Hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe? Ja igen - belekényszerítettek.
7 éve táncolok. 3 évig moderntáncoltam, de utána már csak hip-hop. Igazából imádtam táncolni, szinte az életem részévé vált. De ez nem jelentette azt, hogy szerettem is másoknak megmutatni.
Egy egyszerűbb rögtönzött koreográfiával kezdtem. Csak hogy fokozatosan építsük. Aztán jöttek a bonyolultabb mozdulatok. Belekevertem pár breake lépést is.
Nem vettem észre, mikor hallgatott el a tömeg. Mindenki (már nem csak a csoport, hanem az egész társaság) engem nézett.
De ez volt az első pillanat, hogy nem számított. Csak azt csináltam, amihez kedvem volt. A mosolyomat erőszakkal sem lehetett volna letörölni.
Aztán Kiki is bekapcsolódott. Szimplán felállt, és velem kezdett táncolni. Mások nem tettek így.
De ketten, mintha egy tökéletes párost alkottunk volna. Szinte kitaláltuk egymás gondolatait. Ha én elkezdtem egy mozdulatot, ő befejezte. Eleinte nem volt zene, de valaki bekapcsolta.
Nagyon boldog voltam. Talán, mint még soha életemben.
Amikor megtudtam, hogy megnyertem az ösztöndíjat, szinte kiugrottam a bőrömből. De nem volt ennyire intenzív az érzés. Lehet, hogy beképzeltnek hangzik, de belül éreztem, hogy sikerülni fog.
Aztán amikor Kiki elrabolt. Akkor csak azt a mély rajongást éreztem, ami össze sem hasonlítható ezzel.
Talán amikor a strand mellett megcsókolt, az az egyetlen, ami esetleg megközelítheti ezt az érzést. De amit most csináltunk, sokkal jobb volt.
Annyira éreztük egymást, hogy ez sokkal meghittebb volt bármi másnál. Nekem pedig pont erre volt szükségem. Ez az egy hét számomra sok idő volt.
A szám végén kifulladva ültem le. Egy fél éve nem gyakoroltam, ami most ki is jött.
Elkezdtek tapsolni, és fütyülni. Nem értettem, miért.
A koreaiak szinte egy profi tánctudással születnek. A vérükben van. Mellettük én eltörpülök. De akkor mégis miért gratulálnak nekem?
Fogalmam sincs.
De azért nagyon jólesett. Büszke voltam magamra, és most először tartottam is magamat valamire. Nem csak egy pótolható, eldobható valakinek.
Már sötétedett, amikor valaki kitalálta, hogy menjünk enni.
Többen nem jöttek, de azért így is sokan voltunk. Egy hatalmas étterembe ültünk be. Előkerült persze az ital is. Szóval mindenkinek nagyon jó kedve lett.
Én egy kortyot sem ittam. Tudtam, hogyha ital kerül a kezembe, nem tudok mértékletes lenni. És nem akartam magamat leégetni azzal, hogy lerészegedek előttük.
Ez azonban láthatólag nem sok mindenkit zavart. Pl. Himchan szerintem már azt sem tudta, hol van.
Aztán kilenc óra felé a párok elkezdtek lelépni. Volt egy olyan halovány sejtésem, hogy ma a Love Hotelek jó kis bevételt fognak szerezni.
Ekkor jött oda hozzám Kiki is. Eddig másokkal beszélgetett.
Éreztem rajta is az alkoholt. De nem tett semmi különöset. Sőt, szinte úriembernek is mondható volt. Végig csak a kezemet fogta, nem csókolgatott.
- Ma is nálam alszol? - kérdezte úgy tíz óra felé.
- Nem tudom… lehet, nem kellene…
- Kérlek! - Az a tekintet! Jaj, miért vagy ilyen aranyos?!
- Legyen. De majd írok egy üzenetet a családomnak.
- Milyen jó kislány vagy! - Hozzám bújt. A fejét belefúrta a nyakamba. Csak mosolyogni tudtam rajta.
Két perc sem kellett, és elaludt. Mennyit ivott vajon?
- Menjünk haza! - mondta Seobie ásítva.
Az összes Beast tag bólogatni kezdett. Kiki még mindig nem kelt fel.
DongWoon jött oda hozzánk, és az egyik kezét át akarta rakni a nyakán, hogy felemelje, de Kikinek esze ágában sem volt elengedni.
- Fent vagyok, fent vagyok! - ismételgette, és nyitogatni kezdte a szemeit. Valahogy talpra kecmeregtünk, és elindultunk kifelé. Olyan lassan mentünk, hogy mire kiértünk, már rég ott volt az átlagosnál nagyobb taxi. Hatan szerencsére pont befértünk.
Út közben írtam egy üzenetet. Csak hogy ne lepődjenek meg annyira. Bár dél óta nem is mutattam semmi jelet magamról. Remélem, nem lesznek mérgesek.
Nem is voltak. Két perc múlva jött az üzenet, hogy semmi baj, érezzem jól magam.
Az meglesz.
A liftben kicsit már gázosabb volt a szitu. Két féle lift volt - egy kicsi, és egy nagy. Hát nem pont ma romlott el a nagy?
Valahogy mégis befértünk. Senkinek nem volt kedve lent maradni. Amint a lakásba értünk, mindenki a szobája felé vette az irányt.
Reggel úgy elrohantam, hogy nem emlékeztem, melyik Kiki szobája.
- Öm, azt szeretném kérdezni..
- Balról a második - motyogta csukott szemekkel. Örültem, hogy ennyire megbízik bennem.
Szerencsére jó ajtót nyitottam ki.
Meglepetésemre Jun és Hara is ott volt. Békésen aludtak mind a ketten. Gyönyörűen néztek ki együtt. Ezzel szembe be kellett ismernem, hogy én sehogy sem passzoltam Kiki mellé.
Lefektettem az ágyára. Azonnal el is aludt.
Majd megkerestem, hogy melyik lehet az ő szekrénye. A sötétségben minimum kétszer bevetem a lábam, de a telefonom fényénél szerencsére megtaláltam.
Kivettem egy nagyobb pólót, és a fürdőszobában átöltöztem. Visszamentem a szobába, és Kiki mellé bebújtam a takaró alá.
Hogyan keveredtem ebbe a helyzetbe? Akár hiszed, akár nem - elraboltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése