Love Affair 5. rész (GiKwang)

- Várj meg itt! - mondta, majd visszafutott a strand területére.

Nekidőltem a közeli falnak. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Így, hogy nincs itt mellettem, olyan, mintha álomvilágban élnék.

Tegnap ismertem csak meg…

Öt percig folyamatosan ezen kattogott az agyam. De utána odajött hozzám.

- Menjünk.

Meg akartam kérdezni, hogy hova, de még mindig nem tudtam megszólalni.

Amikor ismét összekulcsolta a kezeinket, még jobban elpirultam. Az ajkamba haraptam, és balra néztem.

Néma csendben sétáltunk. Nem tudnám megmondani, hogy ez melyik féle volt. Valami volt a levegőben közöttünk, de hogy az kellemes vagy inkább bosszantó volt-e, az jó kérdés.

Engem nem zavart különösebben, hogy nem beszélgettünk. És ahogy láttam, ő is inkább a gondolataiba merült.

Nem akartam az elmúlt napon gondolkozni. De egyre jobban visszatértek hozzá a gondolataim.

A nap is kezdett lemenni. Igazán romantikusnak találtam, hogy kézen fogva sétálunk a népes utcákon, miközben látszik, hogy a strandról jöttünk. Nagyon boldog voltam.

De már nagyon régóta sétáltunk.

- Öm… - kezdtem bele. Legalább ennyit ki tudtam nyögni.

- Tessék? - nézett rám a hatalmas vigyorával. A szememet rögtön lesütöttem.

- Mi… merre… - Jaj, már beszélni sem tudok? Ezt az égést…

- Hozzánk.

- MI? - álltam meg hirtelen. Ha most tényleg azt az egy szót mondta, amit hallottam, áshatom a síromat.

- Hozzánk - még szélesebb lett a mosolya (már ha lehetséges).

- Én, azt hiszem…

- Itt vagyunk! - vágott a szavamba. Egy nagy ház előtt fékeztünk le. Akkor fussunk neki mégegyszer.

- Én…

- Feljössz velem.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet…

Engem nézett. De most úgy, mint még soha. Ha valaki hallott már arról, hogy cukiság, akkor az meg sem közelítette ezt. Új értelmet nyert számomra a szó.

Nem tudtam megmozdulni. Teljesen lesokkolt.

Csak akkor jöttem rá, hogy ez egy trükk volt, amikor felkapott az ölébe, és elkezdett befelé vinni.

- Tegyél le! - mondtam és elkezdtem ütögetni a mellkasát. Vagyis csak akartam… gondolom ő inkább simogatásnak érezte.

Ismét elkezdett nevetni. Most, ilyen közelről hallani még veszélyesebb volt számomra. A szeretteimnek üzenem: szerettelek titeket. De úgy néz ki, idő előtt kell meghalnom.

Még a lift előtt sem rakott le. Megnyomta a gombot.

- Most sem szeretnél lerakni? - kérdeztem óvatosan. Hátha nem fog megint nevetni…

- Akkor elfutsz.

- Én? Dehogy… úgy ismersz?

- Kicsit tanulj meg jobban hazudni - mondta mosolyogva. Olyan közel volt hozzám… Már voltam részeg. De abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az semmi nem volt ehhez képest.

Be kell ismernem, hogy ő távolról és közelről is tökéletesen nézett ki. Ezt az arcot belevéstem az emlékezetembe. Mindent el kell raktároznom, mert már csak fél évem van…

Most, hogy eszembe jutott, elszomorodtam.

Észre sem vettem, hogy már a liftben álltunk. Az álmodozásomból az ébresztett fel, hogy kinyitotta ismét a liftajtót, és kiszálltunk.

Egy sötét faajtó előtt tett le, de még mielőtt menekülhettem volna, szorosan magához húzott. Elővette a kulcsát a zsebéből, és kinyitotta ezt az ajtót is.

Szinte mindenhonnan üvöltött, hogy fiúk laknak itt. Az összes bútorból, a szobából, a falakból. Már ha ez lehetséges. De azért egész szép rend volt…

Miután betessékelt, bezárta az ajtót mögöttem. Menekülési útvonal kilőve.

- Kérsz valamit?

- Inni - mondtam, ha már kellemesen akarom eltölteni a börtönt.

Elindult az egyik szoba felé. Követtem, és mint kiderült a konyhába vezetett. Felültem a pultra, és onnan figyeltem, ahogy benéz a hűtőbe.

- Almalé jó lesz? - kérdezte.

- Aha - válaszoltam. Furcsa volt hallani ezt a teljesen normális kérdést az ő szájából. Alma lé… most miért lett sokkal szebb szó?

Elővett egy poharat, és kitöltötte nekem. Amikor odaadta, még meg akarta fogni a kezem, de gyorsan elrántottam.

Csendesen szürcsölgettem az italomat. Láttam, hogy valamit keres… a hűtőben. Aztán… nem, biztos nem azt csinálta, amire gondolok!
Félve pillantottam fel.

De, pontosan…

Velem szemben nekidőlt a pultnak. Levette a pólóját (már ez is sok volt nekem), és épp az eperére nyomott tejszínhabot.

Még a nyelvét is kidugta, mintha annyira koncentrált volna.

Gyorsan leraktam a poharat a pultra, még mielőtt kiesett volna a kezemből. Még a pultról is leugrottam, nehogy leszédüljek onnan.
De nem igazán akart összejönni. A bokám megcsúszott, és gyönyörűen elestem. Miért most?

Nem baj, négykézláb folytattam az utam. Muszáj volt innen elmennem…

Mégis mire gondoltam akkor, amikor GiKwang felhozott egy teljesen üres házba?

Ismét elkezdett nevetni.

- Te is kérsz epret? - kérdezte mellőlem. Mégis mikor lett ilyen gyors?

- Olyan gonosz vagy! - csúszott ki a számon.

- Tudom - válaszolta pimaszul.

A kezembe vettem az egyik konyharuhát, és azt vágtam hozzá. Csak nevetve tűrte egy ideig. Utána hirtelen felkapott. Kezdtem úgy érezni, mintha pehelykönnyű lennék, mert folyton csak emelget.

Amikor leesett, hogy mit akar csinálni, vad kapálózásban törtem ki.