- Nem nagy dolog. Szerintem neked is simán menne. Bár a szoros időbeosztásod mellett, nem hiszem, hogy lenne időd mindig eljárni.
- De azért elég gáz, hogy senki nem tud vezetni a bandában…
- Akkor a nyáron vegyél ki egy kis szünetet. Tényleg nem nehéz lerakni.
- Én meg is csinálnám. De akkor mindig nekem kellene vezetnem. - Az az arc mindent megért. Összeráncolta a szemöldökét, és elkezdte ingatni a fejét. Halkan nevettem fel, majd indítottam.
Nem laktam túl messze, egy emeletes házban. De azért YoSeob volt olyan kedves, hogy helyettem vitte fel a szatyrokat. Nagyot sóhajtva indultam utána.
Amíg a konyhában tevénykedtem, ő az ajtófélfánál állt, és végig beszélt. Vicces volt hallani a csacsogását.
- Jó étvágyat! - mondtam, amikor letettem az asztalra a két tányért, miután megterítettem.
- Jó étvágyat! - Olyan volt a tekintete, mint amikor a kisgyereknek az anyukája megfőzi a kedvenc ételét.
Úgy evett, mint akit két hónapja éheztetnek. Ennyire rosszul főznének a fiúk?
- Ez… ez nagyon finom Hana! Miért titkoltad eddig, hogy tudsz főzni? - A szemei szabályosan csillogtak.
- Nem titkoltam, csak nem kérdezted sosem.
- Hm, hiba - mondta, és tovább tömte magába. Mosolyogva kezdtem el tovább enni.
- Nagyon- nagyon szépen köszönöm! Bár a fiúk a fejemet fogják venni, amiért kikerültem JunHyung főztjét.
- Egyszer biztos megbékélnek.
- Nem hiszem, hogy ugyanazokról beszélünk. Vagyis, ha kajáról van szó, biztos nem.
- Sosem tudhatod - kacsintottam rá.
A nyitott ablakon át a hideg éjszakai levegő fújt be. Már sötétedett.
Madarak kezdtek el csiripelni. Sajnos már túl régóta ismerem YoSeobot, hogy tudjam, mire készül. Rápillantottam, és igaza volt.
- Ne-hogy-meg-merd - mondtam szótagolva. Ha a házi bácsi meghallja, hogy madarat tartok, kitekeri a nyakam. Már pedig ő imád szórakozni velem. Csak a volt kiskutyám miatt vezette be, hogy nem lehet háziállatot tartani. Azóta a kicsim nagyiéknál van a tanyán. Jót is tett neki a friss levegő.
De elkezdett csipogni. A konyharuhát is hozzádobtam, de nem hagyta abba.
- JINAH HANA! - hallottam a jól megszokott hangot. YoSeob rögtön abbahagyta, és érdeklődve nézte, mit csinálok. Felálltam ajtót nyitni, de még a konyha ajtajából visszafordultam.
- Ezért még nagyot kapsz - néztem rá gyilkos tekintettel.
- Tessék felügyelő úr - nyitottam ajtót a legszebb mosolyommal.
- Jól hallottam, hogy csiripelt magánál valami? Tudja, hogy tilos háziállatot tartani!
- Csak az egyik ismerősöm szórakozott.
- Ismerős? Ember? Képes ilyen imitációra?
- Az évek alatt tökélyre fejlesztette - válaszoltam mosolyogva. Esküszöm, hogy bentről röhögést hallottam.
- Most az egyszer elhiszem. De ha még egyszer meghallom, esküszöm, hogy szétnézek a házában.
- Persze-persze - mondtam, és elkezdtem befelé zárni az ajtót. Még magyarázott valamit, de már nem hallottam, mert kizártam.
Hatalmas léptekkel indultam el a konyha felé.
De nem volt ott. Következő állomás a nappali. Ott sem láttam. A hálóm esetleg? Szerencsére ott sem volt. Fürdő? Nem.
Akkor kimászott az ablakon? A harmadikon lakok… csak nem…
A nappaliban leültem a kanapéra. Erősen törtem a fejem - amit egy tüsszentés zavart félre. A függöny felől jött. Rögtön felálltam, és megnéztem. Ott bújt el.
- YoSeob - Csak a nevét mondtam ki, de a hangsúly volt a lényeg.
Hirtelen átölelte a derekam, és a mellkasomba temette a fejét. Köpni-nyelni nem tudtam.
- Elnézést, sajnálom. Nem volt szándékos.
Nem tudtam megszólalni, de eltolni sem tudtam magamtól. Végül összeszedtem minden erőmet.
Pont meg akartam szólalni, amikor YoSeob telefonja elkezdett csörögni.
- JunHyung az. Fel merjem venni? - kérdezte, mint aki fél az anyukájától, mert sokáig kint maradt játszani.
- Felnőtt férfi vagy. Csak nem bánthat - biztattam. Kicsit felbátorodott, és felvette.
Még én is hallottam Jun ordibálását. Nagyon mérges volt, amiért nem ment haza YoSeob, és ezért a többiek sem akartak enni.
Kivettem YoSeob kezéből a telefont.
- Bocsánat JunHyung, az én hibám. Összefutottunk, és meghívtam vacsorázni - mondtam a legkedvesebb hangomon. Ő is rögtön átváltott.
- Ja, hogy ez a helyzet. Akkor remélem jól éreztétek magatokat. Odaadta a jegyeket? - kérdezte érdeklődve. De talán túlságosan is érdekelte.
- Igen, odaadta, és el is fogok menni - feleltem, mintha észre sem vettem volna.
- Szuper. És… mi csak azt akartuk tudatni veled, hogy mi mindig várni fogunk rád. Ránk számíthatsz. Minden egyes tagra.
Istenem, hogy ez nekem miért csak most esett le?
Persze, hogy a többiek észrevették a nyilvánvalót. Pontosan ezért küldték YoSeobot.
- JunHyung, azt hiszem felfogtam. Bár ahogy észreveszem, bármire hajlandóak vagytok, hogy megszerezzétek azt, amit akartok. - Bár mosolyogva mondtam, a tekintetem szinte villámokat szórt. Ezt remélem ő is észlelte.
- Szerelemben és háborúban mindent szabad - Csak ennyit mondott, és már rakta is volna le.
- Te már csak tudod, igaz? - kérdeztem gonosz mosollyal. Igen, én is sok mindent tudok.
- Micsoda? - kérdezett vissza felháborodva. Most én raktam le.
- Nem lesznek mérgesek - adtam vissza a telefont mosolyogva YoSeobnak.
Akkor vettem észre, hogy olyan a pillantása, mintha mindenről tudna. De ha ez lehetséges volna, akkor miért viselkedik sokszor olyan gyerekesen?
Végül megköszönte még egyszer az ételt, bocsánatot kért, és távozott. Ismét egyedül maradtam, a hatalmas lakásomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése