak is sűrűsödtek, felismertem Seoul külvárosát. Történetesen pont a város másik felében laktam.

YoSeob azt mondta, hogy fél éve figyel engem. Akkor nem tudhat a vész-bankszámlámról. Kiskorom óta van egy fiókom, ami tele van pénzzel, arra az esetre, ha valami történne. Szerencsére csak én tudtam a kódot.

Miután levettem egy kis pénzt, megszálltam egy szállodában.

Kifújtam a levegőt, és leültem az ágyra. Sikerült. El sem hiszem. Fél óráig élveztem az egyedüllétet, majd elmentem lezuhanyozni. Tiszta kosz, és izzadtság voltam.

Fél órát töltöttem a kádban is. Sikerült teljesen ellazulnom.

Egy szál törölközőben mentem ki - de amint láttam, hogy valaki a kanapén ül, felsikítottam.

- Hogyan találtál meg? - kérdeztem még mindig sikítva. Felállt, és mérgesen nézett rám.

- Az az én titkom. De nem szeretném, ha többször elszöknél. Vagy azt akarod, hogy megbüntesselek? - kérdezte dühösen.

- Én…én… én… - kezdtem el nyöszörögni. Magabiztosan indult el felém, mire hátrálni kezdtem. De a hátam hamar nekiütközött a falnak.

Amint elém jött, mellém rakta a két kezét, elzárva minden menekülő-utat.

- Én hülye, még meg akartalak vigasztalni - kezdte még mindig dühösen. Még sosem láttam ilyennek.

- De…

- Te nem érdemled meg az ilyen törődést. Azt akartam, hogy jól érezd magad, de tessék. Ezt értem el.

- Én..

- Te mit? Sajnálod, hogy elszöktél? Aha, persze.

- Én nem akartam belekeveredni ebbe az egészbe! - fakadtam ki hirtelen. A szemöldöke a magasba szaladt. Vádlón nekiszegeztem az ujjaimat.

- Nem én akartam ezt az egészet, nem én adtam el magamat! Nem is én kértem, hogy raboljanak el, és nem én akarok meghalni. Nem én kényszerítem magam, hogy gyilkosokkal töltsem egy házban az utolsó két hetemet! Azt istenért, 19 éves vagyok, végzős gimnazista! Mindenem megvolt, de egyik napról a másikra, pokollá változott az életem. Tudod mit szeretnék? Újra azon sírni, hogy a fiú, aki nekem tetszett, nem engem hívott el a végzős bálra! Vagy azon kiakadni, hogy a szüleim nem veszik meg a legújabb telefont! De már soha többé nem tehetem meg ezeket. Soha többé nem hisztizhetek. Csak azt akarom, hogy békén hagyjanak, és élhessek - fejeztem be. Közben elindultam, és minden egyes mondat után megtettem egy lépést, ezzel a hátrálásra kényszerítve őt.

Végig állta a tekintetem. Amint befejeztem, és levegőt vettem, megcsókolt. Éhesen tapasztotta az ajkait az enyémekre.

Olyan dühös voltam… apámra, a világra, de legfőképpen magamra. Mert nem tudtam neki ellenállni. A mézédes ajkaira tapadtam, és engedtem, hogy az ágyra fektessen le.

Aznap éjjel engedtem a kísértésnek. Nem tudtam leállítani, sem őt, sem az érzéseimet. Teljesen elfelejtettem (az elmúlt napokban először), hogy hol vagyok, ő kicsoda, és miért vagyok ott, ahol.

Csak sodródtam az árral. Elvesztem a tekintetében, az érintései perzselő tüzet hagytak maguk után.

Másnap fáradtan nyitogattam a szemeim. A nap fényesen ragyogott be a szobába. Az órára néztem - már kilenc óra volt.

Hirtelen a kar szorítása a derekamon még erősebb lett. Hátranéztem - és szinte elaléltem, olyan aranyosan aludt mögöttem YoSeob.

Az ilyen gyengés pillanataiban annyira nem tudtam volna megmondani, hogy ő egy gyilkos. Hogy a kezek, amik engem ölelnek, és amik tegnap hatalmas örömöket okoztak, már embert is öltek.

A gondolataimmal küzdve keltem ki, és mentem el zuhanyozni.

Lehunyt szemekkel élveztem a jéghideg víz zubogását.

Aztán egy erős kar vont magához.

- Jó reggelt - suttogta a fülembe. A vállamra tette le az állát.

- Neked is - válaszoltam, mire kaptam egy kis puszit az arcomra. Miután lezuhanyoztunk (és miegyebek), kimentünk felöltözni. Én a tegnapi cuccomat vettem fel, ami egy bemelegítőből állt.

A szobába rendeltünk ennivalót, majd leültünk a kanapén egymás mellé, és úgy ettünk.

- Te jó ég, most mi fog történni? - kérdeztem végül.

- Mi történne? Visszamegyünk a szállásunkra, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

- Aha, értem. Szóval a két hét alatt párszor megdugsz, aztán megölsz - vontam le. Nagyot sóhajtott, majd félrerakta a kajáját, és közelhajolt hozzám.

Mélyen a szemembe nézett. Adott egy puszit az arcomra, majd a számra.

- Senki nem mondta, hogy biztosan meg kell öljelek - mondta, és megcsókolt.

Tényleg úgy lett, ahogy mondta. Miután végeztünk, visszavitt a szállásra.

Az első hét normális tempóban telt el. A második már sokkal rohamosabban. Bár YoSeob bizonygatta, hogy nem lesz semmi baj, akkor is valaminek a végét éreztem. Két lehetséges kimenetel van: az egyik, hogy megölnek, mert apám nem fizet. A másik, hogy hazaengednek, és úgy járok, mint DooJoon barátnője, tehát szintén meghalok. Fincsi, nem?

Ekkor tanultam meg értékelni azt, amim van. YoSeob sokszor lelépett, de inkább csak azokra a pillanatokra összpontosítottam, amikor ő is ott volt.

- Gyere, mennünk kell - suttogta végül.

- Hová? - kérdeztem.

- Most derül ki, hogy apád fizetet-e, vagy sem - mondta. Tehát most derül ki minden.

Remegve álltam fel, és öltöztem fel. Bekötötte a szememet, majd beültetett maga mellé az autóba. Sokáig kocsikáztunk.

- Megérkeztünk - suttogta. Aprót bólintottam. Kiszállt, majd engem is maga után húzott.

- Végre! Azt hittem, késni fogtok - mondta fojtott hangon egy számomra ismeretlen ember.

- Elnézést - válaszolta YoSeob. Kicsit kellett várni, majd meghallottam apám hangját.

- Hahó! - szólalt meg.

- Itt vagyunk, te balfék - szólt hangosabban az ismeretlen férfi.

Léptek. Aztán:

- Kislányom! Hát elhoztátok?

- Akkor kapod vissza, ha láthatom a pénzem - kötötte ki a férfi.

- Itt van, mind. Számold meg - éreztem a hangján, hogy remeg. Én nem mertem megszólalni. YoSeob az egyik ujjával végigsimított a tarkómon.

Újabb léptek. Valamit leraknak az asztalra, majd fojtott számlálás.

- Engedd el - mondta a pasas, mire YoSeob elengedett. Elkezdtem tántorogni, de apám az ölelésébe zárt.

- Végre, itt vagy - suttogta a fülembe.

Halk kattanás, majd újabb léptek.

- YoSeob, öld meg a lányt - szólalt meg ridegen az ember.

- Micsoda? Megígérted! - nyüszített fel az apám.

- Azt, hogy visszakapod. Visszakaptad. Most pedig megtanulod, hogy nem szabad a nagy emberekkel játszadozni - felelt.

Lehunytam a szemem. Itt a vég.

Tudtam, hogy nem fog tétovázni - sosem volt olyan. Legurult egy könnycsepp az arcomon.

Érdekes, eddig úgy fogtam fel, hogy élni akarok. Minden egyes karmommal kapaszkodtam az életbe, az istenért sem engedtem volna el.

De most csak úgy gondoltam, hogy egy jó hosszút aludhatok. Végre vége a szenvedésnek, nem kell visszamennem a szállásra, ahol terrorizál DongWoon, ahol JunHyung egy szakácsnőként kezel, és ahol a többiek kényük-kedvük szerint használhatnak.

Nem kell visszamennem az előző életembe sem, ahol a legjobb barátnőm már rég leszarja, mi van velem, vagy ahol a szüleim folyton ordibálnak velem.

Egyszerűen csak fáradtnak éreztem magam.

Lehunyt pilláim mögött YoSeob arca jelet meg. Hiába, teljesen belészerettem ez idő alatt. Mosolyogva nevet valamin.

Aztán elsötétült minden - de most utoljára. Kicsit fájt, de nem nagyon. Inkább a szívem akart megszakadni, hogy a szeretett férfi húzta meg a ravaszt. 

Read More

Just a friend?! (Minho)

- Tessék, itt a kávéja - hozták ki nekem.

- Köszönöm - válaszoltam mosolyogva. Csendben kezdtem el szürcsölgetni a forró italt.

Ma ünnepelni fogok. Végre felvettek a munkahelyemre. Egy menő cégnél leszek újságíró. Minden álmom teljesült. Már csak a hírnév kell.

- Rin? - hallottam a kérdést. Ne, ezt nem hiszem el. Ennyi ideig sikerült elbújnom, erre pont itt találkozunk.

Úgy tettem, mint aki nem hall semmit. Leraktam a kávét az asztalra, majd felálltam fizetni.

- Nem ízlett a kávé? - kérdezte a pincér.

- Nem arról van szó, csak sietnem kell - mondtam mosolyogva.

- Remélem, máskor is visszajön - felelte. Ez most flörtölni próbált? Velem?

Na, ennek sincs szeme.

- Majd meglátjuk, lesz-e rá időm - válaszoltam. Hazugság. Többet a kávézó közelébe se jövök.

De ez a kis beszélgetés sok időt elvett tőlem.

Gyorsan leraktam a pénzt azt asztalra, és már rohantam is volna.

- Várjon, a visszajáró… - kiáltott utánam.

Csak lefelé néztem, és próbáltam minél jobban lapulni.

- Borravaló - suttogtam vissza, és már rohantam is.

De nem jött össze. Amint kiértem az ajtón, két erős kar kapott el, és szorított magához.

- Most nem menekülsz - mondta nevetve Minho.

- De-de-de - kezdtem el dadogni.

- Nem fogadok el semmilyen kifogást. Velem kell jönnöd, vagy el kell raboljalak.

- Legyen. De csak fél óra! - kötöttem ki.

- Két óra?

- Hát persze! Max. egy óra.

- Rendben - válaszolta hatalmas mosollyal.

El kell ismernem, az idő nagyon jót tett neki. Ha lehetséges, még helyesebb, mint valaha.

Ovi óta ismerjük egymást. Általános iskolába is egy osztályba jártunk, majd gimiben is. Egyetemen én szakítottam meg vele a kapcsolatot. Nem tudtam elviselni, hogy ő csak barátként tekint rám. 15 évig úgy kezelt, mint a húgát. Persze, míg fiatalabbak voltunk, ez nem okozott gondot, de amikor már mind a ketten elkezdtünk érni, annál inkább.

Minho mindig is helyes volt. A fél suli bomlott utána általánosban is, és gimiben is. Ki tudja elviselni azt, hogy a szerelme vele osztja meg a szerelmi gondjait?

Tudom, vannak, akik elviselik. Én nem tartoztam közéjük.

Minho erről persze semmit nem tudott. Egyszerűen csak nem vettem fel neki a telefonokat, elkerültem, ha esetleg megláttam az utcán. Ez sikerült 5 évig kiviteleznem, de most kudarcot vallottam.

Ami azt illeti, azóta már volt pasim (nem is egy). De ismertem magam. Könnyű úgy elfelejteni valakit, hogy nem látod évekig. De elég egy érintés, egy pillantás, és kész, vége. Így jártam most én is.

Egy játszótéren foglaltunk helyet. A hintákba ültünk bele.

- Mesélj, mizujs veled - kezdte el a beszélgetést, megtörve a kínos csendet.

- Felvettek egy újságírói céghez - újságoltam el neki.

- Tényleg? Gratulálok!

- Köszönöm. Te pedig befutottál. Most már nem csak a zuhanyrózsa hallja a hangodat, hanem milliók - mondtam elámulva.

- Szerettem volna, ha eljössz egy koncertünkre. De ha elfoglalt vagy, igazán nem zavarnálak.

- Mivel új vagyok még, elég sok lesz a munkám - mondtam. Fájdalmas pillantását látva, rögtön megbántam a szavaim. - De amint lesz egy kis időm, ígérem, elmegyek - hazudni akartam. Az eszem azt mondta, hogy soha többé nem láthatom Minhot. De a szívemnek nem tudtam parancsolni.

- Tényleg? Holnap este lesz egy szabadtéri koncertünk! Ha van időd, eljöhetnél! Utána mindig beülünk valahová. Szívesen bemutatnálak a srácoknak. Már így is sokat meséltem rólad - pirult el egy kicsit.

- Most félnem kellene. Miket mesélhettél te rólam- motyogtam, mire édesen felnevetett. Istenem, mennyire hiányzott ez nekem…

- Csak jókat, megnyugtatlak - válaszolta még mindig nevetve.

- Persze, úgy ismerlek - feleltem, miközben a földet néztem.

- Miért nem vetted fel soha a telefont? - kérdezte hirtelen.

- Mert így gondoltam helyesnek - válaszoltam. Egyszerűen nem tudtam hazudni. Neki nem.

- Elfelejtettél - suttogta.

Nem válaszoltam. Nem tudtam volna elmondani, hogy ez mekkora baromság. Soha, egyetlen pillanatra nem tudtam kiverni a fejemből.

Ezt elkönyvelte azzal, hogy biztos így van.

Ismét beállt a kínos csend. Sírni támadt kedvem. Pontosan ezért nem akartam vele találkozni.

Felálltam, de amint elindultam volna, megcsúsztam. Hülye magas sarkú.

Becsuktam a szemem, és vártam a fájdalmas földet érést. De nem következett be.

Éreztem a két kart a kezeim alatt. A fenébe…

- Köszönöm, Minho - próbáltam meg felállni. Amint olyan helyzetbe tornáztam magam, hogy meg tudjak állni a saját lábamon, el akartam tolni magamtól. De ő nem engedte.

A csípőmre tette a kezét, és magához szorított.

- Van fogalmad arról, mennyire hiányoztál? - kérdezte suttogva.

Nem tudtam mit mondani. Biztos megint csak a barátja hiányzott neki. Soha nem is gondolt rám nőként.

Olyat tett, ami örökre megváltoztatta az életem. A tarkómra rakta a kezét, és lassan megcsókolt.

Annyira szívesen engedtem volna neki… de nem tehettem meg. Mi már nem lehetünk együtt.

Elfordítottam a fejem, majd elkezdtem futni.

Minden egyes lépés fizikális kárt jelentett szinte. Felkaptam a táskám, majd fogtam egy taxit. Még egyszer hátranéztem - de Minhot már sehol nem láttam.

Másnap öt órakor végeztem, és a koncert hétkor kezdődött. Megnéztem a helyszínt is.

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg őket.

Felvettem egy egyszerű ruhát, egy kis sminket is kentem, majd indultam is. Taxival mentem.

Hogy is kerülök én ide? A fenébe, nem akartam eljönni. Már késő. Megvettem a jegyem, és beálltam a tömeg mögé.

A koncert elkezdődött. Azt kívántam, bárcsak lenne valami, amiben megkapaszkodhatnék, úgy remegett a lábam. Egyesével jöttek fel.

Az első dal után mosolyogva néztem őket. Minho nagyon jó haverokat talált.

A számaikat már hallottam a rádióban, de így élőben is nagyon tetszettek. Hihetetlen, hogy a fiúk mit össze nem műveltek a színpadon. Az egészet végighülyülték.

A koncert két órás volt.

A tömeggel együtt indultam. De gondolhattam volna, hogy nem fogom ennyivel megúszni.

Először csak a nagy sikítást hallottam. Aztán azt, hogy egyre jobban nyomnak össze.

- Elnézést - hallottam meg az egyik énekesük hangját. - Igen, én is szeretlek titeket - válaszolta mosolyogva a rajongóinak. Aztán rám nézett. - Rin? - kérdezte félve.

Elveszett pillantást vetettem rá.

- Velem jönnél? - kérdezte. A rajongók elkerekedett szemekkel bámultak hol rám, hol rá.

- Az igazat megvallva, elég sok dolgom van még - néztem félre.

- Bocsánat, rosszul fogalmaztam. Velem kell jönnöd - mondta, és a csuklómat megfogva elkezdett maga után húzni. Szuper.

Hátravitt, ahol sok ember szaladgált.

- Az öltözőbe is bejössz, ugye? - kérdezte.

- Ami az illeti…

- Szóval igen. Klassz - válaszolta mosolyogva, és már indult volna is, de hirtelen hátrafordult. - Egyébként Taemin vagyok - mondta még, és most már tényleg elindult.

Követtem, hibát, hibára halmozva.

- Itt vagyunk - nyitott be egy ajtón. Zavartan mosolyogva követtem.

- Sziasztok - köszöntem félénken.

- Taemin, biztos jó lányt hoztál? Minho mindig azt mondta, hogy ő egy belevaló lány - szólalt meg az egyik.

Egyetlen pillantásommal beléfojtottam a nevetést.

- Visszavonom - motyogta.

- Rin! - ugrott fel Minho. Vizes haján egy törölköző volt, plusz még rajta volt egy nadrág. A fedetlen mellkasa láttán a lábaim ismét elgyengültek.  A vízcseppek szépen, lassan folytak végig rajta.

Megpróbáltam az arcára koncentrálni.

- Minho, örülök, hogy ismét találkozunk - mondtam mosolyogva.

- Azt hittem, nem jössz el - váltott témát, mire a többiek felröhögtek. Ez a hülye mindent elmondott?

- Volt pár szabad pillanatom, de nem hittem, hogy ennyire hosszúra nyúlik - néztem az órámat.

- Egy kis partizás biztos jöhet még! Gimiben imádtál bulizni - noszogatott. Egy félmeztelen, kiskutya tekintetű Minhonak nem tudtam ellenállni (ha valaki igen, tegye fel a kezét - szívesen gratulálok neki).

- Legyen - válaszoltam mosolyogva. - Egyébként Rin vagyok - mutatkoztam be a többieknek.

- Tudjuk - válaszolták röhögve.

- Még hogy csak jót mondtál - néztem Minhora, mire ő is elkezdett nevetni.

- Onew.

- Key.

- JongHyun.

- Taemin, de már bemutatkoztam.

- Örülök, hogy megismerhetlek titeket - hajoltam meg.

- Most pedig, induljuuuuunk! - kiáltott fel JongHyun.

- Ha nem baj, először felöltözök - mondta nevetve Minho. De, baj. Nem szabad egy ilyen szép testet rejtegetni.

Minho megtörölte a felső testét, majd felkapott egy pólót.

Egy közeli pizzázóba ültünk be. A fiúkkal nagyon jól kijöttem, nagyon régen nevettem ennyit. Már éjfél felé járhatott az idő.

- Most már tényleg mennem kellene. Holnap be kell mennem a céghez - álltam fel.

- Ne, még ne menj! - kérlelt egyszerre Key és Taemin.

- Így is többet maradtam, mint kellett volna. Ha nem engedtek, írok rólatok egy szaftos cikket - fenyegetőztem. De ők már a barátaim lettek, sosem tettem volna ilyet.

- Haza kísérlek - állt fel Minho is.

- Nincs erre semmi szükség, a közelben lakok - próbáltam kihúzni magam.

- Sok hülye lakik a környéken - mondta.

- Rin, hadd élje ki a hős komlekszusát - szólalt meg nevetve Onew.

- De tényleg nincs erre semmi szükség - mentegetőztem.

- Haza kísérlek, és kész - jelentette ki Minho. Már ment is az ajtóhoz. Egyre jobb.

Elköszöntem a fiúktól, akik az orromra kötötték, hogy még találkoznunk kell. Talán majd egyszer.

Minhoval csendben sétáltunk hazafelé.

- Kedves srácok - szólaltam meg végül.

- Ja, csak egy kicsit dilisek - mondta nevetve.

- Mintha te nem lennél az - válaszoltam szintén nevetve. Ragadós nevetése van.

- De egész jól kijöttél velük.

- A régi barátainkra emlékeztetnek. Már nem is tartom velük a kapcsolatot…

- Én csak egyel próbáltam meg tartani, de több ízben leráztak - célozgatott mosolyogva.

- Mindennek meg van az oka - feleltem.

- De ha az az ok hülyeség? - állt le hirtelen.

- Ebbe szerintem ne menjünk bele - álltam meg én is pár lépés után. Felé fordultam. - Nagyon sok szép emlékünk volt, de ennyi is. Semmi sem tarthat örökké.

- Mindig is te voltál a realista.

- Te pedig az álmodozó, de valóra is váltottad az álmaid. Ezt most tökéletesen láthattam a koncerten is.

- De tudod jól, hogy mindig megszerzem azt, amit akarok - lépett hozzám közelebb.

- Ezzel összezúzva mások addigi életét? - léptem egyet hátra.

- Rin, ne állítsd ezt be úgy, mintha te nem akarnád - nézett a szemembe, és újra közelebb lépett.

- Én ezt egy szóval sem mondtam. Nem tudom, miért erősködsz megint. Mielőtt megbántanánk egymást, csak lépjünk tovább barátokként…

- És felejtsük el egymást megint?

- Ezt sem mondtam - néztem félre. De igen, erre céloztam.

- Miért állítod fel megint ezeket a falakat?

- Mert nem akarom, hogy megbántsanak. Csak egy nyugodt életet szeretnék.

- Mellettem mindig is nyugodt életed volt - Jött egy lépéssel újra közelebb hozzám.

- Nem, ez nem igaz, és ezt te is tudod. Így felnőtt fejjel biztos rájöttél, hogy miért nem vettem fel a telefont neked sosem. Sőt, miért változtattam címet, és vettem új telefont. Tisztában vagyok a te érzéseiddel, amik nem ugyanazok, mint az enyémek. - A végére már könnycseppek gyűltek a szemembe.

- Amíg nem láttalak, nem a barátnőimre gondoltam, hanem rád. Nekem nem csak egy lány kell, hanem te.

- Azért, mert végig a húgodként gondoltál rám. Egy testvér hiányzott neked, egy támasz.

- A fele igaz. Te mindig is egy támasz voltál számomra. De nem lehet ezt olyan dolgokhoz hasonlítani, mint, hogy a húgomként gondolok rád. Amíg gimnazisták voltunk, nem vettem észre, hogy sokkal többet jelentesz nekem, mint a futó kapcsolataim. De az ember csak akkor veszi észre, milyen fontos számára egy személy, amikor elveszíti azt. Én nem akarlak még egyszer elveszíteni - most már teljesen előttem állt. A kicsordult könnycseppjeimet puha kezével törölte le.

Nem hittem el neki. Csak szeretné, ha valaki megint teljesen mellette állna. Felismerte az érzéseimet, és ezt fel is használta a szent cél érdekében.

De újabb hibát követtem el. Nem tudtam ellenállni a tekintetének, a csókjainak, a bókjainak. Mindet elfogadtam, és aznap éjjel felhívtam magamhoz. Végzetes hibát követtem el.

Másnap reggel hétkor ébredtem. Ő még békésen aludt mellettem.

Miután gondolkozó pillantást vetettem rá, felálltam, és otthagytam. Egy kulcsot raktam mellé az ágyra.

Felöltöztem, és elindultam dolgozni. Este üres lakásba értem haza. Üzenetet sehol sem találtam.

Talán ennyi lenne? A postaládámban hagyta a kulcsot, és kilépett az életemből?

Miközben vacsorát csináltam, csörgött a telefonom.

- Szia, otthon vagy már? - szólt bele Minho.

- Honnan tudod a számomat? - kérdeztem.

- A hűtődre volt írva… - válaszolta. Imádom, hogy ilyen feledékeny vagyok.

- Értem. Mit szeretnél?

- Ez olyan kegyetlen volt - szinte éreztem, ahogy lebiggyeszti az ajkait. - Meg sem kérdezed, hogy milyen napom volt…

- Bocsánat. Milyen napod volt? - kérdeztem nevetve.

- Unalmas.

- Bőbeszédű vagy - mondtam.

- De tényleg. Semmit nem csináltam. Egész nap, csak arra vártam, hogy felhívhassalak.

- És ez végre megtörtént - tudattam vele mosolyogva. A fél fülemre tettem a telefont, és tovább csináltam a vacsorát.

- Hát igen. Mit csinálsz? Mikor tudunk megint találkozni?

Szóval nincs vége. Tényleg komolyan gondolta?

- Ha gondolod, most épp vacsorát csinálok. Mire ideérsz, biztos kész - mondtam végül. Egy ördögi körbe kerültem, már előre látom.

- Azonnal indulok - válaszolta, és hallottam, ahogy felpattan, és már veszi is a kabátját.

- Várlak - mondtam, és letettem.

Még szerencse, hogy most többet főztem a kelleténél.

Minho egész hamar átért. Még nem voltam teljesen készen. Megbabonázva figyelte, mit ügyködök a konyhában. Vacsora közben kellemes témákról beszélgettünk, pont, mint régen.

Mintha az a kimaradás meg se történt volna. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Csak némi extrával.

Ismét nálam aludt.

Reggel arra ébredtem, hogy Minho a hátamon rajzol kis köröket.

- Jó reggelt - köszöntött mosolyogva.

- Neked is - suttogtam álmosan.

- Ez sokkal jobb reggel, mint a tegnapi. Először megijedtem, hogy nem voltál mellettem - ráncolta össze a szemöldökét.

- Várt a munka - sóhajtottam.

- Ma is be kell menned?

- Vasárnap van. Ma nem dolgozok - válaszoltam mosolyogva.

- Akkor nem töltjük kettesben az egész napot? - kérdezte reménykedve.

- Rendben - válaszoltam.

Még sokáig lustálkodtunk az ágyamban, majd kikeltünk. Az egész napot elszórakoztunk. Néztünk filmet, hülyéskedtünk, elmentünk sétálni. Lényegében egy laza nap volt.

Nagyon jól éreztem magam. Végre teljesült az, amit mindig is akartam. Ez komolyan megtörtént? Alig akartam elhinni.

Minho ma este sem ment haza.

Mint lány, nekem is megvoltak a magam barátai. Hallottam még gimiben különböző pletykákat arról, hogy Minho minden képzeletet felülmúl, de nem foglalkoztam velük. Eddig. El kell ismernem, igazuk volt.

Lehetséges, hogy valaki ennyire tökéletes legyen?

Aztán hirtelen minden rosszra fordult.

A munkahelyemen voltam, amikor hirtelen erős hasfájás tört rám. Nem foglalkoztam vele, azt hittem, csak valami rosszat ettem.

De amikor harmadjára fordult elő, már kicsit kezdtem megijedni.

- Ah, nagyon fáj a hasam megint - mondtam. Minho hátulról ölelt át.

- Nem kellene elmenned orvoshoz? Csak megnézetni - mondta aggódva.

- Lehet, kérek egy időpontot - motyogtam.

De egészen a következő hétig nem foglalkoztam vele. Szombaton mentem el végül az orvoshoz.

- Azt hiszem, ez meghaladja az én képesítésemet - mondta az orvos.

- Ez rosszat jelent? - kérdeztem ijedten.

- Nem mondhatok semmi biztosat. Azt ajánlom, menjen el a klinikára. Ott majd biztosat fognak tudni mondani - válaszolta. Megköszöntem a munkáját, kifizettem, és hazamentem.

Minho nem jött át, mert nem ért rá.

Vasárnap mentem el a klinikára. Egy egész kivizsgáláson kellett részt vennem. Vért vettem, vércukor szintet mértek, és még röntgenre is el kellett mennem. Két óra múlva találkoztam újra az orvosommal.

- Sajnos pozitív eredményt találtunk - mondta póker arccal.

- Ez mit is takar?

- Az epéje nem működik jól. A műtét nagyon erősen ajánlott - válaszolta.

- Az epém?

- Pontosan. Nem tudni, mi indította el ezt a reakciót, de mindenesetre még időben sikerült analizálni.

- Szóval műtét…

- Igen, a műtétet magam végezném el. Rutin műtét lenne.

- Értem. Akkor kérhetnék egy időpontot? - kérdeztem. Lefogtam a kezemet, hogy ne remegjen. Attól a szótól, hogy műtét, már kirázott a hideg.

Jövő hét szerdára kaptam időpontot, addig kiírtak a munkahelyemről.

- Micsoda? - nézett rám Minho, miután elmeséltem neki mindent.

- Nem lenne kötelező a műtét, de ajánlott - válaszoltam. Egész végig a sírás kerülgetett.

Minho magához ölelt, és a hátamat kezdte simogatni. Kitört belőlem a sírás.

Fogalmam sincs, meddig zokogtam neki. Még félálomban emlékeztem arra, hogy felemel, és bevisz a szobámba.

Az az egy hét rémes gyorsasággal telt el. Mire észbe kaptam, már a kórházi ruhában feküdtem az ágyon.

- Nem kell izgulni, minden rendben lesz - mondta mosolyogva a nővér, miközben a kezemért nyúlt, hogy beleszúrja a branült.

- Bízok a doktor úrban - válaszolta halványan. Minho megszorította a másik kezemet.

Az egész banda ott volt. Ma egy fotózásuk lett volna, bár minden tiltakozásom ellenére, lemondták, mert úgy érezték, mellettem kell maradniuk.

Minho adott egy gyors csókot, mielőtt betoltak a műtőbe. Mindenki mosolyogva üdvözölt.

Nem sok mindenre emlékszem. Magyaráztak nekem valamit, de nem jutott el az agyamig, hogy mit. Rám rakták az oxigén-maszkot, és hamar elaludtam.

Körülnéztem. Hogyan is kerülök ide?

Egy metróállomáson voltam. Szokatlanul magasnak tűnt minden. Valaki fogta a kezemet. Felnéztem az illetőre - az édesanyám volt az. Mosolyogva néztem rá.

Aztán előre pillantottam. Ott állt a metró. Az ajtó üvegében láttam magamat, de nem a mostani énemet, hanem az öt éveset.

Aztán a metró elindult, és mindent beterített a por.

A szemem elé kaptam a kezem, és úgy védekeztem.

Amint elült a por, kinyitottam a szemem. A metró ismét előttem állt. Riadtan pillantottam oldalra, de senki nem volt ott. Egyedül álltam.

A metró ismét elindult. A por megint belement a szemembe.

Mi ez a pityegés? Már nem a metróállomáson vagyok?

Itt az ideje, hogy kinyissam a szemeimet. De szokatlanul nehéznek tűntek. Összeráncoltam a szemöldököm, és kényszerítettem magam arra, hogy felnyissam a szemeim.

Most egy kórház teremben voltam. Vajon ez is csak álom?

Eltelt pár pillanat, mire eszembe jutott, hogy mit is keresek itt. Műtétem volt.

Minho az ágyam mellett ült, a fejét az ágyra hajtotta, és úgy aludt. Elmosolyodtam. Egy kicsit szétnéztem. Az ágyam melletti asztalon egy virág volt, rajta pedig egy papír. Rajta pedig, hogy "Várunk vissza". Miért, elmentem?

Kicsit elkezdtem mozgolódni. Mindkét kezemből vezetékek álltak ki. Semmit nem értettem.

Minho ébredezni kezdett a mocorgásomra. Amint kinyitotta a szemét, elkerekedett szemekkel fogta meg a kezem.

- Rin? Rin! Tényleg felkeltél! - kiáltott.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz megijedni - mondta komolyan. Hogyan is tudnék megijedni, amikor itt van mellettem?

- ígérem - mondtam ki.

- A műtéten minden rendben ment. Kiderült az ok, hogy miért nem működött rendesen az epéd. Egy tumor volt rajta. Az orvosok leműtötték, de te kómába estél - válaszolta komoran.

- Micsoda? Kómába?

- Két hónapig nyomtad az ágyat…

- Két hónapig? - kérdeztem ismét vissza.

- De ez már nem lényeges, mert végre felébredtél - mondta, és még jobban szorította a kezemet.

Felfelé néztem, hogy ne kezdjek el sírni. Két hónap? Az rettentő sok idő.

Két napig folyamatosan kivizsgálásokra vittek el. De utána megállapították, hogy minden rendben, ezért haza mehettem, azzal, hogy még két hétig otthon kell maradnom.

Bár azt hiszem, már rég felvettek valakit a munkahelyemre. Csak egy újonc voltam, akit bárki pótolhat.

A srácok sokat jártak hozzám. De nekik is megvolt a saját dolguk, és ekkor egyedül voltam otthon. Ezek voltak a legrosszabb pillanatok.

Csak azt nem értettem, hogy miért én. Annyira összejött minden. Megvolt az álomállásom, az álompasim. Talán pont ezért… nem lehet minden túl tökéletes.

Egy hónap múlva vissza tudtam állni dolgozni.

Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Visszavettek a munkahelyemre, és Minhoval is minden rendben volt.

Mikor volt egy szabad estém, elmentem az egyik koncertjükre. A koncert után, már megszokásból vettem az irányt az öltözők felé. Mivel elég nagy helyen voltak, most mindenki külön öltözőt kapott.

Eligazítást kértem az egyik biztonsági őrtől, majd elindultam Minho öltözője felé.

Még csak be sem fordultam a sarkon, amikor nevetést hallottam.

Nem érdekelt különösebben, hiszen sokszor nevetnek. Aztán a nevetés hirtelen abbamaradt. Amint befordultam a sarkon, rá is jöttem, miért.

Minho a falnak támaszkodott, de nem is akármi volt közte, és a fal között. Egy lány. Észre sem vettek, mert lefoglalta őket, hogy megtaláljanak valamit egymás szájában.

Hányingerem lett.

A könnyeimmel küszködve fordultam el, és rohantam haza.

Másnap Minho hívott. Nem vettem fel neki. Ez egy hétig ment, aztán feljött hozzám.

- Rin, én vagyok az! - kopogott be az ajtón.

- Tudom, hogy itthon vagy. Itt van az autód - folytatta.

- Valami történt? Miért nem veszed fel a telefont?

Túl kell esnem rajta.

Kinyitottam az ajtót.

- Szia, régen láttalak - simított végig az arcomon. Hátraléptem.

- Minho, nem akarlak többet látni. Soha.

- Micsoda?

- Nem tudok bízni benned többé. Csak arra kérlek, hogy hagyj békén. Felejts el.

- Mégis miért?

- Láttam, hogy megcsaltál.

- Én…

- Ne, ne magyarázkodj. Nincs rá szükségem. Csak hagyj békén - suttogtam. Minden hangom elment.

Rácsaptam az ajtót, és leroskadtam a földre.

Tudtam, hogy ez lesz. Előre megéreztem. Nem kellettem neki, mint nő, ezért szimplán fogott egy másik csajt, aki jobb neki.

Nem dörömbölt tovább, hanem elment. Kitört belőlem a zokogás.

De az élet nem állt meg.

Fél év múlva már hírnevet is szereztem magamnak. A kis kávézóba napi szinten jártam.

Mivel mindenki elismert, meghívtak egy filmpremierre is, hogy írjak róla jó kritikát. Majd meglátom.

A vörös szőnyegen szinte szikrázva mentem végig. Úgy kezeltek, mint egy sztárt, pedig csak egy újságíró voltam.

Ami azt illeti, nem sikerült elfelejtenem Minhot. De ennek még adtam időt.

A barátaimmal beszélgettem, mielőtt elkezdődött a film.

A sors fintora, hogy pont mellém ültek a SHINee-s fiúk. Lehet, szándékosan rendezték így.

Először nem ismertek fel, amit nem is csodálok. A barna, rövid hajam helyett, most egy hosszú, narancssárga hajam lett.

Taemin ült mellém.

- Rin? - kérdezte, jóval a filmkezdés után.

- Helló - köszöntem mosolyogva.

- Hú, te aztán megváltoztál - suttogta.

- Hát, valami olyasmi.

- De szerintem így sokkal jobban nézel ki - mondta elámulva.

- Köszönöm - pirultam el egy kissé.

- Ki a szebb? - hajolt előre Minho, aki Taemin mellett ült. Amint meglátott, elkerekedett a szeme. - Rin…

- Szia - köszöntem úgy, mint akit nem is érdekel. Pedig legbelül egy lavinát indított el, csak azzal, hogy kiejtette a nevemet.

- Tényleg sokat változtál - mondta.

- Csendesebben - szólt ránk a mögöttünk ülő Simon D.

- Bocsi - néztem rá egy kápráztató mosollyal.

- Ohh, semmi baj - válaszolta szintén mosolyogva. Sok mindent tanultam, mióta a hírességek között járok-kelek.

Taeminnel végigdumáltam a filmet. Minho többet nem szólalt meg.

- Jó volt veled beszélni - mondtam mosolyogva, és indultam el. Hátha el tudok még kapni egy taxit.

Egy kéz fonódott a csuklómra, és rántott magához.

- Engedj el - mondtam higgadtan. Rögtön tudtam, hogy Minho az.

- Nem akarlak.

- De én igen.

- Kérlek, bocsáss meg nekem. Soha többé nem fog előfordulni.

- Nem tudok bízni benned. Egyszer megtörtént, többször is meg fog.

- Csak adj még egy lehetőséget - mondta, és a szemembe nézett. A tekintete elveszett volt.

Nem válaszoltam, csak átöleltem.

Két hétig még nem voltunk teljesen együtt. De utána újra megtanultam bízni benne, és ő is megbecsült. 

Read More