Itt a megígért hosszú fejezet ^^ remélem tetszik, lehet olvadozni :D
Két órát kellett várnom a fiúkra.
Épp twittereztem, amikor hangos dudálás hangzott. Nagyon megijedtem, szinte leestem az ágyról. Az ablakhoz rohantam - és láttam a már jól megszokott minibuszt.
Fogtam a táskám, és lementem a földszintre. Elbúcsúztam, majd már indultam is.
A minibusszal elmentünk a reptérig. Ott felszálltunk a nekünk megfelelő repülőre, és indultunk is. GiKwang mellém ült. Együtt hallgattuk a zenét, majd rádőlt a vállamra, és csöndesen elkezdett aludni. Szinte olvadoztam, olyan aranyos, és meghitt pillanat volt.
3 óráig utaztunk (nem tudom, mennyire reális, de most ennyi xD - a szerző). A "programunk" szerint el kell foglalnunk a szállást, és utána tartanak nekünk egy kisebb körbevezetést a városban. Szuper…
Kicsit nyúzott volt mindenki, miután leszálltunk. A kis buszunk megint előkerült, és az vitt el minket a hotelba.
Ma este lesz a koncert, és holnap délben tervezzük a visszaindulást.
A szobabeosztás a következő volt: DongWoon, GiKwang és én; HyunSeung és DoooJoon; JunHyung és YoSeob.
Az elején ismét kicsit kellemetlenül éreztem magam, mintha nem tartoznék oda. Mint egy külső ember. De a fiúk hamar elfeledtették velem ezt az érzést, mert folyton ugrattak.
- A városnéző túra öt perc múlva kezdődik - mondta DongWoon a szobánkban. Én nem pakoltam ki, csak ledobtam a táskám az ágyra.
- Mit szólnál, ha ellógnánk? - nézett rám felcsillanó szemekkel Kiki.
- Micsoda?
- Csak el kell terelni az idegenvezető figyelmét - jelentőségteljesen DongWoon-ra nézett.
- Mit szeretnél? Én is raboljak el egy lányt? - kérdezte. Mindenki nevetett.
- Igazad van. JunHyung úgyis tartozik nekem a múltkorival - mondta Kiki elgondolkozva. Majd felállt, és kiment a szobánkból.
- Amúgy gratulálok nektek. Nagyon aranyosak vagytok együtt - mondta Woonie. Mondanám, hogy te vagy az aranyos, de biztos félreértené. Azért nagyon örültem a dicséretnek.
- Köszönjük - Hihetetlen, milyen mértékű boldogság keletkezett bennem, hogy ezt kimondhattam. Hivatalosan is járok GiKwanggal.
- Egyébként honnan szeretnéd nézni a koncertet? - kérdezte kedvesen. Micsoda? Ez még meg sem fordult a fejemben. Mégis honnan nézhetném? A nézőtérről, nem?
Értetlen pillantásom láttán felnevetett.
- A színpad mellett mindig van hely, ahol a sztaffosok járkálnak. Ha szeretnéd, biztos nézhetnéd onnan is.
- Hát, nem tudom - pirultam el, miután elmagyarázta. - Sajnos még sosem voltam Beast koncerten. És ha ez lesz az első, szeretném ugyanolyan szemmel látni, mint a többi, normális rajongó.
- Akkor a melletted állók biztos élvezni fogják a koncertet - mondta mosolyogva.
Épp kérdeztem volna, hogy mire gondol, amikor Kiki visszajött.
- Feladat elintézve. JunHyungra bíztam, hogy mit fog csinálni, de majd elintézi, abban biztos vagyok. - Megfogta a kezem, és felhúzott. Együtt mentünk ki, és találkoztunk a szobák előtt a többiekkel.
- Köszöntöm Önöket Japán nagyra becsült városában. Időszámításunk előtt… - eddig tartott a figyelmem. A festményeket kezdtem el szemlélni inkább.
Egy kezet éreztem meg a hátamon. Elkerekedett szemekkel sikítottam fel röviden.
Mindenki rám nézett, Kiki pedig szakadt a röhögéstől. Unalmában ő sem tudott mást kitalálni…
- E-elnézést - néztem az idegenvezetőre. - Félek a… a… - Gyerünk, találj ki gyorsan valamit! - a bogaraktól! - mondtam. Már az egész banda nevetett rajtam.
- Én itt nem láttam bogarakat - említette meg még a pasas, de magyarázott is tovább. Pár perc múlva elindultunk kifelé. A kis mikrobusz felé akarta venni az irányt.
Én és Kiki hátul mentünk. Jun egyszer csak hátranézett - és Kikivel bizalmas pillantást váltottak.
Már nem láttam, mit csinált, mert Kiki elkezdett futni, engem is maga után húzva. Kicsit arra emlékeztetett, mint amikor az első nap menekültünk a biztonsági őr elől.
Az idegenvezetőnk is hamar rájött, hogy amit Jun csinál, csak egy figyelemelterelés, ezért üldözőbe vett minket.
Az emberek megbámultak. De nem zavart, én csak nevetve követtem az ismeretlenbe Kikit.
Most kicsit hosszabb távot kellett lefutnunk. De mivel mi fiatalok voltunk, simán lehagytuk azt az embert. Volt egy olyan érzésem, hogy ezét még kapni fogunk.
- Két óránk van a koncertig - nézett az órájára Kiki. - Tökéletes - mondta.
- Micsoda?
- Most fogom kihasználni, hogy tartozol nekem. - Pontosan egy Love Hotel előtt álltunk meg. Nem, ezt nem hiszem el. Az arcom felvette a jól megszokott vörös színt.
- Né-nézd. É-é-én nem hi-hiszem, ho-ho-hogy ennek most itt lenne az i-ideje - dadogtam.
Összeráncolt szemöldökkel nézett hátra - és amikor kiszúrta a hotelt, elkezdett nevetni. De úgy, mint még soha. Mint amikor a kisgyerek élete első igazi viccét hallja.
- De aranyos vagy! - mondta, és összeborzolta a hajamat a sapi alatt. - De nyugi, nem erre gondoltam. - Egy kisebb (10 tonnás) szikla esett le a vállamról. - Arra nézz inkább - mondta, és balra mutatott. Követtem a tekintetét - és egy kori pályát szúrtam ki.
- Honnan tudtad, hogy nem tudok korizni? - kérdeztem eltűnődve.
- Nem tudsz? - nézett rám kérdőn.
- Ohh, mégsem tudtad? Pedig azt hittem…
- Akkor itt az ideje, hogy megtanítsalak - mondta, és elkezdett a pálya felé húzni. Hogy mennyire meg fogom n ezt bánni…
Kölcsönöztünk két pár korcsolyát. Már a felhúzás sem ment. GiKwang kötötte meg helyettem a fűzőt. Bár hatrétegnyi ruha volt rajtam, még így is megrészegített a közelsége.
Ha valaki nem tudta volna, a jégnek van egy olyan tulajdonsága, hogy csúszik. De nagyon.
Kikinek nemhogy a kezemet kellett fogna, hanem a derekamat is, ha nem akarta, hogy elessek. Még 10 "lépést" sem tudtam menni, amikor csak a kezemet fogta, de máris elestem. Nem volt egy nagyobb tömeg a pályán, de azért rögtön behúztam a kezem, nehogy valaki rámenjen.
Nem is ő lett volna, ha nem nevet ki. Csúnyán néztem rá, majd négykézláb elkezdtem mászni a palánk felé. Erre csak még jobban nevetett. Kisebb forgalmi dugót képeztem, de nem érdekelt - csak az, hogy végre valami szilárd felületet foghassak, ami nem csúszik.
Amikor elértem, és sikerült feltápászkodnom, Kiki könnyedén mellém siklott, és simán lefékezett. Ebben a pillanatban nagyon irigyeltem.
- Próbáld kicsit jobban behajlítani a térded. Ne legyél ennyire merev - adta az instrukciókat.
- Könnyű mondani - válaszoltam felháborodva.
- Megcsinálni sem nehéz. Csak figyeld - mondta, és elindult. Olyan könnyedén siklott a jégen, mint egy hattyú a vízben. Nem tudtam a technikájára figyelni, csak lenyűgözve néztem, ahogy ebben is, mint minden másban, lenyűgöző. Alig tudtam feleszmélni, már újra mellettem volt.
- Figyeltél? - kérdezte.
- Hát…
Csak mosolygott, és adott egy puszit az arcomra. Most így sokkal könnyebb lesz koncentrálnom, igazad van.
Ismét félig átölelt, és elindultunk. A fél kezem görcsösen szorongatta a hátán a kabátot, a másik pedig a palánkba kapaszkodott.
- Engedd el a palánkot. Vigyázok rád. - Eszem ágában sem volt elengedni. - Bízz bennem - suttogta a fülembe.
Reszketve engedtem el a biztonságot nyújtó felületet. Persze azonnal teljesen átöleltem. Szinte remegett a lábam.
- Hajlítsd be a térded - ismételte meg. Behajlítottam - de túlságosan, ezért megcsúsztam. Még jobban magamhoz szorítottam, és becsuktam a szemem, várva az újabb fájdalmas találkozást a jéggel.
De ő szilárdan állt. Majd szintén magához ölelt. Nagyon kellemes volt.
Ő szakította félbe a pillanatot.
A fél kezét levette a hátamról, és újra megpróbált elindítani minket.
- Nem mehetnénk inkább vissza a hotelba? - kérdeztem kicsit nyafisan. Láthatólag egyáltalán nem ment nekem a kori.
- Ha megtanulsz egyedül menni a végére, megint megcsókollak. - Utáltam, hogy pontosan tudta, milyen ösztönzés kell nekem. Egy hete egyetlen egyszer sem csókolt meg. Kisebb puszikat kaptam, de azok akkor sem volt csókok. Nem ugyan az a kettő.
Nem válaszoltam, csak eltökélten a fejembe vettem, hogy menni fog. (Nagyon nehezen) elengedtem. A kezemet teljesen levettem róla.
Csúsztam egyet - és nem estem el. Szinte büszke voltam magamra. Aztán még egy, és még egy. Egyre jobban ment.
Megpróbáltam megint behajlítani a térdem, és egy kicsit előre is dőltem. Tényleg sokkal könnyebb volt így.
Egyedül mentem tovább. Nem jött utánam, hanem kiált a palánk mellé, és pont úgy nézett, mint én őt.
Amikor a harmadik embert is leütöttem a vadul kalimpáló kezeimmel, inkább a zsebemre raktam. Annyira ringatózott a felsőtestem, hogy úgy éreztem magam, mint egy idióta.
Nagyon lassan akart sikerülni az az első kör. De valahogy csak ment. Már csak öt méter kellett, hogy elérjem a fülig érő szájú Kikimet - amikor könyörtelenül nekem jöttek. Szinte nem is vettem észre hogyan, de ismét a palánkhoz kerültem. A testem szinte teljesen felkenődött rá. Eleinte nem éreztem fájdalmat, majd nagyon elkezdett fájni a vállam. Olyan béna voltam, hogy a szám is kicsattant.
A srác sűrű bocsánatkérés közepette segített felállni. Persze csak mosolyogva mondtam, hogy semmi baj, mindenkivel előfordul. De a gondolataim olyan gyilkosak voltak, amit senki nem akar hallani.
Amikor sikerült ismét stabil lábakon megállnom, újra elindultam Kiki felé. De már nem mosolygott, hanem aggodalmasan méregetett.
- Minden rendben? - kérdezte, amikor odaértem hozzá.
- Ja, csak eltörött pár bordám, megzúzódott a karom, kicsattant a szám. Ha, meg pár fogam ki is esett - mondtam színlelt fájdalommal, pöszén.
Harsányan felnevetett. Nem állt teljesen közel hozzám.
Miután befejezte a nevetést, egyszerűen odahajolt hozzám, és megcsókolt. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen jól csókol. Meg a reakciómat is. A térdem, mintha csak elvarázsolták volna, összecsuklott. Megint ismerkedtem a jéggel. A sok találkozásunk után, már azt hiszem, mondhatom magunkat barátoknak is.
Nevetve állított fel, és teljesen magához ölelt, nehogy megint elessek. Ismét megcsókolt. A kezeimet átfontam a nyakán, ezzel elmélyítve a csókot.
De egy telefoncsörgés zavart meg minket. Még pedig az enyém volt.
- Igen, tessék? - szóltam bele mosolyogva. Pedig belül leszedtem volna a fejét, amiért megtörte ezt a csodás pillanatot.
- Nem tudom hol vagytok, de 10 perc múlva kezdődik a koncert. Ha GiKwang késik, nem hiszem, hogy megélitek a holnapot - mondta YoSeob. A háttérből hallottam DooJoon mérges kiabálását "Add ide azt a *sííp* telefont! Ha a kezem közé kerül az a kettő, komolyan mondom, hogy…" Ennyi elég is volt.
- Azonnal ott vagyunk - mondtam, és leraktam.
Kikinek nem kellett mondanom semmit. Mivel elég messze voltunk a bejárattól, nem kockáztatott. Simán felkapott az ölébe, és úgy vitt el odáig. Amikor kiértünk sem rakott le.
Gyorsan levettük a korinkat, és visszavittük. A bejárat előtt még egyszer megcsókolt. De ezt most én szakítottam meg, mivel DooJoonnal nem szeretnék szórakozni.
Tudom, hogy nem ők vannak a képen, de ez ihletett meg ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése